Neoklasszicizmus neoprimitíven

2009. november 12.

Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén – a Państwowa Opera Bałtycka előadása a Mezzo Operafesztiválon, 2009. november 7. – BÓKA GÁBOR kritikája

Patrick Bladek és Katarzyna Hołysz

Patrick Bladek és Katarzyna Hołysz

Az idei Mezzo Operafesztivál első két előadása ugyanazon a tényezőn vérzett el: a rendezésen.
Nem mintha egyebekben nem lett volna különbség a produkciók között. Talán nem igényel hosszas elemzést, hogy David Alagna operája, az Egy halálraítélt utolsó napja nincs ugyanabban a súlycsoportban, mint Richard Strauss sokak által operai főművének tartott Ariadnéja. Utóbbi szinte végtelen gazdagságát talán még zeneszerzője sem fogta fel teljes egészében – a szövegkönyv első olvasásakor legalábbis nem lelkesedett a téma iránt. Hála Istennek; így ugyanis módot adott Hugo von Hoffmannsthalnak, hogy levélben érveljen a librettó nagyszerűsége mellett. Innen tudjuk, hogy a szövegíró az Élektra-téma folytatását látta az Ariadnéban: a hősiesség szava (Élektra, ill. Ariadné) áll szemben az élet szavával (Khrüszothemisz, ill. Zerbinetta). Igazságtétel nincs: mindkét oldalnak megvan a maga igaza – csak míg az Élektra sötét, archaikus görög világában a feloldozás nélküli ellentét szükségképpen tragédiához vezet, addig az Ariadné napfényes, klasszikus görög ege alatt a két ellentétes erő harmóniában olvad össze. Harmonikusnak éppen nem mondható világunkban ezt az összhangot megmutatni nem kis rendezői feladat. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy az Ariadné az előjáték által mintegy idézőjelbe kerül, hogy a darab hangsúlyozottan stilizált jellegét érzékletessé kell tenni, vagyis a történetet semmiképpen sem lehet egy az egyben eljátszani – nos, akkor talán világos, hogy az Ariadné milyen nehézségek elé állítja az előadására vállalkozó együttest.

A gdański Balti Opera már tavalyi Britten-előadásával is bebizonyította, hogy kiváló társulattal rendelkezik; s itt különös hangsúly esik a társulat szóra, ugyanis ahogy tavalyi, úgy idei produkciójuk is hangsúlyozottan ensemble-munka. José Maria Florêncio nem kiemelkedő karmester-egyéniség, de kiváló betanító, és a művek sajátos alkatát (egyszerűbben szólva: stílusát) nem csak alaposan ismeri, de képes is hangzó valósággá változtatni. A tavalyi előadással ellentétben ezúttal a társulat saját zenekara működött közre – nem tudom, hogy dirigens és zenekar nagyobb összeszokottsága, vagy csak a Strauss-zene eltérő jellege okozta-e, mindenesetre a Florêncio pálcája nyomán megvalósuló zenekari játékot most még magával ragadóbbnak éreztem, mint egy évvel korábban.

Ariana Chris és Patrick Bladek

Ariana Chris és Patrick Bladek

De nem csak a zenekar játéka volt figyelemre méltó: csak ámultunk-bámultunk azon, hogy a nem éppen operajátszásáról híressé vált Gdańsk immár másodszor bizonyítja, milyen nagyszerű énekes-színészek állnak rendelkezésére egy-egy huszadik századi opera előadásához. Amelyik társulat olyan saját Ariadnéval rendelkezik, mint a technikailag és érzelmileg egyaránt a maximumot nyújtó, valódi „jugendlich-dramatisch” szoprán Katarzyna Hołysz, az legalábbis méltó az irigységünkre. Márpedig mellette igazi Zerbinettája is van a lengyeleknek: Aleksandra Buczek hangja sokkal sötétebb színű, mint amit e könnyű koloratúrszoprán szerephez asszociálunk, ám a bizonyos pillanatokban gyilkos szólam buktatóival gond nélkül megbirkózik, színészileg pedig nagyszerűen hozza Zerbinetta könnyeden bájos alakját. Tavaly kitörölhetetlenül emlékezetünkbe vésődött Bartłomiej Misiuda élveteg és félelmetes Sextus Tarquiniusa (igaz, akkor még becenevén, Bartekként szerepelt); idén Harlekint alakította, amiben említett tulajdonságai közül inkább az utóbbira volt szüksége – adottságát azonban ezúttal is kiválóan kamatoztatta. Ryszard Minkiewicz is jó ismerősünk tavalyról: míg a Britten-darab férfi kórusaként elsősorban mindent akadályt leküzdő vokális felkészültségéről tett tanúbizonyságot, addig az idén meglehetősen feminin táncmesterként színészi karikírozó képességéről. S kiváló kabinetalakítással örvendeztette meg a nézőket Ryszard Ronczewski is az ezúttal tolószékhez szögezett udvarmester végsőkig kimért szerepében.

Patrick Bladek, Katarzyna Hołysz, Aleksandra Buczek

Patrick Bladek, Katarzyna Hołysz, Aleksandra Buczek

Rácz Rita lemondása miatt csak két versenyszereplője volt a produkciónak: mindketten olyan tökéletesen illeszkedtek be a társulatba, mintha hosszabb ideje dolgoznának a Balti Operával. Ariana Christ könnyed, telt mezzoszopránja, termete és alkata nagy eséllyel a nadrágszerepek specialistájává avathatja. A darab szereplői közül Ariadné mellett a komponista az, aki több alkalommal is mintegy elrugaszkodik a földtől, kilép a történet konkrét tér-idő kereteiből, és mindenen felülemelkedve kezd el filozofálni szépségről, szerelemről, művészetről. Az énekesnő képes volt erre az elrugaszkodásra, s ennél nagyobb dicséret aligha érheti, hiszen a szerep lényegét (mozarti–cherubinói allúzióit) ragadta meg ezáltal. Patrick Bladek Bacchusa erőteljes, baritonális színű hőstenor, mely nem annyira szépségével, mint kulturáltságával győzi meg a hallgatót. De akármivel is, meggyőzi: a kicsit szögletesen induló zárókettős az előadás végére igazán a mennybe emelkedett.

Ariana Chris

Ariana Chris

A társulat ezúttal rendezőt is otthonról választott Marek Weiss személyében. Távoli híreket hallva a kortárs lengyel színház újító szelleméről, izgalmas produkcióban reménykedtünk. Ehelyett felületes darabismeretről tanúskodó, mindent a végletekig leegyszerűsítő színpadra állítást kaptunk. Amit az énekesek játékukkal átadtak, azt a jelek szerint teljes egészében saját egyéniségükből bontották ki – magam legalábbis semmiféle jelét nem láttam a rendezői segítségnek. Hanna Szmyczak színpadát egy félkörívben kanyarodó fal határolja hátulról, rajta négy ajtóval: az első felvonásban ezek a művészek öltözői, a harmadikban innen bukkannak elő az unos-untalan megjelenő maskarák. Jelentés semmi, funkció semmi – ahogy a színpad bal oldalán elhelyezkedő kólaautomata szerepe is tisztázatlan marad az est folyamán. Ezen keretek között a zeneszerző bájosan mérgelődik, amikor mérgelődnie kell, és bájosan rajong Zerbinettáért, amikor rajongania kell. A commedia dell’arte-játékosok nagyon trendi mai cuccokban járkálnak föl-alá (a jelmezek szintén Szmyczak munkái), és lelkesen imitálják az egymással és Ariadnéval történő közösülést – a néző pedig kínosan feszeng: hogy kerül e játékosan színre vitt, de mégis nyílt obszcenitás az Ariadné sokszorosan stilizált színpadára? Ahogy az opera kórházi szobába helyezése sem sokat ad hozzá a történethez. Amikor a függöny felgördültekor azt látjuk, hogy Ariadné egy kórházi ágyon vegetál, s mellette az orvosnak öltözött Bacchus beszélget a nimfákkal, rosszat sejtünk: a rendezés „poénja” bizonyára az lesz, hogy a bor istenét elsőre a Halállal összetévesztő Ariadnéhoz valóban a Halál érkezik, hogy szerelmük beteljesülése csupán az elhagyott nő halála előtti utolsó fellángolás – Bacchus doktor pedig aktív eutanáziával a másvilágra segíti majd a beteget. Azonban megkönnyebbülünk: még ennyi sem történik az előadás hátra lévő egy órájában; a jövés-menés és az állandó maskara-erőszakoskodások mellett csak az tereli a figyelmet a színpadra, hogy az előadás végén, de még ahhoz tartozóan a szereplők kiadósan megtapsolják egymást, elsősorban a komponistát alakító énekesnőt. A tapshoz a szegedi közönség is lelkesen csatlakozott. Magam is – a zenei megvalósítás és az énekesek egyéni kvalitásai miatt.

A rendező sajnos nem jött ki meghajolni. Pedig kíváncsi lettem volna a reakciókra.

Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál, Dusa Gábor

Hasonló bejegyzések