A Mannheimi Nemzeti Színház Lohengrin-előadásának német sajtóvisszhangja – VÉTEK GÁBOR írása
Miközben kies hazánkban a színpadi önkifejezés napi közéleti hullámverések játékszerévé válik, a német rendezői színház magát a politikát, sőt a még mindig leküzdendő kihívásokkal járó történelmi tudatot teszi értelmezés tárgyává. Stefan Herheim bayreuthi Parsifal-produkciójában például az idővel együtt térré válik a történelem, Katharina Wagner korábbi budapesti Lohengrin-rendezésében pedig politikai ideáljaink manipulálhatóságát helyezte a középpontba. Nemkülönben politikai hangsúlyokat hordoz a két jeles magyar művész, Németh Judit és Kovácsházi István főszereplésével tavasszal bemutatott mannheimi Lohengrin-előadás is, melyről különböző német sajtószemelvényekkel tudósítunk.
Kezdjük talán Jörn Florian Fuchs összefoglalójával, amely a Deutschlandfunk honlapján és a Wiener Zeitung hasábjain jelent meg:
„Purista wagneriánusok számára ez az este több szempontból is irtóztató volt. Az izzó Grál-metafizika helyett jégesőként zuhogtak a kemény szexuális aktusok, a cselekményt különféle holttetemek kísérték, olykor pedig a komolyabb részletek is merőben nevetséges tálalást kaptak.
Már a villódzó lidércfényektől kísért előjáték alatt elkezdődik a jelenlegi rendezői színházi piac egyik legizgalmasabb Wagner-előadása. A rendező, Tilman Knabe először is néhány hóhérlegényt léptet a színpadra, akik egy tehetetlen, középkorú férfit félholtra vernek. A legfinomabb hangú hegedűk belépésekor áldozatukat felsegítik, de aláíratnak vele valamilyen papírt. Ettől kezdve pedig az összevert férfi csupán egy nagyobb szabású, először érthetetlen összeesküvés játékszereként szolgál.
Kis időre van szükség, hogy felfogjuk: Lohengrin ebben a történetben Henrik király intrikájának része, amelybe Elza is be van avatva, a királyi hirdető úgyszintén, akihez egyébként Elzát valamiféle szadomazochisztikus barát-ellenség viszony fűzi. Henrik a hatalmát mind külsőleg, mind pedig belsőleg meg kívánja szilárdítani, a hiszékeny nép pedig ténylegesen csodálattal fogadja a műanyag hattyúból kilépő hőst.
Az ítélőszék előtt, ahol Telramund Elzát testvérgyilkossággal vádolja (a nő ténylegesen bűnös, amint azt egy drasztikus visszapillantás egyértelművé teszi), Lohengrin csak azért győzhet, mert Telramund poharába kábítószert kevertek. A valódi harc helyett „csupán” szópárbajra kerül sor. Knabe a cselekményt napjainkba helyezi át, a mai kor minden politikai vitájával, színjátékával és hatalmi játszmájával – s mindez könnyedén működik.
Egészen új értelmezést kap Elza, aki ártalmatlan naiva helyett egyidejűleg lesz tettes, intrikus és áldozat. Lohengrin e szexuálisan igen aktív és attraktív, léha nő puszta játékszerévé válik, s még a nászéjszakán sem közelíthet hozzá.
[…]
Tilman Knabe kemény, fajsúlyos totálszínházi produkciót rendez, amelynek stíluseszközei mindig pontosan illeszkednek a zenéhez, a kórusjelenetek vezetése kiváló, s a szólisták is nagy lelkesedéssel vetik magukat szerepükbe. A tulajdonképpeni csattanó a legvégén következik, miután az elszabadult körhintaként pörgő intrika néhány embert már levetett a színről.
Az új brabanti király nem Elza halottnak hitt öccse, aki a Grál birodalmából érkezik vissza, hanem egy deus ex machinaként mindvégig jelenlévő sötét alak, akivel addig senki sem számolt: groteszk uniformisban lép fel a király hirdetője, s vérfürdőt rendez, mindenkit lemészárolva, aki érdekeit nem szolgálja.”
Ortodox Wagner-rajongók számára a szentségtörés döbbenetével hat Thomas Rothkegel, a Südwest Presse recenzensének értelmezése, amely akár a wagneri Lohengrin-koncepció tagadásaként is felfogható. A kritikus egyúttal a zenei megvalósítás és a rendezői koncepció eltérő fogadtatását is illusztrálja:
„Való igaz: aki csak felteszi a kérdést, hogy mi jogon vezeti e meghasonlott országot a tündökletes jöttment, Lohengrin, irracionális válaszokkal kell, hogybeérje: „álombéli jelenés”, „Isten küldötte”. […] A demokráciában nem hősökre, hanem az érvek erejére van szükség. Ezek hiányában pedig irracionális frázisokkal és médiumszerű politikusfigurákkal segítünk magunkon.
