Ruha teszi? – avagy a jampi, a punk, az emós és a többiek

Don Giovanni Győrben, 2011. március 25. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

don_giovanni_plakat
Az előadás plakátja

Győr közelebb van Bécshez, mint Budapest. Ez kilométerekben mérhető tény. A Győri Nemzeti Színház új bemutatójához Bécsből importált rendezőt, a Bécsben élő Szalma Dorotty személyében. Választásuk őket igazolta: ezen az estén Győr nemcsak kilométerekben volt közelebb Bécshez.

A győri színház lehetőségeit ismerve inkább vártunk releváns színpadi élményt, mintsem kiemelkedő zenei produkciót. Ez az épület tulajdonképpen alkalmatlan operajátszásra, és el kellene gondolkodni rajta, hogy ha Győrben van rá akarat, igény és muzsikusok hozzá, akkor talán érdemelne a város igazi operajátszó helyet, akár ennek az óriási és akusztikával sehogy sem megáldott épületnek az átépítésével. Vagy legalább egy akkora zenekari árkot, amelyben elfér a hatalmas méretű Mozart-zenekar. Amíg ilyen nem áll rendelkezésükre, addig kompromisszumokat kell kötni, így például a nyitány az akklimatizáció perceit jelentette (Te jó ég, ez végig így fog szólni? Igen, így.), valamint bele kell törődnünk az énekesek színpadi mozgásuk függvényében esetleges hallhatóságába, annál is inkább, mert a másik lehetőség az volna, hogy a színpad szélén állva ordítanak kifelé, ami sem az előadásnak, sem Mozartnak nem használna. Értékes, mi több, kiemelkedő színész-énekesi alakítások így is akadtak, tehát mérlegünk pozitív.

A véletlen hozta úgy, hogy egymás után két női rendező munkáját láthattam két olyan darabban, amelyek esetében úgy véltem, a női nézőpont sokat tehetne hozzá az értelmezéshez. Ehhez képest Nadine Duffaut Carmenje csalódás volt, hiszen éppen a címszereplő figuráját nem tudta újraértelmezni: ugyanazt a klisét láttuk, amit mindig. Ám ez sem vehette el a kedvemet egy „női” Don Giovannitól. Annyit értelmezték és magyarázták már ezt a művet, és főleg: annyian rendezték már meg, hogy filozófiai alapkérdéseiről talán már nem is lehet újat mondani. Ám amikor azt láttam, hogy Szalma Dorotty egy határozott mozdulattal nézőpontot választ, és azt következetesen alkalmazza, akkor az a kaján gondolatom támadt, hogy össze kellene ültetni őt a francia rendezővel egy beszélgetésre, mi több: el is képzeltem, milyen izgalmas vita alakulhatna ki. A piros sarokban Nadine Duffaut, aki szerint a rendező nem alkotó, és feladata pusztán a zeneszerző által leírtak illusztrálása. A kék sarokban Szalma Dorotty, aki nem nyilatkozott ilyen sületlenségeket, hanem választott egy értelmezési lehetőséget, ehhez pedig formát, és bátran végigvezette a darabon. (Így nem volt rá szüksége, hogy a végén valami sehonnan jött ötlettől vezérelve Don Giovanni helyett mondjuk Masettót küldje pokolra, mint láttuk ezt Debrecenben a Micaëla által leszúrt Carmen esetében.)

