Merre? Hogyan? – A Kudykam Prágában

2009. december 11.

Petr Hapka – Michal Horáček: Kudykam – Prágai Állami Operaház, 2009. október 24. CSEPELYI ADRIENN beszámolója

Jelenet

Jelenet

Jó zeneturistaként első dolgom volt a közelgő prágai kirándulásom előtt a Dvořák és a Smetana Múzeum közé egy operalátogatást is beiktatni a programtervbe. Mint az a Prágai Állami Operaház honlapjáról kiderült, egy Kudykam című darab premierjébe sikerült beletenyerelnem, azaz csak sikerült volna, ha a dolgok a tervek szerint alakulnak.

Mindenekelőtt azonban kiderült, hogy cseh barátainknál némi problémába ütközik a szerencsétlen zenei újságíró, ha külföldről óhajt tudósítani. Nagyjából csak születési anyakönyvi kivonatot nem kérnek ugyanis a sajtójegyhez, ami bár ingyenes, de nagyjából még soha senkinek sem sikerült ezek alapján hozzájutnia. Mindenesetre megpróbáltam, kedves hangvételű, angol nyelvű ímélemre azonban néhány cseh sort kaptam válaszul, ami akár a Ruszalka librettója is lehetett volna, annyit se értettem belőle. Azt’ emberünk, a marketingmenedzser kapcsolhatott, és fél óra múlva megkaptam angolul is ugyanezt: kedves hölgyem, jó szórakozást kívánunk prágai tartózkodásához! Na, így nem lett nekem sajtójegyem.

Ekkor minden mindegy-alapon neten foglaltam egy szimpatikus balkonülést magamnak, és Prágába érkezésem harmadik órájában már rohantam is a pénztárba, hogy valamit megtudjak a titokzatos előadásról – és átvegyem a jegyemet. Az üvegketrecből azonban olyan arccal bámult rám a hölgy, amikor mondtam a helyem számát, mintha katalánul szóltam volna hozzá, majd közölte, hogy ez a szék foglalt. Mondom, tudom, hisz én foglaltam le. Nem, ő ezt a jegyet már rég eladta. Pompás, akkor mire való a foglalás, kérdezem, de ő csak annyit mordult, hogy most akkor akarok-e jegyet, avagy sem. Persze, mondom, mire ő: tizenkétezer forint lesz.
Na, így maradtam le a második premierről.
Nem adtam azonban fel, jó lesz nekem a másnap is, megvettem hát egy körülbelül négyezer-ötszáz forintos belépőt.
Másnap annak rendje és módja szerint megérkeztem az előadásra, amelyről annyit azért kemény és kitartó munkával sikerült kiderítenem, hogy bizonyos Petr Hapka és Michal Horáček koprodukciójából született (akik Csehország legnépszerűbb dalszerzője, illetve egyik legelismertebb költője), és a kudykam nagyjából annyit jelent, hogy merre menjünk, melyik úton.

Karel Dobry

Karel Dobry

Az előtérben hatalmas transzparensek, az egyébként a Xerxészből már itthon is jól ismert félig hosszú, félig rövid frizurájú „reklámarccal” (Kassai Csongor felvidéki énekes, én nem vele láttam sajnos az előadást), rengeteg hostesslány, akik könyveket, CD-ket árulnak – édes Istenem, mikor fogom nálunk ugyanezt látni egy Eötvös Péter-premieren, kapok a szívemhez. Maga az Operaház azonban csöppnyi csalódást kelt bennem, a folyosók nyomába se érnek a miénknek, a nézőtér kisebb (vagy annak tűnik), úgyhogy elégedetten sétálok körbe, ebben legalább jobbak vagyunk. Látom, hogy a hostesslányoknál librettószerű füzetek sorakoznak, jaj, de jó, végre elolvashatom a történetet, oda is libbenek a legszimpatikusabb lány elé, és egy angol nyelvű kiadványt kérek tőle. Kénytelen vagyok szó szerint idézni a közöttünk lezajlott párbeszédet, mert annyira abszurd, hogy akár a darab része is lehetett volna:

– Szia, egy angol nyelvű librettót szeretnék
– Az nincs.
– Ja, akkor feliratos lesz?
– Nem, nem lesz.
– Értem. Esetleg akkor elmondanád nekem röviden a sztorit, hogy értsem, amit látok?
– Figyelj, én négyszer láttam ezt az előadást, de nem tudom, miről szól.
– De hát csehül van, nem?
– Az lehet, de mi se értünk belőle egy mukkot sem. Jó szórakozást!

