Minden klappol

Bohuslav Martinů: Alexandre bis; Maurice Ravel: A pásztoróra – a Theater Biel Solothurn előadása a Mezzo Operafesztiválon, 2009. november 10. BÓKA GÁBOR kritikája

A pásztoróra
A pásztoróra

Csak ismételni tudom magam: a Mezzo Operafesztivál eddigi előadásai (jelen sorok az időrendben harmadik előadásról szólnak, de már a negyedik produkció ismeretében kerülnek megfogalmazásra) meglehetősen egyenletes képet mutattak. Gyenge pontjaik a rendezési elégtelenségek mellett a darabválasztásban is keresendők. Az eddig látott két kortárs darab, David Alagna és Marco Tutino művei csak abban különböznek, hogy előbbi legalább a gyenge közepes szintet eléri, utóbbit azonban végzetes hiba volt műsorra tűzni. Richard Strauss Ariadnéja persze kikezdhetetlen remekmű, de előadása a kiváló társulat jóvoltából sem válhatott igazi élménnyé a rendező jóvoltából. A két francia egyfelvonásos azonban más tészta: itt kiváló alapanyag találkozott stílusos és invenciózus rendezői megformálással és kiváló énekesi teljesítményekkel.  A néző azzal a jóleső érzéssel távozhatott az előadásról, hogy mégsem veszett teljesen kárba az idei fesztiválra elköltött pénz.

Bohuslav Martinů Alexandre bis (Alexandre kétszer) című egyfelvonásosa ráadásul a felfedezés erejével hatott a magyar közönségre: noha a komponista több szimfóniáját is hallhattuk az elmúlt években emlékezetes előadásokban, a szerző operatermése idehaza eddig csak felvételekről volt ismert – s a relatív ismertség középpontjában sem az 1937-ben keletkezett, de csak jóval később bemutatott egyfelvonásos kamarajáték állt, hanem a Kazantzakisz világhírű regényét feldolgozó Görög passió. Aki ismeri az utóbbit darabot, de nem rendelkezik elmélyült ismeretekkel Martinů életművét illetően, csodálkozva figyelhette az egészében Sztravinszkij neoklasszicizmusát, a Pulcinella vagy A léhaság útja világát idéző muzsikát: az Alexandre bis nem csak a közös mozarti előkép, a Così fan tutte jóvoltából juttathatta eszünkbe a nagy orosz–kozmopolita zeneköltőt, de a különböző stílusok közötti gondtalan átmenet is az idősebb pályatárs életművének fontos jellemzője. Különbség mutatkozik azonban a nagyságrendben: míg Sztravinszkij vitathatatlanul a XX. század egyik legnagyobbja, s operai magnum opusa is az 1900-as évek egyik legfontosabb alkotása e műfajban, addig Marinů darabja minden íze és zamata ellenére sem tűnik megkerülhetetlen alkotásnak. Jó, sőt izgalmas opera: kikezdhetetlen mesterségbeli tudással megírt, invenciózus zene kapcsolódik össze fordulatos, a konvencionális átöltözéses komédiát eredeti ötletekkel (a férj portréja megelevenedik) dúsító szövegkönyvvel. Ám azt nem állíthatjuk, hogy Martinů az emberi lét végső kérdéseit feszegető művé tudná emelni a hűség vagy hűtlenség mozarti problémáját körüljáró egyfelvonásost. És éppen ezért kiváló ez a darab fiatal énekesek számára: elsőrangú stílusgyakorlat a későbbi, még elmélyültebb művészi munkát igénylő feladatok előtt.

