Manon nem megy Amerikába

Jules Massenet: Manon – közvetítés a Metropolitanből, 2012. április 8. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Manon: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Ahhoz, hogy valós értékén kezelhessük Massenet operáját, tegyünk úgy, mintha Puccini Manon Lescaut-ja nem létezne, vagy legalább nem ismernénk azt. Sőt: képzeljük el, hogy Prévost abbé regényét sem olvastuk, így nem sejtjük előre a végkifejletet. Jóllehet, szinte lehetetlen tiszta lappal indulni, mégis: csak így lesz világos, mi a probléma ezzel az operával. Az öt felvonásos mű voltaképpen négy felvonáson keresztül (esetleg a St. Sulpice-jelenet kivételével) nagymértékben vígoperai vonásokat mutat. Mindezek után, előzmény nélkül érkezik az utolsó, Le Havre-i kép, ahol Manon, aki ok nélkül került börtönbe, most hasonlóan ok nélkül egyszer csak meghal. Tragikus vígopera – mondhatnánk, ha lenne ilyen kategória.

Nézzük például a karaktereket: Lescaut olyan, mint egy francia Belcore; Guillot de Morfontaine figurája csak egy karikatúra – és a ripacskodó de Brétigny sem sokkal marad el tőle. Mellettük az egyetlen komolyan vehető mellékszereplő des Grieux gróf, vagyis férfi főhősünk apja, ámde neki kevés lehetőséget adott a zeneszerző. Mégis ő énekli az opera legizgalmasabb duettjét Manonnal, amelyben a lány úgy tesz, mintha valaki másról kérdezne, majdnem-apósa pedig eljátssza, hogy nem tudja, hogy Manonnal beszélget. Igen, annak ellenére ez a legsikerültebb duett, hogy a két főszereplő kettősökben talál egymásra, békül ki, majd búcsúzik el végleg egymástól. A St. Sulpice-i jelenetből valami hiányzik: talán a valódi szenvedély – mármint zeneileg, mert a szereplők mindent elkövetnek, hogy pótolják, de ennek a duettnek mégis az a legemlékezetesebb pillanata, amikor Le Havre-ban des Grieux idézi vissza kedvese két felvonással korábbi szavait. Ezzel együtt az ötödik felvonást gyökértelennek, indokolatlannak, előzmény nélkül állónak érezzük. Mintha a szerzőnek ellenére lett volna a tragikus vég, és csak azért nem szöktette meg hőseit, mert a librettisták nem akartak/mertek ennyire elszakadni a regénytől. Igaz, ha megteszik, akkor tökéletesen súlytalanná vált volna az egész opera.


Egy ponton mégsem kerülhetjük meg a Puccinival való összevetést: ha azt mondjuk, hogy a Manon Lescaut többek között balladisztikus cselekménymesélésével éri el a kívánt hatást, vagyis a nagy fordulópontok (mint a szakítás, vagy éppen a hajóút) a felvonások között zajlanak, és a néző csak a végeredménnyel szembesül, akkor a Manonnál éppen ennek ellenkezőjét állapíthatjuk meg. Massenet oda helyezi a hangsúlyokat, jelesül a főhősök áriáit, ahol fontos döntést kell meghozniuk, illetve éppen elhatároznak valamit. Manont már az első felvonásban önvallomáson kapjuk: feltárja nekünk jellemének kettősségét, a cserfes kislányban rejlő nőt, aki gazdagságra és pompára vágyik. Ugyanőt látjuk magában vívódni, amikor lovagjának megszöktetéséről értesül, és arra készül, hogy közös életüket csillogóbbra cserélje fel. Des Grieux-től pappá szentelése előtt hallgatjuk meg, hogy elhatározása ellenére képtelen szabadulni a hűtlen lány emlékétől. Azonban ez a pár komoly (és jó előadásban akár katartikus) pillanat a mű egészének csupán töredékét alkotja, miközben a hallgatót a legfeljebb töltelékzeneként minősíthető, kevéssé emlékezetes kórustablók és együttesek fárasztják le öt felvonáson keresztül.

De ennél is többről van szó: ha Guillot de Morfontaine, hőseink végzetének okozója legfeljebb rossz ripacsnak tűnik, de semmiképpen sem valódi ellenfélnek, akkor nehéz komolyan venni a negyedik felvonás nagyjelenetét. Ezen a ponton lehetne hibáztatni a rendezőt, de nem volna jogos: a karakter beállítása nem pusztán a rendező akaratán múlott: ha csak a Guillot számára írt mondatokat vizsgáljuk meg a librettóban, már látjuk, hogy komolytalan figura.