Visszatérve a női nézőpontra: nem kell óriási dologra gondolni, hiszen (ideális esetben) nem a rendező neme határozza meg a koncepcióját, inkább olyasmire gondolok itt, hogy a három nő figurájának, és a címszereplőhöz fűződő viszonyuknak kidolgozása jelez női gondolkodásmódot. Vagy csak bele akarom magyarázni.
Ami viszont tény: a szereplők mindegyike aprólékosan kidolgozott, és így valódi színészi alakítás, de ennél is több: megszólalniuk sem kell még, és a jelmez tökéletesen exponálja a néző számára, hogy ki ez és mit akar. Na jó, ez sem igaz: a jelmez és a hozzá tartozó gesztusrendszer, testbeszéd, mindaz, amit magától értetődőnek veszünk a prózai színházban, és ki tudja, miért, gyakran elhagyhatónak az operában. (És ilyenkor jönnek azok a színrevitelek, ahol egy-egy szereplő betámolyog, senki sem érti, miért jött, talán ő maga sem, énekel valamit, aztán kitolják egy ágyon, mert jobb nem jutott eszébe a rendezőnek.)  Egy szereplőt színre hozni és kivinni rendezői alapképesség volna, de hogy ennek így kell örülnünk minden alkalommal, az azt mutatja, hogy Magyarországon ez még nem evidens.
De nézzünk valami mást: a hosszú áriák hagyományosan a rendezők mumusai, mert hát mivel lehet kitölteni azokat a hosszú perceket, amíg a szereplő ugyanazt ismételgeti több strófán át – esetünkben ráadásul magyarul. Szalma Dorotty ebben inkább lehetőségeket lát, mint problémát, és akár paródiáig is elmegy, hiszen a Don Giovanni minden magasztos filozófia ellenére – vagy inkább azzal együtt – igenis bőségesen él a humor eszközével.

A báli jelenet
A báli jelenet

Rögtön érdemes Elvira első áriáját megfigyelnünk: a három hölgy között ő képviseli a negyvenes generációt, nagyon szolid, mindig makulátlan kosztümjében ő az, akiről a legkevésbé feltételeznénk, hogy ilyen szenvedélyeket táplálhat Giovanni irányába, és mégis… Bőröndjével érkezik, amelynek hangsúlyosan meggypiros színe összhangban van Don Giovanni azonos színű jelmezével, és az a tény, hogy Elvira legalább kendője, kesztyűje és bőröndje, vagyis kellékei erejéig a Donhoz hasonul, máris jelzi kettejük viszonyát. Elvira tehát olyan nő, aki szavai szerint haragszik, és bosszút forral, de valódi érzelmeit már első megjelenésekor elárulja a „felszerelése”. Áriájának koreográfiája a következő: húzza maga után a gördülő csomagot, kezében lepedő méretű térkép, melyet az ária alatt összevissza hajtogat, de csak nem találja, amit keres. Majd amikor a néző már azt gondolná: igen, ezzel a mechanikus cselekvéssorral akarják kitölteni a hosszú áriát, akkor Elvira eldobja a kezelhetetlen segédeszközt, és táskájából egy kisebbet vesz elő, ezzel rögtön sikerrel is jár: rátalál arra, akit keresett.

Zárókép
Zárókép

Giovannit persze nem nehéz észrevenni, az ő jelmeze ugyanis éppen a feltűnést szolgálja: csillogó meggypiros jampi-szerelése már az intenzív színélménnyel is biztosítja azt, hogy nem lehet nem őt figyelni, ha színen van, de egyúttal a többi szereplőhöz képest is elhelyezi, mivel mindenki más pasztelles, leginkább fehér kosztümöt visel, ez alól Zerlina pink-punk ruházata (és hajzata) kivétel, valamint a nevezetes bőrönd.
A zenei stílusok ilyenforma kavalkádja lesz a rendezés egyik rétege, és megint csak humorforrásként szolgál majd Ottavio áriája alatt. A punk Zerlina párja ugyanis az emós Masetto (ezt leginkább hajviseletből és magatartásból következtettem); és hogy ezek a stílusok összeférnek-e a könnyűzenében, nem tudom, de ami a konkrét esetet illeti, nem tűnnek igazán boldog párnak. Ugyanis Zerlina hazudik. Ahogyan Anna is hazudik. Ezen a ponton világos a rendezői választás: nincs homályos részlet, nem kérdéses, hogy Donna Anna pontosan tudja, ki látogatta meg az éjjel, és vőlegényének a saját verzióját tálalja, és Zerlina sem olyan ártatlan, mint ahogy bizonygatja.