Jelenet
A pásztoróra – Friederike Meinel

Hasonló a helyzet Maurice Ravel Pásztorórájával is: noha ez jóval ismertebb Martinů egyfelvonásosánál, lemezfelvételek sora készült belőle, és hazánkban is elhangzott már (az Operaház 1928-ban mutatta be, utoljára a hatvanas években játszották), általánosan ismertnek mégsem mondható mifelénk. Pedig nagy kár: a zenei ínyencségek valóságos tárháza ez a miniatűr remekmű. A francia zene laikusok számára jobb híján impresszionistának bélyegzett irányzatának jellegzetes stíluseszközei (melódiafordulatai, hangszerelési effektusai) ötvöződnek itt Ravel egyéni, már-már szarkasztikus humorával és a francia komponisták számára mindig is vonzó egzotikumot jelentő spanyol kolorittal. Mint valaki az előadás után találóan megjegyezte: „Ravel itt adott rendesen Bizet-nek”. Valóban: lehetetlen, hogy a kikapós, férfifaló spanyol menyecske karikírozott történetében ne fedezzük föl a Carmen lírai–komikus lenyomatát. De nem szabad A pásztorórát Carmen-paródiaként hallgatni: önmagában is értékes, félreismerhetetlenül egyéni hangvételű kompozícióról van szó.

Jelenet
Alexandre bis – Alessandra Boër

A svájci Bienne-ből érkezett társulat kiváló előadással válaszolt a két egyfelvonásos támasztotta követelményekre. Már maga a párosítás is telitalálat: a hasonló cselekmény (mindkettő az asszonyi hűtlenséget feldolgozó komédia) és a gyökeresen eltérő zenei megfogalmazás (neoklasszicizmus kontra impresszionizmus) remekül kiegészíti egymást. Fontos az is, hogy a két opera hat-hat szerepéből négy-négy kettőzhető, vagyis négy énekes mindkét darabban megformálhatott egy-egy hasonló karaktert. A kettőzések közül Friederike Meinelé bizonyult a legizgalmasabbnak: papíron logikusnak tűnik, hogy a két hűtlen feleséget játssza ugyanaz az énekesnő – ám egyszerű zenei szempontok, nevezetesen a hangfajok elosztása felülírhatja a logikát. Ravel operájának egyetlen női szereplője, Concepción mezzoszoprán; a Martinů-operában azonban a feleség, Armande szoprán, így A pásztoróra Concepciónja az egész Martinů-darab során (meglehet, a férj iránt érzett reménytelen szerelem okán) moralizáló és asszonyát kritizáló Philomène-nel tud kettőzni. Így két gyökeresen eltérő karaktert kell megformálnia az énekesnőnek – és Meinel mindkettőt ragyogóan hozza. Philomène-ként érzékeltetni tudja a bigottság mögötti elutasítottság, a reménytelen vágy kínzó érzését; Concepciónként pedig félre tudja dobni a tüzes spanyol asszonysághoz kapcsolódó sztereotípiákat: nem vad, nem boszorkányos, nem rágcsál kasztanyettát, csupán vonzó fiatal nő, aki természetes vágyát szeretné beteljesíteni egy arra rátermett férfi oldalán. S hogy a két színészi alakítás nem csak vizuálisan, de a hangi alakításban is érzékletessé válik (az első félidő merev és hűvös, csak néha átmelegedő hangadása a második részen fűszeresen izgalmas lesz), különösen megbecsülendő az operajátszás eme vizualitásra koncentráló korszakában.

Balczó Péter hasonló karaktert formál meg a két darabban, de a Ravel-mű több teret ad kibontakozására. Gonzalve, a fűzfapoéta igazi ziccerszerep, amit kellő komikusi vénával (no és rendezői fegyelemmel) maximálisan ki lehet aknázni. Balczónak ez sikerül is: eltúlzott, parodisztikus gesztusai, értetlenséget, ostobaságot és gyanakvást tükröző tekintete az est legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak. Oscar, az Alexandre bis tenorhőse egyszerűbb képlet: félszeg fiatalember – kevésbé karikírozott, kevésbé egyénített figura, de az énekes ezt a feladatot is perfektül oldja meg. Hangja inkább karaktertenor, mintsem lírai, így a Ravel-darab bizonyos pillanatai veszítenek szépségükből, viszont sokat nyernek a kifejezés komikuma által.