Manon és des Grieux: Anna Netrebko és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

A főszereplőkkel sem vagyunk elégedettek: des Grieux nagyjából úgy fest, mint egy Ernestóba oltott Alfred Germont, semmiképp sem egyenrangú partnere Manonnak, aki viszont távolról sem Norina, de nem is Violetta, jelleme közel sem makulátlan, legtöbbször ellenszenves, és a fináléban sincs elég ideje arra, hogy ezt a benyomást megváltoztassa. A történet folyamán des Grieux egyre inkább belecsúszik a lúzer-kategóriába, közben Manon minden bájos kislányosságot levetkőzve, egy nagyvilági és meglehetősen önző nő vonásait ölti magára. Voltaképpen életszerűbb így, mintha a szokásos fekete-fehér karaktereket látnánk, lehetne a dráma alapja az ártatlan lovag szerelme egy arra érdemtelen nő iránt, ám ahhoz, hogy ezt érdemben átélhessük, kevesebb komédia és több tragikum kellene az operába.

Lescaut: Paulo Szot (fotó: Ken Howard)

Az előadókon ezúttal semmi nem múlik: a mellékszereplőkig bezárólag ideális a szereposztás, mindenki, és ami fontosabb: mindenkinek a hangja is a helyén van.

Az emlegetett Guillot szerepében jól teljesít Christophe Mortagne, hasonlóképp nincs kifogásunk a Lescaut-t alakító Paulo Szot, valamint Brétigny szerepében Bradley Garvin és az idősebb des Grieux megformálója, David Pittsinger ellen sem. A három hölgy, akik jelenlétét a darabban semmi nem indokolja, vokálisan szintén megfelelőt nyújtanak.

Piotr Beczała megdolgozik azért, hogy a végén állva tapsolja a Metropolitan közönsége, és meg is érdemli az ünneplést, hiszen a szólamot gond nélkül abszolválja, összességében vonzó hangszínnel, erőteljesen, vagy éppen finom megoldásokkal. Színészileg sem marad adósunk: könyörög, szenved, gyötrődik, ritkábban pedig boldog – ahogy a helyzet megkívánja.

A címszereplőnél megállapíthatjuk, hogy a Manon ismét olyan opera, amelyet alighanem Anna Netrebko miatt tűzött műsorára a neves New York-i operaház. Elvégre Netrebkóban megvan a szertelen kislány, a kacér nő és a díva is, így hitelessé tudja tenni Manon jellemének fejlődését – vagy talán nevezzük változásnak, ahogyan a fiatal lány ráébred arra, hogy szépségével jóformán bármit elérhet, majd hozzá is lát, hogy kamatoztassa adottságait. Sötét színű hangja is illik ehhez a karakterhez, ám a szólam exponált csúcspontjainál sem okoz csalódást.


Laurent Pelly rendezőt is mintha ez a női sors izgatta volna leginkább: megrendez ugyan mindent, a szerencsétlenkedésnek ható vígoperai jeleneteket is, de a lényeg a nő, akit először mindenki ki akar használni, és aki utóbb ráébred, hogy miként használhat ki ő másokat. Mindehhez szükségtelen a 18. századi környezet, és nem is látunk olyat: Chantal Thomas díszletei például kortalanná teszik a történetet, ugyanakkor jelzik is, hogy nem kell realisztikus helyszínként értelmezni őket. A kosztümök pedig, melyek tervezője szintén a rendező, egyértelműen nem 18. századiak, hanem inkább 19. századi, illetve akár mai ruhák is lehetnek. Massenet esetében nem köti a rendezőt az a történeti hűség, hogy a Manonhoz hasonló nőket csak a regény korában száműzték Amerikába, később már nem, hiszen ebben az operában Manon nem is megy Amerikába: még Le Havre-ban meghal. Abba az illúzióba pedig ne ringassuk magunkat, hogy kitartott nők kizárólag száz vagy kétszáz esztendeje léteztek. Innen nézve talán erőteljesebb aktualitást is elviselt volna a darab, mindenesetre az átlagos Met-előadások színvonalát ezúttal sikerült meghaladni: a játéktér használhatónak bizonyult, még ha meglehetősen hosszú színváltozásokat eredményezett is az átdíszletezés; a jelmezek passzoltak a szereplőkhöz és egymáshoz is; a karakterek pedig világos koordinátarendszerben mozogtak az előadás folyamán. A két főszereplő viszonya, kapcsolatuk változásai követhetők voltak Netrebko és Beczała játékában – arról pedig nem ők tehetnek, hogy a mű terjengőssége felhígította kettejük drámáját.

Manon: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Fabio Luisi vezényelt, feltűnő hibák nélkül, és ha a zenekari játék nem is ragadott magával minden pillanatban, azért leginkább a partitúrát tesszük felelőssé.

Csak egy utolsó összevetést engedjenek meg: a hat órakor kezdődő előadás harmadik felvonásának kilenckor lett vége, vagyis mire hőseink másodszor is egymásra találtak végre, Puccini Manonja már régen meghalt, el is temették. Ám Massenet-nál ekkor még következett két újabb felvonás, melyek végére még csak el sem jutottak Amerikába. Márpedig egy mai Manon aligha állna meg Hollywoodig…

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera