Mi kell a férfinak? Serpina!

2009. július 13.

Házasság olasz módra – Pergolesi vígoperájának mai változata az Andocsi Művészeti Napok programjában, 2009. augusztus 8. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Sudár Gyöngyvér és Stubnya Béla (Fotó: Fülöp Károly)

Sudár Gyöngyvér és Stubnya Béla (Fotó: Fülöp Károly)

Házasság olasz módra
Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló című műve alapján

Uberto, gazdag vállalkozó – Jekl László
Serpina, a barátnője – Sudár Gyöngyvér
Vespone, alkalmazott – Stubnya Béla
Maffiózó – Szöllősi Zoltán

Vezényelt: Gulyás Nagy György
Rendező: Cserje Zsuzsa

Díszlet-jelmez: Cserje Zsuzsa, Sudár Gyöngyvér

Immár harmadik alkalommal rendezték meg az Andocsi Művészeti Napokat a külső-somogyi dombság gyönyörű tájai között, a Koppány völgye északi kapujánál álló kis településen. Kézműves foglalkozások, bábjátékok, színházi előadások és koncertek váltják egymást az országos hírű barokk templomban, a templomtéri színpadon és az iskola nagytermében. Egy operabemutató kapcsán mi is ott jártunk.

Pergolesi reneszánszát éli idén. La serva padrona – korábbi magyarításban: Az úrhatnám szolgáló – című művét egyszerre többen is felfedezték, s az ország különböző pontjain kerül színre. Miközben e sorokat írom, Debrecenben a Régi Városházán a Csokonai Színház művészei Opera Komika című sorozatuk első darabjaként tűzik műsorra a kamaradarabot.

Cserje Zsuzsa, az Andocsi Művészeti Napok művészeti vezetője mai világra áthangolt produkcióját a Szentendrei Teátrumban mutatta be, az előbemutató a Millenárison illetve a Bajor Gizi Színészmúzeumban zajlott, s természetesen az andocsi fesztiválra is eljutott Pergolesi remeke.

Giovanni Battista Pergolesi (1710 – 1736) az olasz barokk – azon belül a nápolyi iskola – kiváló mestere, egyik legnagyobb hatású alkotója: több szempontból is Mozart előfutárának tekinthető. 1733-ban, 23 éves korában mutatták be Il prigioniero superbo (A büszke rab) című operáját, amelynek szüneteiben – kétfelvonásos intermezzóként – láthatta a közönség először, s azonnal szívébe is zárta a La serva padronát. A komoly opera seriát remekül parodizáló kamaradarab kedélyt sugárzó, hamisítatlan olasz muzsikájának, ötletgazdag dallamvilágának és remek humorának köszönhetően később önálló vígoperaként került színre, s hosszú időre meghatározta az olasz opera buffa fejlődését.

Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

„Pergolesi eredeti művében egy ravasz szolgálólány elveteti magát zsémbes urával, de végül mindketten jól járnak, hiszen szeretik egymást. A gazdag öregúr behálózását végigdrukkolja a kissé együgyű szolga, Vespone…
Most más világot élünk: Vespone, a volt strici már régebben ideszegődött a házhoz (személyi titkárnak? inasnak? sofőrnek?), hogy előkészítse a terepet a gyönyörű “kurtizánnak”, Serpinának. A dúsgazdag nagyvállalkozó már magához is költöztette a lányt. A terv jól alakul. Csak rá kell venni Ubertót a házasságra, és akkor…”
 (Idézet a művészeti fesztivál programfüzetéből)

Cserje Zsuzsa alaposan beleásta magát a darabba: rendezőként és fordítóként jegyzi, s a főszereplő Sudár Gyöngyvérrel karöltve a díszleteket és jelmezeket is maga álmodta meg. Új fordításhoz új cím is dukál: Házasság olasz módra!
Határozott elképzelése van a darabról, az eredeti bájos-kedves, hagyományos vígoperai történetet a mai világ zordabb körülményei közé rendezi. Ami az eredetiben ravasz, zsémbes vagy együgyű volt, az Cserje átiratában feslett, számító és galád. Persze felvonulnak a mai világ kellékei: Uberto laptoppal együtt, öltönyben kíván távozni otthonából, Vespone mobilon szervezi az ál-vőlegényjelöltet, aki itt maffiózó, és pitbull-képe van az új librettó szerint. Fekete esernyő, halálfejes póló, fekete napszemcsi – olasz módra… A díszlet is a trendi rattan- és kertibútor-áruházakban fellelhető kínálatot vonultatja fel, mindenesetre alkalmas arra, hogy a szereplők egymásnak essenek, hátat fordítsanak, paraván mögül leskelődjenek, azaz biztosítja a játékteret az amúgy kis színpadon. A színpadi játék során a szereplők bejárják a teljes teret, sőt a színpadra vezető lépcsők és a színpad előtere is funkcionális szerephez jut a darabban.

Sudár Gyöngyvér, Szöllősi Zoltán és Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

Sudár Gyöngyvér, Szöllősi Zoltán és Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

Cserje Zsuzsa rendezése nem túl tolakodó, a gegek helyükön vannak, a közönség jól szórakozik. Hogy mégsem győzhet a maffia, az aljas számítások; hogy Vespone, a „strici” sem éri el célját, nem fejheti le Ubertót Serpina segítségével, az a zenében van kódolva. A Cserje-teremtette nagyobb kontrasztban még nyilvánvalóbbá válik, hogy mindezeknél a szándékoknál erősebb a szerelem, főként, ha az a magunkra erőltetett álarc mögött kezdetektől ott van bennünk minden gyengeségünk felett uralkodva. Így a – szelíd – erőszak (a maffia esernyős támadása) legfeljebb az érzelmek felszínre törését, őszinte megvallását segítheti, s Vespone a cimborájával maximum esküvői tanúvá válhat, a dologhoz jó képet vágva. A közönség is boldogan távozhat annak tudatában, hogy Ubertót nem fogják az árok-, Serpinát pedig az útszélen találni, míg Vespone beköltözik újonnan szerzett villájába.

Az „esküvőre” a talpalávalót a Művész Szimfonikus Zenekar húzta Gulyás Nagy György lelkes vezényletével, s ha az együttes teljesítménye nem is volt makulátlan, egyfajta lelkes örömzenélés báját adta, ami manapság nagyon ritka érték. Az autentikus hangzásképet a vonosók mellett egy szintetizátor szolgáltatta csembalókíséret volt hivatott kikeverni – valljuk be, ez nem sikerült.

Sudár Gyöngyvér és Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

Sudár Gyöngyvér és Jekl László (Fotó: Fülöp Károly)

A szereplőkre nem lehet panaszunk. Sudár Gyöngyvér (Serpina) és Jekl László (Uberto) kiválóan, bővérű komédiázással, vokálisan is megbízhatóan és igényes, érthető szövegmondással oldották meg feladatukat. Jekl esetében egy-két helyen éreztem, hogy nagyobb feladatban esetleg hangi teljesítőképessége határait néhol túllépné már, de itt még biztosan szólt a voce. A zsémbes-morcos, ugyanakkor önmaga előtt sem bevallottan szerelemre vágyó idősödő úr figuráját remekül eltalálta, vallomásszerű monológja igazi emberi drámát szólaltatott meg.

Sudár Gyöngyvér – hangi kvalitásai mellett – mindent bevet az öregúr szívének meghódításra, az meg hagyja persze… Szexi és kacér tud lenni, mosolyával, replikáival ujja köré csavarja áldozatát. Ariettáját méltán tapsolta meg a közönség.

Stubnya Béla (Vespone) és Szöllősi Zoltán (Maffiózó) vokális produkciója is rendben, néma szerepüket lelkes játékkal abszolválják. Kettejük közül Stubnya Béla telitalálat: arcjátéka, testtartása-mozgása önmagában is képes kacajt fakasztani, nyegleségével, sunyiságával, értetlenkedő, bamba ábrázatával nagyban járul hozzá a produkció sikeréhez.

Az előadás az andocsi templomkert „hűs lombú ligetében” került színre, nagyjából olyan körülmények közt, mint amit a Bajazzók színtársulata harangoz be Leoncavallo operájának elején. Kezdésre összegyűlt a falu apraja-nagyja, lassan megtöltötték a legalább négyféle székből és iskolai padokból összerakott nézőteret, még pótszéket is kellett hozni. Az intermezzo-jelleg is megvalósult: jöttek-mentek az emberek, lehetett falatozni közben… Valamiféle elveszett és újra felfedezett hangulata volt az egésznek. Csak éppen nem vásári komédiát láttunk, hanem a legmagasabb szintű művészet csíráit csempészték be a szervezők a kis közösségbe. Törekvésük igazolást nyert, akár az opera, akár a fesztivál más produkciói bizonyították, hogy igenis van létjogosultsága a kultúrának, a magas szintű szórakoztatásnak a világ zajától távol eső vidékeken is. És hogy közönség is akadt minderre, sőt évről évre nő a létszám, jelzi, hogy igény is van erre, s hogy a legegyszerűbb emberek körében is van érdeklődés a tévés dáridók-mulatók és valóságshow-k szintje fölött is. A háromnapos fesztivál (www.andocsinapok.hu)  immár hagyományosan, harmadik éve ezt szolgálja.

Hasonló bejegyzések