Jelenet
A pásztoróra – Friederike Meinel és Balczó Péter

Stanislaw Kierner voltaképpen nem is két, hanem három szerepet alakított: Alexandre, a Martinů-opera címszereplője ugyanis saját unokatestvérének öltözve akarja elcsábítani feleségét – márpedig a képzelt rokon teljesen más: lazább, rámenősebb karakter, mint ő maga. A váltás azonban itt nem olyan feltűnő, mert Alexandre saját képében viszonylag keveset szerepel a darabban – a férjet eredeti karakterét inkább megelevenedő arcképe képviseli, ezt azonban másik énekes alakítja. Kierner az első félidőben még inkább csak korrekt volt, mintsem emlékezetes; A pásztoróra Ramirójaként azonban feledhetetlen bamba és vágyakozó tekintete, az a teljes öntudatlanság, amivel mindent megtesz az őt gátlástalanul kihasználó szépasszonynak. A kellemes baritonhang is jó benyomást tett: elsőre úgy tűnik, inkább a lírai szerepek lehetnek Kierner sajátjai.

A versenyszereplők mellett nagy örömmel fedeztük fel a társulat magyar tagját, György Leventét. A fiatal basszista hangja még nem teljesen érett, de már most is tetszetős, a színpadon pedig fegyelmezett, sokrétű alakításokra képes. Az Alexandre bis arckép-szerepében kellően a háttérben tudott maradni: a portré leginkább csak kommentálja az eseményeket, maga alig-alig vesz részt benne. Annál inkább a cselekmény aktív részese Don Inigo Gómez A pásztorórában: György Levente itt hamisítatlan vén kujont formált, akit egyszerre lehetett eszünkkel elutasítani és szívünkkel mélyen megérteni és szeretni.

Jelenet
Alexandre bis – Alessandra Boër és Balczó Péter, a háttérben György Levente

Armande-ot, a Martinů-darab feleségét Alessandra Boër játszotta: színészileg és vokálisan egyforma mértéktartással volt affektált – amivel persze valódi érzelmeit és azok kielégítetlenségét leplezi az asszony. Konstantin Nazlamov Torquemada órásmester kis szerepében nyújtott értékes epizódalakítást a Ravel-darabban.

Amit a szereplőkről elmondtunk, részben a rendező dicsérete is: Bagó Bertalan színpadán minden a helyén van. A karakterek beállítása pontos, a szituációk végig vannak elemezve, a jelenetek ki vannak találva, fel vannak építve – a koncepció nem csak elméleti síkon létezik, hanem nagyszerű alakításokban realizálódik. Lehet mondani, hogy nincs ebben a két előadásban semmi különös: nincs konkrét aktualizálás, nincs a szereplőket élve boncoló pszichologizálás és nincs elemelt szimbolika sem. Amit látunk, voltaképpen konzervatív operajátszás: Martin Warth díszletei és Debreczeni Ildikó jelmezei inkább stilizáltak, mintsem realisták, az egész előadás mégis velejéig hagyományos. És éppen ezért jó: hitelesen bizonyítja, hogy pontos beállításokkal, a műveket „egy az egyben” színpadra állítva is lehet értékes előadásokat produkálni. Sokkal többre becsüljük ezt, mint az Ariadné vagy a Vita előadásain látott modernkedő semmitmondást.

Az Alexandre bis egyik jelenete
Az Alexandre bis egyik jelenete

Szegedi Szimfonikusok Harald Siegel vezényletével nagyon jó formában játszottak: a dirigens nem csak a pontos összjátékot érte el, de a két gyökeresen eltérő stílusú partitúra különbségeit is meg tudta mutatni a kiváló zenekarnak – miközben a két darab közös pontja, nevezetesen a zenei humor, egyik interpretációban sem sikkadt el.

Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál, Dusa Gábor