Antonín Dvořák: Ruszalka – Debreceni Csokonai Színház, 2009. február 24. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Teljesen vízmentes, mégis a „vízbenlét” illúziójával fogadja a nézőt a Ruszalka díszlete. Minden türkizkék, fémből és üvegből van, és a díszleten tükröződő fények segítségével válik vizessé. Jelzésértékű díszletelemek között, meghatározhatatlan korban játszatja a történetet a rendező, és finoman vegyíti a felnőtteknek szóló tartalmat a gyerekek által is érthető mesevonulattal. Pedig a Ruszalka nem mese. Vagy ha igen: felnőttmese. Azonban a színház ifjúsági bérletben is kínálta, tehát nyilván gyerekeknek is szánták. Délutáni előadást láttunk február 24-én, csak általános iskolás korosztály képviseltette magát a nézőtéren, és azt kell mondanunk: nem nekik készült az előadás, még ha volt is bizonyos törekvés erre. Főleg a 3. felvonást éreztem soknak és hosszúnak számukra, addig többé-kevésbé élvezték a mesét. Ám nem gondolom, hogy a rendező feladata a közönségigény szolgai kiszolgálása volna – még akkor sem tartom ezt célravezetőnek, ha a bemutató célközönsége az ifjabb korosztály. (Leszögezném: sikeres próbálkozásnak tartom a Pomádé király budapesti előadását, de itt sem gondolom, hogy a darab leglényegét és értelmező előadását alárendelték volna a célközönség igényeinek. Ám a kettőt egyensúlyban tartva sikerült megfelelni mindkét szempontnak: igazi gyerekelőadás lett, de közben a mű érvényes és értékes olvasatát adva.)
Ezzel szemben azt gondolom: a Ruszalka nem a jelenlévő korosztálynak készült – mármint az opera. A rendezés segít ugyan a gyerekek számára is élvezhetővé tenni, de érthetővé nem. A téma és a feldolgozás módja alapján gimnazistáknak, a 16-18 éves korosztálynak ajánlanám, fiatalabbaknak nem nagyon.
Novák Eszter rendezése egyfelől játékossá, humorossá teszi a buffa-jeleneteket, közben pedig Ruszalka felnőtté válását követi végig – és ilyen értelemben a sellő-mesét csak keretnek használja.
A sellőlányok rollereznek-görkorcsolyáznak, nincsenek sellőnek öltöztetve, egyszerűen csak fiatal lányok. Ruszalka is kezdettől a lábain jár, emberré válása jelképes csupán. Az első szerelem érzése és ezzel párhuzamosan az önálló élet vágya emeli őt ki társnői közül, ez az elvágyódás, amelytől apja óvja, mert félti – árvának nevezi, hiszen egyedül marad egy számára ismeretlen világban – ahonnan nincs visszatérés, és nem azért, mert a sellők nem fogadják vissza: ő maga sem tud többé gondtalanul közöttük úszkálni, a gyermekkorba nincs visszatérés. És az előző kérdésre visszatérve: ezzel a témával inkább a felnőni készülő generációt lehet megszólítani, nem az alig-kamaszokat.
A tér a második felvonásban, az emberek világában a legrealistább: előbb konyhát látunk, körben üvegajtók-falak, alumínium asztalok, valódi Kukta és konyhai eszközök stb. Az első felvonás tóvilága csak a türkiz falakból és egy négyágú fémhintából áll, ez a sellők „játszótere”. A harmadik felvonás „vízmélye” vagy épp tópartja teljesen üres színpad, egy félkör alakú, a nézőtér felé döntött emelvénnyel. Itt a fényhatások keltik életre a jeleneteket.