A helyzet jól illik a szöveghez és hirtelen új hangzást kölcsönöz Wagner zenéjének. A zeneszerző különösen a Lohengrin esetében bőségesen adagolta a cukormázt. Hirtelen felmerül a kérdés, nem szólt-e mindig álságosan ez a zene – lehet, hogy elgiccsesített, hazug hangokról van tulajdonképpen szó?
Az előadást vezénylő főzeneigazgató, Dan Ettinger […] közvetlen, lázasan heves módon közelít a műhöz, s igazán lélegzetelállító módon űzi a közönséget egyik zenei izgalomtól a másikig. A zenekari hangzáshoz pedig a lehető legnagyszerűbb Wagner-éneklés társul: Cornelia Ptassek kiemelkedő sikerrel debütál Elza szerepében. Hangja az összes fekvésben töretlen, a csúcshangokat könnyűszerrel képzi, pianója bensőséges, hangszíne az általa elérni kívánt célnak megfelelően hol gyengéden búgó, hol pedig élesen metsző.
Kovácsházi István, a Nemzeti Színház hőstenorja pedig első Lohengrinjét énekli, csodás líraisággal, szép baritonális alapokkal, egyúttal pompásan karcsú csúcshangokkal, minden kívánságnak megfelelve. Ezután természetes, hogy a közönség feltétlen lelkesedéssel ünnepelte az előadás zenei megvalósítását, miközben a rendező csapatot éppoly irgalmatlanul fújolta ki…”
A Kultiversum nevű internetes „kultúrplatform” kritikusa, Joachim Lange a zenei produkció árnyoldalaira is nagyobb hangsúlyt helyez, miközben a fentiekhez hasonlóan tükrözi a rendezés ellentmondásos, vitatott jellegét:
„Tilman Knabe Mannheimben szinte az összes Lohengrin-evidenciát megkérdőjelezi, s politikai thrillert állít az operaszínpadra.
A hattyúlovag Lohengrint és Elzát övező történet színhelyeként megjelenített parlamenti ülésterem már Katharina Wagner budapesti és Andrea Moses dessaui produkciójában is meggyőző volt. Tilman Knabe esetében azonban nem csupán az a következetesség hatásos, amellyel a csodaférfi varázsának szertefoszlatásával kollégái nyomdokába lép, hanem mindenekelőtt az, ahogy Elzát is lerántja a piedesztálról. S ez magukat az edzett Lohengrin-rajongókat is zavarba hozza. Néhányukat pedig fel is dühíti.
Mannheimben Elza Madarász Henrik és a király hirdetője által képviselt háborús párthoz tartozik. Ez a politikai tömörülés manipuláció és erőszak együttes alkalmazásával a Telramund-párt kiiktatására tör. A szőke Timosenko-hajkoszorút viselő Elza ebben a produkcióban ténylegesen eltette láb alól a testvérét. Legalábbis tanúi lehetünk, amikor a gyilkosságra való emlékezés lidérces álomként rohanja meg. Ezen kívül hatalomtudatos nőként a szerelmet (illetve, szeretőit) sem kezeli szigorú komolysággal, hiszen röviddel az esküvő előtt Henrikkel és a királyi hirdetővel is keményen a dolgok közepébe vág. A rákövetkező álomesküvő pedig merő médiaszenzáció csupán, giccses hattyúággyal és bájos nyoszolyólányokkal. Azonban, amikor a nyitány alatt erőszakkal (és egy terhelő aktával!) a játékba kényszerített Lohengrin kiesik a szerepéből és komolyan kívánja alakítani a vőlegényt, Elza a tiltott kérdéssel tartja távol magától. Színészi teljesítmény szempontjából az este fénypontja, ahogy Kovácsházi István és Cornelia Ptassek a nászszoba-jelenetnek új értelmet ad!
Mivel Telramund, Ortrud és híveik e Brabantisztánban lezajló hatalomátvétel útjában állnak, valamennyien életükkel fizetnek. Lohengrint pedig (a Grálról és az inkognitó varázserejéről szóló előre megírt kitalált történettel, melyet engedelmesen felolvas a televízióban) ugyanolyan médiaképes úton vonják ki a forgalomból, ahogy a játékba belekeverték…
Dan Ettinger és a mannheimi zenekar nagyobb hangsúlyt helyezett a drámai hatásra, mint a lohengrini ragyogás makulátlan sziporkázására. Az előadói szempontból erős követelmények elé állított kórusjeleneteket is olykor megzavarja a tumultus. Az izgalmas összeredmény miatt ez azonban elfogadható szinten marad. Többek között azért is, mert Lohengrin és Elza tündöklő előadói teljesítményt nyújt, és jó hangi kondícióval énekel. Telramundként Karsten Mewes és Ortrudként Németh Judit egyaránt meggyőző, és ékesszóló drámaiságú előadást produkál. Sajnálatos viszont, hogy Rúni Brattabergből Henrik szerepében inkább királyi hirdető kerekedik, míg Thomas Berau az utóbbit alakítva némileg szabadon értelmezi az intonációt.