Ottavio esetében ezúttal kísérlet sem történik arra, hogy Giovanni valódi alternatíváját mutassa fel a rendezés: Don Ottavio egy ősz öregember, akihez a harmincas, karrierista Annát csak érdek fűzheti, de nem érzelem, és kettejük kapcsolatában egyértelműen a nő viseli a nadrágot – ez már a jelmezekből azonnal kiderül. A régi vágású úr, Ottavio – a zenei vonalon továbbhaladva – afféle táncdalénekesként debütál az első áriájában, amikor is jellegzetes, kerek mikrofont hoz a színpadra, majd a háttérben vetítve képernyőt látunk: egyik sarokban csillaggal, másikban a Don Ottavio névvel, alatta telefonszámmal, sms-kóddal a szavazáshoz. A poénon túl itt egy újabb példa arra, hogy az áriát hogyan lehet kitölteni. A másik Ottavio-ária ennél is fergetegesebb lesz, itt azt is kihasználja a rendezés, hogy magyar nyelvű az előadás és a néző pontosan érti a helyzetet. Ottavio arra kéri Zerlinát, Masettót és Elvirát, hogy vigasztalják meg Annát, amíg ő elindul feljelentést tenni. Igen ám, de ezt a kérést a végtelenségig ismétli az ária teljes hosszában, zenei díszítésekkel cifrázva, ahogy ezt Mozartnál megszoktuk. Ottavio tehát énekel rendületlenül, a többiek reakciói pedig a következők: először lelkesen bólogatnak, és indulnának is, hogy kérését teljesíthessék, ám nem szabadulhatnak, mert mindig újrakezdi. Zerlina és Masetto viseli rosszabbul, Elvira az úrinő nyugalmával próbálja kiböjtölni a végét. De közben azért mindhárman hátrálnak a kijáratok felé, a fiatalok látványosabban, Elvira óvatosabban. Amikor úgy fest, sosem ér véget a dal, Zerlina egyszerűen megszökik, a két másik áldozat hallgatja tovább, mígnem Zerlina már kívülről, gallérjánál fogva rántja maga után Masettót, és hamarosan Elvira is meglép bőröndöstül. Az magára hagyott Ottavio – mit tehetne mást? – befejezi az áriát.

Kónya Krisztina és Nyári Zoltán
Kónya Krisztina és Nyári Zoltán

Persze az Ottavio-figura, akit gyakran csak a pálya szélére rendeznek (mondván: kétáriás szerep), nem robbanhatna ekkorát, ha alakítója nem tesz hozzá ennyit, mint Nyári Zoltán. Egy szóval jellemezve: fenomenális. Tökéletes egységbe foglalja a testtartását, gesztusait hangsúlyait, hangvételét, valós korát meghazudtolva játszik idős embert, és mindezek mellé meggyőzően tolmácsolja az opera talán legszebb szólamait: két áriáját. Közhelyesnek tűnik a színész Nyári Zoltán színészi képességeit dicsérni, de éppen az ő példája mutatja, hogy az eredendően jó képességekkel megáldott énekes-színész is akkor tud igazán kibontakozni, ha valódi rendező kezébe kerül. Emlékszünk: a szegedi operaverseny győzteseként az Alagna-opera főszerepében nyújtott teljesítményét méltatták, miközben az Emmeline kisebb szerepében pusztán azzal, ahogyan először besétált, többet mutatott meg képességeiből, mint a másik darab két teljes felvonásában. Most ideális helyzet állt elő: aktív rendezői segítséggel alakíthatta ki a figurát, és ennek következtében az eredetileg nem az ő hangjához passzoló szólamot is a kielégítőnél jobban abszolválta. Ez a jelenség különben általános: gyakorlatilag mindenki jobban énekel, ha a figura a helyén van, és nem kell másra koncentrálnia, a rendező biztos kézzel vezeti, hiszen az énekes számára épp elég feladat az éneklés.

A Leporellót alakító Molnár Zsoltot sem hallottam még ennyire adekvátnak egy szerepében sem. Esetében az az érdekesség, hogy az első felvonásban szürkének és jelentéktelennek látott Leporello a második felvonásban – amint átöltözik – , a szó szoros és átvitt értelmében is színesebbé válik. Itt már egyértelmű a rendezői koncepció: ez a Leporello a gazdája árnyékában élő nyárspolgár, aki szeretne ugyan hasonlítani Giovannira, de bátorsága nincs hozzá, ezért elítéli az irigyelt életmódot. Ez a megoldás nem különösebben új, hiszen már sokan rendezték ilyennek Leporellót, viszont az egészbe jól illeszkedik: a címszereplőhöz való viszonya határoz meg itt mindenkit, és az egyetlen, aki ténylegesen szabad, nem függ senkitől és nem hallgat senkire, az Don Giovanni. Már kérdés, hogy ez a viselkedés a pokolra juttatja őt, de ez is az ő választása lesz. Ez a határtalan szabadság az, amit a többiek bámulnak benne, de ahhoz gyávák, hogy utánozzák is. Leporellónak azért alkalma nyílik, amikor gazdája bőrébe (na jó: csak ruhájába) bújva csábítja Elvirát. Itt tehetjük fel a kérdést: vajon tényleg a ruha teszi? Egyfelől nem, hiszen a „másolat”-Giovanni szándékosan gyengébb az eredetinél: lemásolja ugyan a mozdulatait, de direkt ügyetlenebbül. Másfelől igen: a jelmezek itt olyanfajta egységben vannak mindennel, ami a színpadon folyik – amilyenben voltaképpen mindig is lenniük kellene. Ez az átöltözés Molnár Zsolt Leporellójának nagy pillanata is: egy kicsit ő is színes lehet, kipróbálhatja, milyen gazdájának élete, de mivel csak ruháját kapta kölcsön és nem a személyiségét, kis híján megverik ezért a cseréért. Bár így is jobban jár, mint Masetto, akit Rezsnyák Róbert alakít, és akit tényleg elpáhol az álruhás Giovanni. Őt általában nem túl okos, de optimista típusú figurának állítják be, most ez az emós jelleg, a Zerlina melletti színtelensége inkább az összeférhetetlenséget mutatta kettejük között. Rezsnyák Róbert a szólamot tisztes, de nem kiemelkedő színvonalon abszolválta, ám a figura egészét tekintve itt is értékes alakítás született.

A kormányzót Bede Fazekas Csaba formálta meg, aki puszta megjelenésével helyére tette a karaktert, és a hangfajától eltérő szólamban is hiteleset alakított – emlékszünk, volt már ilyen: korábban a Turandot Altoum császárát énekelte a kiváló bariton.

Keszei Bori és Haja Zsolt
Keszei Bori és Haja Zsolt

A három nőalak három különböző generációt képvisel: Zerlina a huszonéveseket, Anna a harmincasokat, Elvira a negyveneseket. Emellett a lázadó, a határozott és az alárendelt nőtípust is megtestesítik – vagyis, ha mind a több ezer valaha volt nőt nem is lehet megmutatni Don Giovanni listájáról (és nem is kell), ennyivel jelezhetjük, hogy tulajdonképpen bármilyen korú és típusú nőnél sikerrel járhat. Elvira úrinő-figuráját Bellai Eszterre szabták: egyéniségéhez jól passzol a szerep; a szólammal mára töredezett szopránja küzd meg – és többnyire sajnos alulmarad. Anna szerepében Kónya Krisztinát hallottuk, aki nem igazán meggyőzően tolmácsolta a szólamot. Jómagam először hallottam őt, így nem tudom, pillanatnyi indiszpozíció állt fent, avagy a szerep nem passzol igazán a hangjához. Színészileg ő is releváns, a nadrágkosztüm és a divatos, tépett frizura őt is azonnal szituációba helyezi. A második felvonás áriája gyengébben sikerült, az első felvonásra szívesebben emlékszünk, ahol a nyilvánvalót tagadva mesélte el Ottaviónak az éjszakáját.
A legintenzívebb jelenség a hölgyek között Zerlina, ugyanakkor az egyetlen, aki színes jelmezben járhat. Keszei Borit régen hallottam, és meglepő volt, mennyit változott a hangja, érettebb, testesebb, sötétebb lett – fel is merült bennem, hogy talán ez már Anna és nem Zerlinetta. Ezzel együtt az első felvonásban jó teljesítményével tűnt ki a hölgyek közül, a második felvonás áriáját kevésbé éreztem sikeresnek. A fiatal – és kissé csalfa – lány megformálásával nem maradt adósunk.