Amennyire meggyőzött a díszlet, annyival kevésbé a jelmezek. Ruszalka fehér, illetve drapp ruháival nincs baj, még a herceg és Jezsibaba is rendben, ám nem nagyon tudom hová tenni a Tókirály jelmezét, sem a punkra fésült haját – és sajnos úgy tűnt, Wagner Lajos sem tudja igazán, nem éreztem, hogy a jelmeze és az általa alakított figura szinkronban lett volna. Azonban az idegen hercegnő zsákruhába öltöztetését értem legkevésbé: egy nőre, aki szerepe szerint elcsábítja az ifjú vőlegényt az esküvő előtt, egyszerűen nem lehet ennyire nőietlen ruhát adni, főleg, ha egy belevaló, csábító szirént (milyen jó szó ez ebben a közegben) próbál éppen eljátszani.
Böjte Sándor és Ducza Nóra két buffa-jelenete szórakoztatta leginkább az ifjúságot. A második felvonás konyha-képe mozgalmasságával tűnt ki, a tóparti jelenet pedig az operettszerű dallamokat jól kihasználva szórakoztatta a publikumot. Két értékes kabinetalakítást láthattunk.
Pesti Emese sajnos nemcsak jelmezében nem volt csábító hercegnő, hanem vokálisan sem: a szólam mély neki, a hangképzés egyenetlen.
Wagner Lajost nem először hallom, és az az érzésem, több ízben megcsodált Tiborc-alakításától most vokálisan is elmarad. A jelmez problémáit említettem: a punk Tókirály és az aggódó apa nehezen hozható közös nevezőre.
A Herceget Hajdú András énekelte – életemben először hallottam, így csak egy esti benyomásaimra hagyatkozhatom: nem különösebben vonzó színű tenorhang, sérülékeny felső regiszterrel – és a harmadik felvonásban sajnálatosan elfáradt.
Ha már jelmezek: Bódi Mariannát édes mindegy, mibe öltöztetik, mindenhogyan királynői a megjelenése.
Jezsibabaként valószínűleg a legtöbb játéklehetőséget kapja a szerzőtől, él is vele, így a legszínesebb alakítás az övé az este folyamán. Jezsibaba egyfelől tündér és boszorkány sajátos elegye, miközben hús-vér, valódi nő is. Amikor a harmadik felvonásban arra próbálja rávenni Ruszalkát, hogy ölje meg hűtlen kedvesét, lehetetlen nem észrevenni a szenvedélyes és túlfűtött monológjából, miszerint: gyűlölni kell az embereket, hogy ő maga is érintett, valaki őt is elhagyhatta korábban, és most Ruszalkának helyette is bosszút kellene állnia. Ámde Ruszalka itt már érti: a felnőtté válás feltétele a felelős döntéshozás és a megbocsátás képessége. (Des Grieux is megbocsát Manonnak, de mindkét esetben elveszítik végül a kedvest. Időben sem távoli a párhuzam: a Manont 1893-ban, a Ruszalkát 1901-ben mutatták be.) Azt nem kell bizonygatnom, hogy egy „emberi” Jezsibaba mennyivel izgalmasabb, mint egy hagyományos boszorkány, lehetőleg seprűnyélen…
Bódi Marianna képes a figurát már hangszínnel is annak megfelelően árnyalni, hogy éppen kihez szól: megvan a pajkos boszorkány is, aki a tóparton riogatja az arra járókat, megvan az óvó-védő nővér Ruszalkával szemben – és igen: a bosszúszomjas fúria is megjelenik.
A címszerepben Létay Kiss Gabriella. Gondolkodtam, miképp írhatnám le a teljesítményét, hogy ne tűnjön túlzásnak. Ilyesfajta profizmust, bombabiztos megvalósítást csak kalap-leemelve lehet csodálni, mást nemigen tehetünk. Most következne a „de…” mint bevett kritikusi fordulat. Nincs „de”. Az alakítás egészében is sürgősen világszínpadok után kiált. Ruszalka megformálása nem rejt annyi színt, mint Jezsibabáé, kicsit maliciózusan összefoglalva: szenved az elején, a közepén és a végén, és mindezt dalban mondja el. Ám az álmodozó, Holdat bámuló kislánytól mégis el kell jutni a felnőtt, illúzióit vesztett nőig. Eljutottunk.
