Nem boszorkányság

2008. november 10.

Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval III. Robert Ward: A salemi boszorkányok – a Dicapo Opera Theatre produkciója, Szegedi Nemzeti Színház, 2008. november 9. BÓKA GÁBOR kritikája

Fotó: Kelemen József

Jelenet (Fotó: Kelemen József)

Bevallom, nem tudtam rájönni, hogy a Mezzo Operafesztivál eddigi foghíjas nézőtereivel szemben miért éppen Robert Ward hazánkban eddig még nem játszott operája vonzott először telt házat a Szegedi Nemzeti Színházba. Talán a hétvégi időpont volt vonzóbb az eddigieknél? Vagy az opera alapjául szolgáló Arthur Miller-mű ismertsége adott fogódzót azoknak, akik csak egy előadást választottak–választhattak a gazdag kínálatból? Esetleg a rendező, Alföldi Róbert személye hozta lázba a közönséget? Az előadás végi ováció mértékéből leginkább ez utóbbira tudok következtetni.

Pedig Alföldi ezúttal nem csinált semmi különöset, semmi extrát: „csak” magától értetődő alapossággal, magas szakmai színvonalon színpadra állította a darabot. Előzetes nyilatkozataiban A salemi boszorkányok aktualitásáról beszélt – valóban, a tömeghisztéria, a népbutítás és az egyéniség önmegvalósításának kérdésköre nagyon is fontossá tehet napjainkban egy színházi előadást. Ám tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a rendező él a direkt aktualizálás eszközeivel: az előadás legerősebb momentuma inkább az általános fojtogató hangulat megteremtése. A díszletek ezúttal – nagyon helyesen! – nagyjából követik a színműben előírtakat: állandó elemei a fagerendák (Miller darabjában mind a négy felvonás színpadképének leírásában hangsúlyozza a gerendák látványát, nyilván az akasztófát előlegezendő), másrészt központi részét egy hatalmas, fából ácsolt négyzet alakú építmény foglalja el – a voltaképpeni játéktér, mely apró változtatásokkal mind a négy felvonás cselekményének lebonyolítására alkalmas.

(Fotó: Dusha-Kiss Barbara)

Tituba: Nicole Farbes Lyons
(Fotó: Dusha-Kiss Barbara)

John Farrell munkája nem csak a korábbi asszociációkat idézi: anyagszerűségével egyszerre sugallja a természetközeliséget, szoros összefüggésben a cselekmény során mindinkább elállatiasodó szereplőkkel – másrészt a szereplők életét átlengő sivárságot is, mely puritán környezetükben testesül meg, s elkeseredett bosszúhadjárataikba torkollik. A látványba kiválóan illeszkednek Daróczi Sándor egységes látványvilágú, inkább a közösség egységét, semmint az egyes szereplők önálló karakterét hangsúlyozni hivatott fekete-fehér jelmezei.

A jelmezekkel azonban már részben áttértünk az előadás alapjául szolgáló mű tárgyalására. Robert Ward operája magyarországi ősbemutatóként hangzott el vasárnap este (az előadást az idős zeneszerző is megtisztelte jelenlétével) – az alapjául szolgáló dráma azonban közel fél évszázada otthonos a magyar színpadon. Értelemszerű, hogy első találkozásra ehhez hasonlítjuk az operát – és az összehasonlítás nem mindig egyértelműen az opera javára szól. Noha a cselekmény a szükséges tömörítésektől eltekintve híven követi a színmű felépítését, sőt annak eredeti szövegét zenésíti meg, mégis sok elsikkad a Miller-dráma gazdagságából. Ez részben a szöveg meghúzásának nem mindig egészen szerencsés kivitelezéséből adódik. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a színmű első felvonásában rövid jelenetre kerül sor Proctor és Abigail között, mely fényt vet korábbi bűnös kapcsolatukra. Az operából hiányzik ez a párbeszéd, így az ott elhangzottak csak később, Proctor és Elizabeth párbeszédéből válnak világossá a néző–hallgató előtt. A harmadik felvonás elején aztán mégis lezajlik egy párbeszéd Abigail és Proctor között (ez csak az operában található meg) – a visszamenőleges magyarázkodás azonban dramaturgiailag kevéssé szerencsés megoldás.

