Marica-töredékek a Gyulai Várszínház Tószínpadán – A grófnő küzdelme az elemekkel

Kálmán Imre: Marica grófnő – Gyulai Várszínház, 2008. augusztus 8. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Pitti Katalin és Balogh László
Pitti Katalin és Balogh László

Főbb szerepekben: Pitti Katalin, Kovács Zsuzsa, Balogh László, Pohly Boglárka, Kiszely Zoltán
Rendező-producer: Hídvégi Miklós

Marica grófnő örök. A közelmúltban legalább négy különböző színreviteléről értesülhettek a programújságokat böngészők. Mint ahogy tavaly a szegedi produkcióra voltunk kíváncsiak elsősorban különleges rendezése és címszereplője miatt, idén is választanunk kellett. Mit tagadjuk: Pitti Katalin színpadi visszatérése volt az indok, ami miatt éppen Gyulára látogattunk el. A népszerű opera-énekesnő hosszú évek kihagyása után régi kedves szerepével tért vissza a nagyszínpadra, noha előadóestjeivel töretlenül járja az országot. Szemmel láthatóan jókedvvel és alapos művészi felkészültséggel, igyekezettel vetette bele magát a produkcióba, melynek rendezője ugyanaz a Hídvégi Miklós, aki 1994-ben ugyancsak Pitti Katalinnal a címszerepben CD-n is megjelentette az operett zenei anyagának keresztmetszetét.

Marica grófnő most a Gyulai Várszínház 2008-as évadjának záróeseményeként került színre a vár melletti tószínpadon. A helyszín hangulatos: körös-körül víz, a színpad hátterében hatalmas fűzfa, előterében pedig a viszonylag kevés elemből összeállított hangulatos díszlet a Decsényiek ősi, romantikus birtokát ábrázolja. Inkább realisztikusnak mondanám, de kastély nincs, annak csak jelzett bejárata látható. Problémák  majd adódnak a díszlettel, de arról később. A birtok vasrács kerítése a rendezésnek köszönhetően díszítő funkcióján túllép, s az előadás egyik leghangulatosabb pillanatát teremti meg. Mint említettem, kastély nincs – ha lenne, akkor sem látnánk a falak mögé – , viszont az úri társaság csillogó bálját mintegy kerti táncos mulatságként narancsvörös fénnyel megvilágítva láthatjuk a fűzfa tövében, míg a rácsos kapun kívül rekedt „tiszttartó úr” bánatosan énekli, hogy bizony ő is volt egykor „büszke bálkirály”.
A jelmezek is hangulatosak, ezek is inkább realisztikusabb világot képviselnek, nem a habos-babos, fodros nagykalapos látványvilág érvényesül, inkább a múlt század harmincas éveinek letisztult eleganciája. Ettől függetlenül folklórelemek, miniszoknyás táncoslányok természetesen vannak. Mivel a színlap szűkszavúan nyilatkozik a produkcióról, így sem a díszlet- sem a jelmeztervezőt nem tudom megnevezni (feltehetőleg egy korábbi előadás kellékeit használták, legalábbis néhány fotóról ismerős a 2. felvonás háttre). Pusztán ennyi a színrevitelről: „mai színpadra alkalmazta: Kállai István és Hídvégi Miklós. Rendező-koreográfus: Hídvégi Miklós”. És valami, amiről szintén hallgat a színlap, s minimum gyanakodni kellett volna előadás előtt: sem karmester, sem zenekar. Ennek megfelelően a zenei alap felvételről, kihangosítással megy, s ez sajnos hakni-jelleget ad az egész előadásnak minden jóakarat ellenére. A színház az élő művészet temploma kellene, hogy legyen, a varázslatnak estéről estére kellene megszületnie, s ennek zenés színház esetén elengedhetetlen feltétele az élő zenekar. Nyilván az énekművészeknek is nehezebb karmester nélkül, egy könyörtelenül továbbgördülő korongnak megfelelően állandóan azonos tempóban próbálni és énekelni. Egyébként minőségibb musical-előadásokon is van élő zenekar, noha tudunk fél- és egyéb mértékű playbackről, operettnél pedig tilosnak gondolnám a konzervet.

Kiszely Zoltán, Pitti Katalin, Füsti Molnár Béla
Kiszely Zoltán, Pitti Katalin, Füsti Molnár Béla

Marica grófnőnek – szerepe szerint – meg kell küzdenie a férfiakkal: az ál-vőlegény, Zsupán kitalálása nem vált be, fordítva sült el, hiszen nem elriadtak a kérők, hanem egyszerre többen is ostromolták heves udvarlásukkal, például a megtestesült Zsupán vagy az idétlen Dragomir és a titkon epedő Tasziló gróf. Marica mindőjükkel évődik, noha első zenei megnyilvánulása: „De jó is lenne szerelmes lenni…” Nem kis munkára, női fortélyra van szükség, hogy az első kettőt Marica lekoptassa, ugyanakkor megszenvedje a harmadikhoz, az igaz szerelemhez vezető utat.
Pitti Katalinnak is meg kellett küzdenie több mindennel: vajon hogyan fogadja majd a közönség, a név támasztotta követelményeknek való megfelelés, a visszatérés öröme, a kollégákkal való együttműködés az önálló estek után, a színpadi gyakorlat sokéves kihagyása… Nos, Pitti Katalin jelenség: belépője grandiózus, oda kell rá figyelni. Egyedülálló színpadi rutinnal kacérkodott a nem kívánatos kérőkkel; táncolt, komédiázott, színpadi kisugárzása mit sem vesztett az évek során. Egy érett primadonna magabiztosságával uralta a nagyjeleneteket, s kellőképp megalázóan tudott viselkedni Taszilóval szemben. Nagyjából eddig jutottunk… az elemeknek köszönhetően. A szerelemtől megigézett Maricát már nem volt lehetőség ezen az estén megismerni… A vokális produkció annak megfelelő, amilyennek az utóbbi időben hallhattuk Pitti Katalint. A hang sötét tónusú, erőteljes közép- és mély hangokkal, árnyalt kifejezőerővel, kopást a felső regiszterben lehet hallani egy-egy túlexponált magasság esetében. A mikroport sajnos rontotta a produkciót, a kitartott hangoknál például, ha a szél belefújt, akkor akár háromszor is elment és visszajött a hang. Pitti Katalin hangereje még ma is képes lenne ezt a nézőteret hangosítás nélkül betölteni, de nyilván a többi szereplőre és a zenei alapra is tekintettel kell lenni.