Mielőbb szeretném hallani Létay Kiss Gabriellát Micaelának, Tatjánának, és…és…és…
Kedvenc jelenetem a második felvonás esküvői készülődése volt. Ruszalkát fehér menyasszonyi ruhába öltöztetik, közben a Tókirály a színpad másik felében őt siratja. Zeneileg zseniális, ahogy a lányok kórusa vidám dalocskát énekel, közben az apa lényegében siratót („Jaj, neked, Ruszalka, szegény!”), ezt képileg is kiválóan mutatta a rendezés, megkapó pillanat volt.
Kocsár Balázs dicsérete következik. Nem lesz teljesen szakszerű, ha azt mondom: végig friss, pezsgő, élő előadást hallottunk a Debreceni Filharmonikusoktól, és ha nagyítóval lehetett volna hibát keresni, eszembe sem jutott – egyszerűen élveztem a zenét. De valami ilyesmiért járunk előadásra.
Színes zenekari játék volt ez, egészen finom indításoktól a drámai tuttikig – és hát nem utolsó sorban: egy remekmű előadása. Persze jobban örültem volna, ha nem kezdődik minden felvonás a jelenlévő pedagógusok perceken át tartó pisszegésével (a nevelést nyilván nem az előadáson kellene elkezdeni), de az összhatást nem ronthatták el.
Ami az énekkart illeti, még egy ügyes rendezői fogás: a kórusrészek több ízben is a harmadik emeleti karzatról szólalnak meg, ez akusztikailag izgalmas hatást kelt, kicsit távoliak, mintha tényleg a vízből szólnának. Közben teljesen érthető a magyarul énekelt szöveg – ezt onnan tudom, hogy véletlenül sem egyezik azzal, amit a kivetítőn látni, mégis értem. Igen: van felirat, magyarul – a magyar nyelvű előadáshoz. Végre felismerték, hogy az előadás tökéletes élvezetéhez érteni kell a szöveget, és állítom: az énekelt szöveg megértéséhez gyakorlott fül kell akkor is, ha az előadó a lehető legjobban igyekszik érthetően ejteni a szövegét. És mivel a felirat némiképp zanzásított változata volt a hallottnak, így mérhető, hogy nagy százalékban érthetőek is voltak.
Azonban sem a helyszínen, sem azóta nem sikerült kiderítenem, ki követte el a fordítást, márpedig egy magyarul soha nem játszott darab esetében ezt nem kellene eltitkolni.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy végre hazai társulat mutatta be, hazai színház tűzte repertoárjára a darabot, amelyet eddig csak vendégjátékként hallhatott magyar közönség. (Kiváltképp most, amikor a szláv repertoár ilyen mértékben elhanyagolt állapotban van az ország első dalszínházában.) És milyen kiváló alkalmat kínált volna a múlt hétvégi Dvořák-maraton, hogy a budapesti közönség is megismerkedhessen a debreceni Ruszalkával. Ez sajnos elúszott, de remélem, lesz olyan színház vagy fesztivál, amelyik felismeri a lehetőséget.
Addig is: figyeljünk Debrecenre, ahol rendre érdekességek és kuriózumok bukkannak fel: akár Az eladott menyasszony korábbi bemutatójára, a Manon Lescaut elgondolkodtató vagy A végzet hatalma átütő erejű rendezésére, akár a Bánk bán újrafelfedezésére (ismét csak köszönet Kocsár Balázsnak), vagy éppen a Ruszalka magyarországi ősbemutatójára gondolunk, mert úgy látszik, Debrecen nem szegény vidéki rokon többé, hanem olyan operajátszó központ, amelynek műsorpolitikája sok tekintetben meghaladja a Magyar Állami Operaházét…
(fotók: Debreceni Csokonai Színház)