Puccini: Turandot – Gran Teatre del Liceu, Barcelona, 2009. július 25. – ÁDÁM TÜNDE beszámolója
Turandot: Lukács Gyöngyi
Altoum: Josep Ruiz
Timur: Giorgio Giuseppini
Kalaf: Carl Tanner
Liu: Norah Ansellem
Ping: Gabriel Bermúdez
Pang: Eduardo Santamaría
Pong: Vincenç Esteve Madrid
Mandarin: Philip Cutlip
Karmester: Giuliano Carella
Rendező: Núria Espert
Díszlet: Ezio Frigerio
Jelmez: Franca Squarciapino
Barcelona igazi mediterrán város, bár éghajlatában Budapest is kezd egyre inkább hasonlítani rá, az alapvető különbség azonban – a nyilvánvalón túl, hogy ott a Duna helyett a tenger hullámzik – az itt élők szokásaiban, életvitelében mutatkozik. A szokásos délutáni szieszta alatt az utcák néptelenek, a boltok bezárnak, hogy aztán este újra feléledjen a város, és éjszakába nyúlóan élje mindennapjait. Egészen pici gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt lehet találkozni éjjel kettőkor az utcán vagy akár a tengerparton sétálgatva.
A városlakók motorrajongók, nagyon sokan közlekednek két keréken a robogótól a komolyabb típusú motorokig, a vezetési stílusuk pedig egyszerűen a hajmeresztő szóval jellemezhető.
A jellegzetes mediterrán építészeti megoldásokat mindenki ismeri, aki járt már eme térség bármely országában, Barcelona annyiban más, hogy az egész város magán viseli leghíresebb építésze, Antoni Gaudí kézjegyét. Különösebb kutatás nélkül is belebotlik a turista egy-egy általa tervezett épületbe, a Sagrada (Temple Expiatori de la Sagrada Família) pedig éppen annyira kihagyhatatlan látványosság, mint az Eiffel-torony Párizsban.
A vállalkozó kedvű utazó megismerkedhet a katalán konyha remekeivel, a tenger bőségesen szolgáltatja a legkülönfélébb halakat és gyümölcseit, az érzékenyebb gyomrúak bátran kipróbálhatják a paellát, az itthon is fogyasztott rizses húshoz hasonló egytálételt, a város számtalan tapas bárjában pedig a spanyol, illetve katalán konyha másik nevezetességével tehetünk próbát. A tapas lehet apró szendvics, vagy bármilyen hasonló kis adag nassolnivaló, mellé egy jófajta spanyol borral, kitűnő.
Vérbeli turista nem hagyhatja ki a sétálóutcát (Las Ramblas), ha pedig egyenesen operakedvelő turista, akkor úgyis arra viszi az útja a Gran Teatre del Liceu felé. Európa egyik legnevesebb operaháza nemcsak nevében nagy: tényleg nagy színház, ötemeletes nézőtérrel – ez azonban kívülről nem látszik. A színház bejárata a Rambla felől nem túl hangsúlyos, nagyobb tér vagy széles sugárút nem emeli ki, mint az Andrássy út az Ybl-palotát, vagy akár az Opernring a Staatsopert. Az 1994-es tűzeset után újjáépült színház egyfelől őrzi a régi épület hangulatát: nem égett le az egész, a többit helyreállították, viszont a hátsó kiszolgálóhelyiségek már 21. századi igényeknek megfelelően épültek újjá. Aki egyszer is látott szólóöltözőt Budapesten (akár az Operában, akár az Erkelben), annak nem kell külön magyarázni, hogy milyen különbség az, amikor egyetlen szólistára jut egy kétszer akkora öltöző, mint itthon, és ez az öltöző magától értetődően légkondicionált, saját, külön bejáratú mosdóval, zuhannyal szerelték fel, továbbá minden szobában zongora áll a művész rendelkezésére, valamint tévé, ahol követni tudja az előadást. Itthonról nézve mindez álom, onnan nézve pedig a szükséges minimum, amivel a színház hozzájárul a művész komfortérzetéhez, ezáltal az előadás sikeréhez.
Ami Budapesten tétova kísérlet volt, az itt működik: stagione-rendszerben, szoros egymásutánban, ezért három szereposztásban játszották a Turandotot júliusban. A „nagy házak” bevett szokása szerint nemzetközi gárdával a főszerepekben, a kisebb szerepben pedig a helyi társulat tagjaival. A nemzetközi gárda érdekessége, hogy ugyanebben a rendezésben a második magyar Turandotot láthatta a Liceu közönsége: az újjáépített színház Marton Éva Turandotjával nyitott – éppen tíz esztendeje. Most Lukács Gyöngyi mellett egy amerikai tenor, egy francia Liu, egy olasz Timur és a szintén olasz karmester lépett fel.
Carl Tanner neve ismerős lehet az „olajfinomítós” Trubadúr néven elhíresült produkcióból (David Pountney rendezése), a Mezzo csatorna is több ízben sugározta a tavalyi széria előadását Bregenzből, ahol idén is Tanner énekelte Manricót, rögtön a barcelonai Turandot-sorozat után. Kalafként először „igazi tenor” hangszínére figyelhetünk fel, vagyis kifejezetten világos színű, szép csengésű hangjára. Aztán másodszor is arra leszünk figyelmesek, hogy üzembiztos magasságokkal, szépen kivitelezett csúcshangokkal kényezteti hallgatóit. Ha szemünkkel is figyelünk a színpadra, nem csupán fülünkkel, akkor már nem ilyen rózsás a helyzet: alakításnak még megközelítőleg sem nevezhető a produkciója, nemcsak saját jogon nem játszik semmit, még szereplőtársainak sem válik igazi partnerévé. Ha nem is vagyunk maximalisták: legalább az orra előtt összeroskadó Turandot látványa kiválthatna belőle valamiféle reakciót. És ami végképp érthetetlen: mintha nem merne a nézőtérnek háttal énekelni, pedig a hang volumene nem indokolja ezt a félelmet, a Liceu kiváló akusztikája pedig végképp nem.
A Liut alakító énekesnő egy olyan énekesgeneráció tagja, amely karrierjét nem annyira a szép vagy különleges hangszínének köszönheti, hanem a mesterségbeli tudásának. (Ne kövezzenek meg a rajongók, de én Christian Franzot is ide sorolom.) Magyarán szólva: Norah Ansellem nem olyan emlékezetes hang, akinél ne tudnánk legalább három szebb hangú hazai Liut felmutatni, ugyanakkor az énekes tökéletesen ura a hangjának, piano technikáját tanítani lehetne. Előadása alapvetően pozitív élmény tehát, mégsem az az énekes, akinek a nevét külön keresnénk, vagy előadásaira feltétlenül jegyet váltanánk.
Timurként Giorgio Giuseppini sajnos jól hallható indiszpozícióval küzdött az előadáson. A kisebb szerepek alakítói többé-kevésbé a helyükön voltak.
És akkor a címszereplőről… Lukács Gyöngyi immár az ötödik rendezésben kelti életre a császárlányt (ebből kettő hazai és Kovalik), és most regisztrálhatjuk, hogy azon a Turandot-felfogáson, amit kitalált magának és épített folyamatosan az első előadása óta eltelt években, nem sokat változtatott. Az irány legalábbis ugyanaz: jéghercegnőnek nyoma sincs, már az áriában és a kérdések alatt világosan kiderül, hogy hús-vér, érző nőt látunk, aki aztán a harmadik felvonásban végleg leveti „páncélját”. Ez a rendezés azonban különbözik a korábbiaktól, ugyanis Núria Espert színrevitelében Turandot meghal. Ennek ellenére a Turandot-figura nem változik meg jelentősen, mert a rendező nem megy szembe az átváltozással, nem akarja azt sugallani, hogy Turandot nem lesz szerelmes, éppen hogy az átváltozás ténye és ennek feldolgozására való képtelenség vezeti Turandotot az öngyilkossághoz. Máris hallom a tiltakozókat, miszerint ez a végkifejlet ellentmond a zenének. Igazuk van, szerintem sem passzol hozzá. Ugyanakkor a Turandot speciális eset, hiszen nem állíthatjuk, hogy Puccini zenéjével megy szembe a finálé, hiszen ilyen zene nincs. Ellentmond Alfanónak. És? Nem akarom ezzel megvédeni a rendezőt, nem is tisztem, mindössze arra a problémára hívnám fel a figyelmet, amelyet egyetlen általam látott színrevitel sem tudott még megoldani – ezt a barcelonait is beleértve. Minden olyan befejezés hiteltelen számomra, amelyben Turandot és Kalaf a boldogság felé indul a nép örömmámora közepette, egyszerűen kizártnak tartom, hogy létezik felhőtlen boldogság tucatnyi legyilkolt herceg és az öngyilkosságba kergetett Liu teteme fölött. És ha merész is, nem szabadulhatok a gondolattól, hogy Puccini nem csupán betegsége és halála miatt nem tudta befejezni a darabot, és hogy ha évtizede lett volna rá még, akkor sem tudja áthidalni azt a szakadékot, amely a mesének induló történet és az abból kibomló tragédia között kialakult. Espert rendezését azért tartom fontosnak (egyébként hozzáférhető dvd-n egy 2004-es előadás), mert rávilágít erre a problémára, még ha nem is ad rá megnyugtató választ. Lehet, hogy nincs is ilyen válasz…?