Balogh László (Tasziló gróf) prózája erőteljes, érthető. Utána hallgatva az énekszámokat óriási a kontraszt: a hang kicsikének tűnik, a magasságok beszorulnak, az énekes tájszólásra vált és nazálissá válik. Mintha paródiaként adná elő a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” című számát. A „Hej cigány” már jobban sikerül, lehet, hogy a kezdeti izgalmakat sikerült leküzdeni. Valójában nem lenne rossz hang az övé, de énektanárra még szükség lenne, hogy az említett problémák megoldódjanak.
Manja szerepében tetszett Simon Katalin, főképp érthető szövegmondása miatt. Kicsi, de fontos szerep az övé, hiszen a történet expozícióját ő vázolja fel. Pohly Boglárka és Kiszely Zoltán produkciója szintén tetszett, utóbbiét éreztem az előadás erősségének. Dragomir Populescu szerepében Füsti Molnár Bélát láttuk – sajnos csak olcsó poénok, ripacskodás jutott neki a rendezésből. Kár. Kovács Zsuzsa Bozsena grófnőként már nem tudta helyrehozni a dolgokat: az elemek nem engedték színpadra lépni őt ezen az estén. Az Operettszínházban játssza ugyanezt a szerepet, majd pótolni fogom.

Marica grófnő tehát sikerrel állta a küzdelmet a férfiakkal. De nem ez volt az egyetlen küzdelme: az elemekkel is fel kellett venni a versenyt, amiben végül alulmaradt…

A LEVEGŐ: „Sehol sem ilyen szép kék az ég” – hiába mutatta be Marica ezen szavakkal a birtokot Lizának (Pitti Katalin arcán is átsuhant a helyzetben rejlő komikum kihasználása), hiába énekelték a testvérkék: „Süss le ránk, süss ki már, drága napsugár!”, egyre erőteljesebb légáramlat kavargott a tószínpad körül, lebbentek a miniszoknyák, fogni kellett a kalapokat, megremegtek a díszletfalak, ropogtak a mikroportok.

A FÖLD: Eljutottunk az előadás kb. 20. percéig, amikor is óriási szél döngette meg a díszletfalakat, sűrű porfelleg szállt el a színpad felett és egy-két csepp eső is esett. Ekkor – megszakítva Lisa és Tasziló jelenetét – a szervezők a nézők türelmét kérték, félre kellett húzódni, mondván, hogy ez nem a nagy vihar, az csak órák múlva jön, tehát mindenképp folytatják az előadást. Így is volt, a szél tovaszállt, kb. 20 perc után folytatódott a produkció.

A VÍZ: A fináléhoz közeledvén azonban újra fodrozódni kezdett a tó vize, a szél feltámadt, s távoli villámok fénye vetült baljóslatúan a nézőtérre. Aztán megvolt a finálé. Itt szünet következett volna, de azt az előbb ugyebár letudtuk. És sietni is kellett. Díszletépítők jelentek meg, hogy gyorsan átrendezzék a színt. De nem ment gyorsan, pedig elszántak voltak. Fúrtak, szögeltek… Csakhogy majdnem az egész díszletet le kellett bontani, csak az alap maradt meg, és teljesen más falakkal újjáépíteni. Itt értettem meg a Bakáts téri rendezéseket: középen templom, balra palota, jobbra börtön. Itt nagy munka várt az építőkre – szünetben persze ez sem lett volna gond, de most a nézők is türelmetlenné váltak, a vihar meg elháríthatatlanul közeledett felénk. Itt is türelmet kértek, mert ez sem a nagy vihar még a meteorológusok szerint… Aztán elkezdett esni…

A TŰZ: Ültünk kicsit, összehúzódtunk, a díszletmunkások még építettek kicsit, elszántság tüze fűtötte őket, előkerültek csuklyás esőkabátjaik, de hiába egyre nagyobb eső, majd égszakadás, égi tűz, dörgés-villámlás… A nézők szanaszét… Egy munkás még letakarta a hangberendezést, majd fejvesztve menekült a hátsó hídon át. A kegyelemdöfést egy közelben lecsapó villám adta meg: elszállt a gyulai vár világítása is… Ronggyá áztunk. A szálláson egy automatából facsart forró csokival ápoltuk átfagyott lelkünket.

A színház honlapjának tanúsága szerint a 9-ei előadás lement, a miénket pedig 10-én pótolták – de akkor már az andocsi tudósítást írtam.

(Fotók: Gyulai Várszínház)