Jelenet

Jelenet

Porig sújtva foglaltam el a helyem, és azt kell, hogy mondjam, az első tíz percben fogalmam se volt, mit keresek én a prágai Operában, pontosabban hogy létezik, hogy ez a mű és én egyszerre vagyunk ugyanazon a helyen.
Borzasztóan nyomasztó, dobozokból összeállított színpadkép, szintetizátor a zenekari árokban és egy kóválygó, Haydn-hasonmás korhű ruhában a színpadon. A fiatalemberről később kiderült, hogy Immanuel Kantot tisztelhetem benne, de mire eddig eljutottam, már túl voltam három kamrai fibrilláción. Mikrofonokba énekeltek ugyanis, eszeveszett tempóban rohangáltak-ugráltak meg csapódtak be felülről a szereplők olyan jelmezekben (Michaela Hořejší munkája, csakúgy, mint a díszlet), amelyek láttán bármelyik tokiói cyberpunk még jobban elsárgulna az irigységtől.
Aztán a kezdeti sokk után meg- és átadtam magam a darabnak, és elhatároztam, hogy minden orosztudásomat összeszedve megpróbálom megérteni, miről szól ez az egész.

Ami kiderült: a főszereplő magánéleti válságban levő fiatalember, Martin (Marek Holý), akinek megjelenik Kudykam (Karel Dobrý), akit leginkább Luciferrel tudtam rokonságba hozni, tekintve, hogy gyakorlatilag ugyanúgy vezeti főhősünket (akit nem mellesleg követ a barátnője, akiről persze a végén majd kiderül, hogy ő a megmentő), mint Madách főgonosza. Volt gonosz boszorkány (Věra Nerušilová, elementáris erejű alakítással), párkaszerű, elképesztően jó színészi képességekkel megáldott hölgyek (Tereza Martinková, Kristýna Kudrnáčová, Soňa Jányová), és Vörösmarty Csongor és Tündéjéből ismerős három kisördög vagy mi (Michal Kavalčik, Zbyněk Fric, Petr Novotný), akik sztepptánctól az akrobatikus elemekig nagyjából mindent kiviteleztek éneklés közben. Az egész darab egy labirintusban játszódik, zárt, Mátrix-szerű világban bolyongunk ide-oda, megszólal a multicégek egyenruhás droidhadosztálya egy tökéletes sláger erejéig, hogy aztán anarchisták verjék félholtra a főszereplőt a következő jelenetben. Közben Kant barátunk (Vojtěch Gajda) néha átsétál a színen, esetenként kedélyes Guten Taggal köszöntve a szereplőket, az utolsó részben pedig az ő gigantikus méretű mellszobrát rakják össze az énekesek. Ennek nyilván metafizikai jelentése van, csehül állok a témával ezek szerint.

Arról azonban, hogy mindez MI, nem mernék határozottan nyilatkozni. Rendben, 2009-ben vagyunk, de vajon mennyiben tekinthető operának egy mű, amelyben ragtime, house, doo-wop-szerű részletek és rengeteg jazz szerepel? Először is nyilvánvalóan szemi-operáról van szó, tekintve, hogy a dalok között kedélyes társalgás folyik, de a fentiek okán akkor már ennyi erővel musicalnek nevezném a dolgot – a csehek viszont minden létező helyen operaként emlegetik a Kudykamot. Mondjuk amennyiben Kurt Weillt megszorozzuk még hárommal, nagyjából itt fogunk kilyukadni, de vajon hol a határ a műfajok között?  Egyáltalán: kell-e keresni manapság ilyet?

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból

Egy dolog mindenesetre tökéletesen meglepett: végignézve a Prágai Állami Opera repertoárján, amire a legfinomabb kifejezés is az ortodox lenne, egész egyszerűen nem értem, a Traviata és a Bohémélet közé hogyan sikerült beapplikálniuk ilyen elképesztő előadásszámmal ezt a darabot. Bátorságpróba a javából!
A közönség fele az első felvonás után távozott, én hősiesen kitartottam. És azt kell, hogy mondjam, mindattól eltekintve, hogy a multiorgazmus, Karel Gott és az individuális szavakon kívül egy nyikkanásnyit sem értettem a librettóból – amely, mint utóbb kiderült, (mert egy fotókkal illusztrált könyvre azért beruháztam) gyakorlatilag egyetlen költemény – valahol egy (vicc nélkül) metafizikai síkon az ember igenis felfogja az útkeresés-toposzt. Már amennyiben ez nem csupán azért történt meg, mert én történetesen magyar vagyok, és álmomból felébresztve is idézek Az ember tragédiájából.
Szóval működik. Zeneileg is, bár néha legszívesebben kihajítanám a szintetizátorost az árokból, de ez a flegma, már-már idegesítő hangzás a feszültségkeltés része, úgyhogy a zeneszerző elérte a célját. Örülnék, ha találkoznék olyannal, aki látta a darabot (és tud csehül), mert szívesen vitatnám meg, ki mit gondol (legfőképp a műfaji kérdésekről), de erre már ott sem volt lehetőségem. A mellettem ülő összes ember távozott a szünetben.

Fotók: http://www.kudykam.net