Molnár Zsolt
Molnár Zsolt

A végére hagytam a címszereplőt, akit ezen az estén Haja Zsolt alakított. Mindenkinek, aki látott-hallott és DVD-n birtokol pár tucatnyi Don Giovannit, van konkrét elképzelése a figuráról. Hogy az aktuális szereplő ennek a képnek megfelel-e, egyéni ízlés dolga. A rendező feladata azonban az, hogy a rendelkezésére álló énekesről hitesse el, hogy ő Don Giovanni. Ehhez több eszköze is van: például először az érintettet kell helyzetbe hoznia jelmezzel és olyan instrukciókkal, amelyek segítik a színpadi mozgását. Ez még kevés azonban, ha az énekes vokálisan nem uralja a szerepét – és itt gondolhatunk a hanganyag szépségére és a megformálás minőségére egyaránt. Egyik fronton sem tapasztalunk hiányosságokat, noha Haja Zsolt fiatalabbnak látszik még saját valós koránál is, ugyanakkor a hang sokkal érettebb, kiforrottabb művészt mutat. A színpadi jelenlétének lezsersége, nagyvonalúsága, magától értetődősége pedig lefegyverzi a nézőt. A fiatal énekes pályáját figyelve az tűnik fel, hogy sosem hallottam „kezdő énekesnek”, gyakorlatilag az első perctől „készen” volt, akár a debreceni Manon Lescaut-jára, akár a margitszigeti Rómeó és Júlia Máb szerepére gondolok, vagy éppen a Pomádé király Garda Robertójára. Azóta főszerepben is bemutatkozott az Andrássy úton, a Sevillai Figarójaként, és mostani Don Giovannija is a legszebb reményekre jogosít, ha belegondolunk, még hány évig alakíthatja és hová fejlesztheti tovább a már most is kiváló figurát. Igazából Haja Zsoltot még sosem kaptam éneklésen. Nem őrültem meg, persze, hogy énekel, ám ezt olyan magától értetődő természetességgel teszi, olyan könnyedén, hogy soha egy pillanatig sem érezni benne a munkát, amely nyilvánvalóan mögötte van. A rendezőnek is mázlija van vele, ugyanis a figura kidolgozottsága mellett a hanganyag önmagában is jelenlévő szépsége magasan az átlag fölé emeli a címszereplőt. A Don Giovanni olyan darab, ahol minden szereplő nagyon fontos, ám az egész nem ér semmit, ha a címszereplő nem uralja fölényesen a szerepét és az egész darabot.

A rendező Giovanni figurájának kidolgozásakor sem hagy kétséget: ez a Don semmi olyat nem művel, ami bocsánatot érdemelne. A karddal érkező kormányzót gondolkodás nélkül lelövi, párbajról szó sincs tehát. Általában véve nem törődik a következményekkel, így útja egyenesen vezet a pokolba. Hogy mégsem utáljuk, hanem csodáljuk, annak kulcsa számomra mindig az utolsó jelenet: az a fajta bátorság, következetesség, amellyel életének utolsó perceiben is fellép, egyszerűen tiszteletet parancsol. Elkárhozása törvényszerű, ám sem siratni nem kell, sem örülni a beteljesült bosszúnak. A zárószextett feladata volna a feloldás, de nem ebben a formában, ahogy itt elhangzott: vagy kihúzzuk az egészet, vagy elénekeljük, de ez a felemás megoldás nagyon szerencsétlen volt.