(Fotó: Kelemen József)

Jelenet (Fotó: Kelemen József)

Ám az ilyen apróságoknál is feltűnőbb, hogy a húzások nem igazán tömörítik a cselekményt; ellenkezőleg, annak minden egyes elemének megőrzésére törekednek – így viszont óhatatlanul kevés tér marad a főszereplők jellemzésére. Proctor, Elizabeth, Abigail vagy Danforth bíró sem szerepének terjedelmével, sem megformáltságával nem emelkedik ki a többiek közül – s most nem az énekesek produkciójáról, hanem a megkomponált műről beszélek. Ward zenéje az eredetinél egységesebbre gyalult jellemeket nem tudja karakteresebbé tenni; amit veszít a darab egyes mondatok, egyes cselekményfordulatok jellemző erejének hiánya folytán, azt a zene nemigen pótolja. A muzsikát az ismertetők általában a romantikus hagyományok folytatójának, mérsékelten modernnek nevezik – a jellemzés pontos, a zene fogyasztható, első hallásra is könnyen befogadható, ám kevéssé emlékezetes. Nem remekmű – de tisztes, jó színvonalon megalkotott darab. Ily módon jól illeszkedik abba a sorozatba, amit a Fesztivál az Adriana Lecouvreurrel kezdett.

Jelenet (Fotó: Kelemen József)

Jelenet (Fotó: Kelemen József)

Ám nem biztos, hogy megfelel egy operai szerepverseny követelményeinek. Három felvonáson keresztül találgattam: vajon mi alapján döntötték el, hogy éppen ez a négy szerep (Proctor, Elizabeth, Abigail, Danforth) legyen a verseny tárgya? Hale tiszteletes legalább olyan súllyal vesz részt a cselekményben, mint a felsoroltak – és Mary Warren fontossága sem elhanyagolható. Egyáltalán: a darabban alig van valódi kis szerep – vagy valódi főszerep, ahogy tetszik. Még Abigail sem igazán emelkedik ki jelentőségével a többiek közül, egyedül Proctor megdicsőülése irányítja a figyelmet a férfi főhősre a mű utolsó perceiben. (Háttérbeli felakasztását a mű záróakkordjai alatt a rendezés egyetlen fölöslegesen szájbarágós elemeként jegyezhettük fel.)

A darab alkatához hasonult a versenyzők teljesítménye is: a négy kandidáló egyike sem nyújtott átütő teljesítményt. Zeffin Quinn Hollis szép színű baritonhang birtokosa, technikája is megbízható, ám néhány pillanatban úgy tűnt, hangereje cserbenhagyja. Egyénisége pedig lágyabb annál, amit a keménykötésú protestáns gazda, Proctor szerepe érzésem szerint megkívánna.

(Fotó: Kelemen József)

Jelenet (Fotó: Kelemen József)

Marie-Adeline Henry Abigailjéből mind az érzékiség, mind a megszállottság hiányzott – a rendezői utasításokat azonban profi módjára hajtotta végre, és megbízhatóan is énekelt szép, de nem túl jellegzetes szopránján.
Lisa Chavez nyújtotta a legadekvátabb és legemlékezetesebb szerepformálást Elizabeth-ként – noha a mezzoszoprán hanganyaga sem különleges, szerep és egyéniség találkozását mindenképpen örömmel regisztráljuk.
Michael Bracegirdle tenorjának színe olykor elidegenítően csúnya, ám ez nagyszerűen illik Danforth bíró taszító egyéniségéhez. Ha kifogásokat keresünk, azt a volumen csekély voltában találhatjuk meg – Parris tiszteletesként, mely Danforth-hoz hasonlóan karaktertenor szerep, David Gagnon sokkal emlékezetesebb alakítást nyújtott immár a nem versenyzők közül. S a feljegyzendők közé kívánkozik még Matthew Lau basszista is, Hale tiszteletes megformálója, valamit a Mary Warrent alakító Lynne Abeles.

Az előadást ezúttal a Pannon Filharmonikusok kísérték, nem hibátlanul, de kulturált, színvonalas produkciót nyújtva. Pacien Mazzagatti vezetésével nemcsak megbirkóztak a számukra is új művel, de olykor a hangszerelés finomságaira is fel tudták hívni a figyelmet.
A tisztes színvonalú, de nem kiemelkedő darab, a gondos rendezés és a megbízható énekesi–színészi teljesítmények összességében szép előadást eredményeztek. Megérte hazánkba utaztatni a Dicapo Opera Theatre produkcióját – más kérdés, hogy ha a magyar operajátszó helyek az angolszász repertoár bővítésén gondolkodnak, bizonyára találhatnak ennél fontosabb műveket is.

(Fotók: Kelemen József, Dusha-Kiss Barbara)

Hasonló bejegyzések