A mannheimi „Lohengrin” az elsőtől az utolsó percig lebilincselő. Ennek oka mindenekelőtt a nagyfokú következetesség, amellyel Knabe a hattyúlovag történetének hatalompolitikai magvát a csodás és álomesküvős hűhóval szemben felépíti, anélkül, hogy a zene ellen árulást követne el. Ugyanakkor Knabe belső logikája saját megközelítésével is összeütközésbe kerül néhány helyen, másrészt túlságosan sok akciózajt ékel a zenébe. Mindent összevéve azonban a közönség jó ideje nem láthatott ilyen izgalmas politikai thrillert az operaszínpadon. Ugyanakkor a zenei engedmények sem maradtak el egészen. Amint a kezdeti, korai tiltakozások után már várható volt, a mannheimi közönség az előadás végén is nagy hevességgel folytatta a pro és kontra harcot.”
A zenei megvalósításról lelkesen számolt be az Operapoint portál recenzense, Isabell Seider:
„Mindenekelőtt a Lohengrint alakító Kovácsházi Istvánt kell megemlítenünk, aki karcsú, sugárzó hőstenor hangjával bravúrosan tesz eleget a különleges intenzitást igénylő szerepkövetelményeknek. Oldalán egyenrangú partnerként áll Cornelia Ptassek (Elza), aki nyilvánvalóan könnyűszerrel brillíroz a magas fekvésben, ugyanakkor a mélyebb regiszterben a hangmatéria gyengébb. Intrikus ellenpárként szintúgy meggyőzően és harmonikus összjátékkal alakítja szerepét a magvas, expresszív baritonhangú Karsten Mewes (Telramund) és a nagy drámai potenciállal rendelkező Németh Judit (Ortrud)… Szinte mindenütt jelenvalónak tűnnek a megbízhatóan betanított kórusok, a tömegjelenetek szempontjából mindig ideálisan pozicionálva. Nagyszerű teljesítményt nyújt Dan Ettinger, mivel a zenekarból értő módon csalja ki egyaránt a szférikusan átszellemült és a bensőségesen mély hangokat, biztos érzéket mutatva a feszültség és a drámai ívek iránt. Külön dicséret illeti a zenekar fúvósait, akik biztos intonációval, tisztán zenélnek.
Zeneileg az este mindenképpen megfelelt az igényeknek – az énekeseket és a zenekart köszöntő bravó-kiáltások és frenetikus tapsok magukért beszéltek. Hogy a rendezéssel kapcsolatos vélemények (mint mindig) megoszlanak, már az első szünetben megmutatkozott: bravó és fúj kiáltások visszhangzottak a nézőtéren át.”
2011. május 22-én egy ünnepélyes díszelőadás erejéig Waltraud Meier is fellépett a produkcióban, Ortrud szerepét alakítva. Erről az eseményről a Mannheimer Morgen társszerkesztője, Stefan M. Dettlinger így tudósít:
„Waltraud Meier és Thomas Jesatko a teltházas operaelőadáson az Istenről és az (elveszített) becsületről (2. felvonás) szóló párbeszédben a Wagner-éneklés magasiskoláját nyújtotta. Jesatko Telramund-alakítása semmilyen kívánnivalót nem hagyott maga után; szólamát minden korábbinál részlet- és színgazdagabban interpretálta, s a hangkultúra, szövegérhetőség és az enyhén harapós wagneri baritonhangszín ideális elegyét alkotta meg. Meier Ortrudját pedig még mindig áthatja a fúria fiatalos eksztázisa, miközben hihetetlen könnyedséggel, (szinte) tökéletesen lövelli szét hangját a teremben, finom vibratóval, stabil csúcshangokkal, s olyan mássalhangzós énekstílussal, amely a mezzo- és szopránénekesek körében igencsak ritka kitűnő dikcióhoz vezet.
Az általános nagyrabecsülésnek és szeretetnek örvendő Kovácsházi István által megformált Lohengrinnel és a Dan Ettinger főzeneigazgató vezetése alatt nyújtott igen jó zenekari teljesítménnyel együttvéve a produkció nyugodtan besorolható a magasabb színvonalú művészeti fesztiválok mellé…”
Mint a fenti szemelvényekből nyilvánvaló, a kísérletező színrevitel Németországban is megosztja a publikumot és heves vitákat (lelkes ünneplést vagy dühös elutasítást) hív életre. E folyamat viszont nem lép túl a színházesztétika keretein, s sohasem válik valamiféle nehezen értelmezhető, irracionális eszmepolitikai vita tárgyává. Miközben őszintén gratulálunk honfitárs művészeinknek, s örömmel várjuk bemutatkozásukat a Budapesti Wagner Napok keretében, önkéntelenül is felmerül bennünk a költői kérdés: láthatjuk-e valaha magyarországi színpadon saját történelmi operáinkat hasonló dekonstruált és aktualizált változatban? S ha igen, vajon mely országban kell majd a rendezőnek – ha nem is politikai, de kulturális – menedékjogot kérnie?
(Fotók: Hans Jörg Michel / Mannheimi Nemzeti Színház)