Bede Fazekas Csaba
Bede Fazekas Csaba

A hosszan elemzett alakítások a jelmezekkel (Rátkai Erzsébet munkái) és színészvezetéssel együtt egy keretben valósulnak meg, ezt nevezzük díszletnek (Jasenko Čonka alkotása). Vagyis most nevezzük inkább játéktérnek, hiszen nem díszről beszélünk, hanem olyasmiről, ami aktívan részt vesz a cselekményben. Ez a következő olyan pillanat, amikor rácsodálkozunk: magyarországi színpadon megtörténhet az, hogy az átdíszletezés gördülékeny és zökkenőmentes, és főként: csendes (!). Két fehér falat használ a rendezés, ezeken ablakok és ajtók nyithatók, mozgathatók tetszés szerint, például a temetőjelenetben egy egyszerű megoldással keresztet formázhatunk, és máris a kormányzó síremlékénél vagyunk. A falakra olykor vetítenek is: vagy egyszerű illusztrációt, vagy olyasmit, mint az Ottavio-ária telefonszáma, vagy éppen a kerek formájú csillagok a kocka alakú Földdel – ez utóbbi Don Giovanni szerenádjához jelenik meg, amikor is a címszereplő egyszerűen lesétál a falon, hiszen amikor szerelmes, bármire képes…
Többfunkciós szekrényekkel is dolgozik a rendező, ezek bármilyen feladatot el tudnak látni – és el is látják. És a forgószínpad csodája: ki- és beforgathatók anélkül, hogy ezért külön bejönnének statiszták tologatni.
Az ilyen pillanatokban, amikor együtt van a színpad, minden okkal történik, és logikusan következik egymásból, már-már azt hisszük, van jövője a magyarországi operajátszásnak.
Hogy mégse szakadjunk el teljesen a magyar ugartól, szembesülnünk kell vele, hogy az egyszeri színházlátogató semmilyen módon nem szerezhet tudomást az aznapi szereposztásról, nemhogy interneten keresztül nem, hanem még a színházban sem, kizárólag akkor, ha már jegyet váltott és belépett vele nézőtérre vezető folyosóra.

A karmester és zeneigazgató Kaposi Gergely jegyzi az előadás zenei részét: irányítja a zenekart és felel a kisebb-nagyobb húzásokért. Utóbbit alapvetően nem is rójuk fel neki, a zárókép durva megcsonkítását leszámítva. A Győri Nemzeti Színház Zenekara foglal helyet a szűkös zenekari árokban, és küzd meg a lehetőségekkel vagy azok hiányával. Nyilvánvalóan nem a minőségnek kedvez, ha valamely hangszerből nem fér el az előírt létszám az árokban, ezért az ott ülők hangosabban játszanak, miközben az énekesekre is tekintettel kell(ene) lenniük. Mindezen idézőjelek között a zenei kíséret korrekt, bizonyos pontokon élettel teli (esküvői kép), vagy éppen drámai (temetői jelenet, illetve az utolsó tercett).

A széria harmadik előadásához volt szerencsénk ezen a péntek estén, amikor is tapasztalhattuk, hogy a Budapesten mindig telt házas, tipikusan „csilláron lógós” Don Giovanni Győrben szolid fél házzal kezdett, majd később még fogyatkozott. Ám ennek ellenére hisszük: egy jó előadást játszani kevés nézőnek még mindig jobb befektetés, mint rossz előadást nagy tömegeknek előadni. Kedves budapesti olvasóink: a Győri Nemzeti Színház szabad székekkel és barátságos, délutáni kezdéssel is várja színház- és operarajongó nézőit. Akár most vasárnap is.

(Fotók: Győri Nemzeti Színház – további képek az előadásból)