Érdemes belemélyedni kicsit a Turandot-mese keletkezéstörténetébe. Az Ezeregynap legszebb meséinek gyűjteményében találhatjuk meg Khallaf herceg és Turandot hercegkisasszony történetét – ez még igazi mese, ahol semmi nem áll a hősök boldogságának útjába, hiszen nem hal meg senki. Liu eleve nem is szerepel, a hercegekről pedig kiderül, hogy a császár csak bezáratta, de nem végeztette ki őket, így ők is megszabadulnak, mindenki boldog lesz. A történetet aztán feldolgozta Gozzi, az ő nyomán pedig Schiller, és ezek alapján készült aztán Puccini szövegkönyve. De ha megnézzük Schillert, aki korára nagyon jellemző módon elviszi kicsit a női sorsok felé a darabot, még ő is szinte vígjátékot ír. Van ármánykodó szereplő, aki nem hal meg, van enyhén feminista beállítottságú Turandot (bár ez anakronizmus), és van humorérzékkel megáldott Kalaf is, ám Liu itt sem szerepel, így meg sem halhat, hőseink boldogan élhetnek. Azonban Puccini Liu halálával a mesét is megölte, ha szabad ilyen sarkosan fogalmazni, aztán az utódok (előbb Alfano írt egy verziót, majd Toscanini irányításával írt még egyet) befejezték ugyan a librettó szerint a darabot, de a tragédiát semmilyen örömkórus nem tudja oldani. Másnak is lehetett hasonló gondolata, mert pár évvel ezelőtt, Luciano Berio ismét elővette Puccini fennmarad jegyzeteit és új befejezést készített az operához. (Itt jegyezzük meg: ő többet használt fel Puccini eredeti kézirataiból, mint Alfano, ugyanakkor a zenei világa is inkább huszadik századi, mint a korábbi befejezések.) Ez a verzió mindkét Alfano-féle megoldástól alapvetően különbözik abban is, hogy Berio a finálé nagy kórustablója helyett egészen visszafogott, halk, ha akarjuk: „szomorú zenét” írt, de semmiképpen sem mámorosan boldogítót. Salzburgban néhány éve műsorra is tűzték (ez is megjelent dvd-n), és nem lehet véletlen, hogy David Pountney rendezésében egy meghökkentő gesztussal él: Turandot az utolsó duett alatt a kórbonctanról kölcsönzött asztalon kiterített Liu tetemét mosdatja. Pountney Turandot felelősségének kérdésében is tovább megy és határozottabb, mint rendezőtársai: ebben a salzburgi produkcióban Liu Turandot kezébe adja a fegyvert (esetünkben egy ollót), és így az ő kezével követi el az öngyilkosságot, amelynek tehát Turandot is tevőleges végrehajtójává válik. Ehhez a Berio-féle, szolidabb befejezéshez könnyebb a megbánást és a vezeklés igényét társítani, és ha mindenáron akarjuk, Turandot öngyilkossága is jobban passzol(na) hozzá. Ezek szerint Espert előre gondolkodott, mert a rendezése korábbi, mint Berio fináléja. (Érdekes gondolat lenne ezt a kettőt összepárosítani…)
Turandot tehát ebben a barcelonai rendezésben is átváltozik, mi több: a végkifejlet kulcsa az átváltozás és az, hogy Turandot igenis szerelembe essen. Ez az érzés az, amit nem tud feldolgozni, a rendezői felfogás szerint a „mennyeknek lánya” nem tud földi, hétköznapi életet élni mint feleség és családanya. Vagy egyszerűen csak megijed a számára ismeretlen szituációtól, és ilyen végletes módon reagál rá.
A rendezés a meglepő végkifejleten kívül (annyira nem meglepő persze, mert ha Turandot késsel hadonászik az egész duett alatt, akkor sejthető, hogy vagy Kalafot öli meg, vagy önmagát, esetleg ebben a sorrendben) a hagyományos mederben halad, viszont rengeteg pénz van benne. Nagyszabású, hatásos díszletek, a statisztákig bezárólag aprólékosan kidolgozott jelmezek, tehát feltétlenül látványos produkció. (És egy járulékos dolog, amivel még nem találkoztam: a műsorfüzet nemcsak pontos és igényes, hanem részletes is: név szerint szerepel az előadás-sorozat valamennyi közreműködője a statisztériát is beleértve. Így is lehet…)
La morte è una? Nos, ezúttal kettő. Ám akár vitatkozunk a rendezővel, akár nem, a felvetett kérdés jogos (és megválaszol(hat?)atlan), és néha többet ér a kérdésfeltevés, mint a mindenáron-válaszkeresés.
Fotók: Gran Teatre del Liceu