„Oly messze tűnt az ifjúság… Hol vagy, boldog gyermekvilág?”

Antonín Dvořák: Ruszalka – Debreceni Csokonai Színház, 2009. február 24. ÁDÁM TÜNDE kritikája

A Ruszalka plakátja
A Ruszalka plakátja

Teljesen vízmentes, mégis a „vízbenlét” illúziójával fogadja a nézőt a Ruszalka díszlete. Minden türkizkék, fémből és üvegből van, és a díszleten tükröződő fények segítségével válik vizessé. Jelzésértékű díszletelemek között, meghatározhatatlan korban játszatja a történetet a rendező, és finoman vegyíti a felnőtteknek szóló tartalmat a gyerekek által is érthető mesevonulattal. Pedig a Ruszalka nem mese. Vagy ha igen: felnőttmese. Azonban a színház ifjúsági bérletben is kínálta, tehát nyilván gyerekeknek is szánták. Délutáni előadást láttunk február 24-én, csak általános iskolás korosztály képviseltette magát a nézőtéren, és azt kell mondanunk: nem nekik készült az előadás, még ha volt is bizonyos törekvés erre. Főleg a 3. felvonást éreztem soknak és hosszúnak számukra, addig többé-kevésbé élvezték a mesét. Ám nem gondolom, hogy a rendező feladata a közönségigény szolgai kiszolgálása volna – még akkor sem tartom ezt célravezetőnek, ha a bemutató célközönsége az ifjabb korosztály. (Leszögezném: sikeres próbálkozásnak tartom a Pomádé király budapesti előadását, de itt sem gondolom, hogy a darab leglényegét és értelmező előadását alárendelték volna a célközönség igényeinek. Ám a kettőt egyensúlyban tartva sikerült megfelelni mindkét szempontnak: igazi gyerekelőadás lett, de közben a mű érvényes és értékes olvasatát adva.)
Ezzel szemben azt gondolom: a Ruszalka nem a jelenlévő korosztálynak készült – mármint az opera. A rendezés segít ugyan a gyerekek számára is élvezhetővé tenni, de érthetővé nem. A téma és a feldolgozás módja alapján gimnazistáknak, a 16-18 éves korosztálynak ajánlanám, fiatalabbaknak nem nagyon.

Ducza Nóra és Böjte Sándor
Ducza Nóra és Böjte Sándor

Novák Eszter rendezése egyfelől játékossá, humorossá teszi a buffa-jeleneteket, közben pedig Ruszalka felnőtté válását követi végig – és ilyen értelemben a sellő-mesét csak keretnek használja.
A sellőlányok rollereznek-görkorcsolyáznak, nincsenek sellőnek öltöztetve, egyszerűen csak fiatal lányok. Ruszalka is kezdettől a lábain jár, emberré válása jelképes csupán. Az első szerelem érzése és ezzel párhuzamosan az önálló élet vágya emeli őt ki társnői közül, ez az elvágyódás, amelytől apja óvja, mert félti – árvának nevezi, hiszen egyedül marad egy számára ismeretlen világban – ahonnan nincs visszatérés, és nem azért, mert a sellők nem fogadják vissza: ő maga sem tud többé gondtalanul közöttük úszkálni, a gyermekkorba nincs visszatérés. És az előző kérdésre visszatérve: ezzel a témával inkább a felnőni készülő generációt lehet megszólítani, nem az alig-kamaszokat.

A tér a második felvonásban, az emberek világában a legrealistább: előbb konyhát látunk, körben üvegajtók-falak, alumínium asztalok, valódi Kukta és konyhai eszközök stb. Az első felvonás tóvilága csak a türkiz falakból és egy négyágú fémhintából áll, ez a sellők „játszótere”. A harmadik felvonás „vízmélye” vagy épp tópartja teljesen üres színpad, egy félkör alakú, a nézőtér felé döntött emelvénnyel. Itt a fényhatások keltik életre a jeleneteket.

Létay Kiss Gabriella és Wagner Lajos
Létay Kiss Gabriella és Wagner Lajos

Amennyire meggyőzött a díszlet, annyival kevésbé a jelmezek. Ruszalka fehér, illetve drapp ruháival nincs baj, még a herceg és Jezsibaba is rendben, ám nem nagyon tudom hová tenni a Tókirály jelmezét, sem a punkra fésült haját – és sajnos úgy tűnt, Wagner Lajos sem tudja igazán, nem éreztem, hogy a jelmeze és az általa alakított figura szinkronban lett volna. Azonban az idegen hercegnő zsákruhába öltöztetését értem legkevésbé: egy nőre, aki szerepe szerint elcsábítja az ifjú vőlegényt az esküvő előtt, egyszerűen nem lehet ennyire nőietlen ruhát adni, főleg, ha egy belevaló, csábító szirént (milyen jó szó ez ebben a közegben) próbál éppen eljátszani.

Böjte Sándor és Ducza Nóra két buffa-jelenete szórakoztatta leginkább az ifjúságot. A második felvonás konyha-képe mozgalmasságával tűnt ki, a tóparti jelenet pedig az operettszerű dallamokat jól kihasználva szórakoztatta a publikumot. Két értékes kabinetalakítást láthattunk.
Pesti Emese sajnos nemcsak jelmezében nem volt csábító hercegnő, hanem vokálisan sem: a szólam mély neki, a hangképzés egyenetlen.
Wagner Lajost nem először hallom, és az az érzésem, több ízben megcsodált Tiborc-alakításától most vokálisan is elmarad. A jelmez problémáit említettem: a punk Tókirály és az aggódó apa nehezen hozható közös nevezőre.

A Herceget Hajdú András énekelte – életemben először hallottam, így csak egy esti benyomásaimra hagyatkozhatom: nem különösebben vonzó színű tenorhang, sérülékeny felső regiszterrel – és a harmadik felvonásban sajnálatosan elfáradt.

Bódi Marianna
Bódi Marianna

Ha már jelmezek: Bódi Mariannát édes mindegy, mibe öltöztetik, mindenhogyan királynői a megjelenése.
Jezsibabaként valószínűleg a legtöbb játéklehetőséget kapja a szerzőtől, él is vele, így a legszínesebb alakítás az övé az este folyamán. Jezsibaba egyfelől tündér és boszorkány sajátos elegye, miközben hús-vér, valódi nő is. Amikor a harmadik felvonásban arra próbálja rávenni Ruszalkát, hogy ölje meg hűtlen kedvesét, lehetetlen nem észrevenni a szenvedélyes és túlfűtött monológjából, miszerint: gyűlölni kell az embereket, hogy ő maga is érintett, valaki őt is elhagyhatta korábban, és most Ruszalkának helyette is bosszút kellene állnia. Ámde Ruszalka itt már érti: a felnőtté válás feltétele a felelős döntéshozás és a megbocsátás képessége. (Des Grieux is megbocsát Manonnak, de mindkét esetben elveszítik végül a kedvest. Időben sem távoli a párhuzam: a Manont 1893-ban, a Ruszalkát 1901-ben mutatták be.)  Azt nem kell bizonygatnom, hogy egy „emberi” Jezsibaba mennyivel izgalmasabb, mint egy hagyományos boszorkány, lehetőleg seprűnyélen…
Bódi Marianna képes a figurát már hangszínnel is annak megfelelően árnyalni, hogy éppen kihez szól: megvan a pajkos boszorkány is, aki a tóparton riogatja az arra járókat, megvan az óvó-védő nővér Ruszalkával szemben – és igen: a bosszúszomjas fúria is megjelenik.

Létay Kiss Gabriella és Bódi Marianna
Létay Kiss Gabriella és Bódi Marianna

A címszerepben Létay Kiss Gabriella. Gondolkodtam, miképp írhatnám le a teljesítményét, hogy ne tűnjön túlzásnak. Ilyesfajta profizmust, bombabiztos megvalósítást csak kalap-leemelve lehet csodálni, mást nemigen tehetünk. Most következne a „de…” mint bevett kritikusi fordulat. Nincs „de”. Az alakítás egészében is sürgősen világszínpadok után kiált. Ruszalka megformálása nem rejt annyi színt, mint Jezsibabáé, kicsit maliciózusan összefoglalva: szenved az elején, a közepén és a végén, és mindezt dalban mondja el. Ám az álmodozó, Holdat bámuló kislánytól mégis el kell jutni a felnőtt, illúzióit vesztett nőig. Eljutottunk.
Mielőbb szeretném hallani Létay Kiss Gabriellát Micaelának, Tatjánának, és…és…és…

Kedvenc jelenetem a második felvonás esküvői készülődése volt. Ruszalkát fehér menyasszonyi ruhába öltöztetik, közben a Tókirály a színpad másik felében őt siratja. Zeneileg zseniális, ahogy a lányok kórusa vidám dalocskát énekel, közben az apa lényegében siratót („Jaj, neked, Ruszalka, szegény!”), ezt képileg is kiválóan mutatta a rendezés, megkapó pillanat volt.

Létay Kiss Gabriella
Létay Kiss Gabriella

Kocsár Balázs dicsérete következik. Nem lesz teljesen szakszerű, ha azt mondom: végig friss, pezsgő, élő előadást hallottunk a Debreceni Filharmonikusoktól, és ha nagyítóval lehetett volna hibát keresni, eszembe sem jutott – egyszerűen élveztem a zenét. De valami ilyesmiért járunk előadásra.
Színes zenekari játék volt ez, egészen finom indításoktól a drámai tuttikig – és hát nem utolsó sorban: egy remekmű előadása. Persze jobban örültem volna, ha nem kezdődik minden felvonás a jelenlévő pedagógusok perceken át tartó pisszegésével (a nevelést nyilván nem az előadáson kellene elkezdeni), de az összhatást nem ronthatták el.

Létay Kiss Gabriella
Létay Kiss Gabriella

Ami az énekkart illeti, még egy ügyes rendezői fogás: a kórusrészek több ízben is a harmadik emeleti karzatról szólalnak meg, ez akusztikailag izgalmas hatást kelt, kicsit távoliak, mintha tényleg a vízből szólnának. Közben teljesen érthető a magyarul énekelt szöveg – ezt onnan tudom, hogy véletlenül sem egyezik azzal, amit a kivetítőn látni, mégis értem. Igen: van felirat, magyarul – a magyar nyelvű előadáshoz. Végre felismerték, hogy az előadás tökéletes élvezetéhez érteni kell a szöveget, és állítom: az énekelt szöveg megértéséhez gyakorlott fül kell akkor is, ha az előadó a lehető legjobban igyekszik érthetően ejteni a szövegét. És mivel a felirat némiképp zanzásított változata volt a hallottnak, így mérhető, hogy nagy százalékban érthetőek is voltak.

Azonban sem a helyszínen, sem azóta nem sikerült kiderítenem, ki követte el a fordítást, márpedig egy magyarul soha nem játszott darab esetében ezt nem kellene eltitkolni.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy végre hazai társulat mutatta be, hazai színház tűzte repertoárjára a darabot, amelyet eddig csak vendégjátékként hallhatott magyar közönség. (Kiváltképp most, amikor a szláv repertoár ilyen mértékben elhanyagolt állapotban van az ország első dalszínházában.) És milyen kiváló alkalmat kínált volna a múlt hétvégi Dvořák-maraton, hogy a budapesti közönség is megismerkedhessen a debreceni Ruszalkával. Ez sajnos elúszott, de remélem, lesz olyan színház vagy fesztivál, amelyik felismeri a lehetőséget.

Addig is: figyeljünk Debrecenre, ahol rendre érdekességek és kuriózumok bukkannak fel: akár Az eladott menyasszony korábbi bemutatójára, a Manon Lescaut elgondolkodtató vagy A végzet hatalma átütő erejű rendezésére, akár a Bánk bán újrafelfedezésére (ismét csak köszönet Kocsár Balázsnak), vagy éppen a Ruszalka magyarországi ősbemutatójára gondolunk, mert úgy látszik, Debrecen nem szegény vidéki rokon többé, hanem olyan operajátszó központ, amelynek műsorpolitikája sok tekintetben meghaladja a Magyar Állami Operaházét…

(fotók: Debreceni Csokonai Színház)