Kismesterek szemléje 2010–2011

2011. július 11.

Tucatnyi kismestert mutatunk a mögöttünk hagyott évadból: rájuk bizony érdemes volt figyelni! ÁDÁM TÜNDE, BÓKA GÁBOR és FÜLÖP KÁROLY írása

Kismesterek 2011

Harmadik kismester-választásunk örömteli konklúziója, hogy még mindig vannak felfedezésre váró kiváló alakítások, és alakítóik névsora is évről évre változik; az újrázók mellett feltűnnek friss nevek is, sőt ami még nagyobb öröm: új helyszínek, új városok is. A premierek értelemszerűen magukban hordozzák a lehetőséget, hogy kiemelkedőt láthatunk valamely szerepben, ám e tekintetben az idei év elkényeztetett bennünket: Fekete Gyula ugyanis annyi jó szerepet írt új operájába, és olyan szerencsésen osztották ki ezeket, hogy az Excelsior!-t bátran kitüntethetnénk valamiféle különdíjjal. Ám nem tesszük, mert ahogyan eddig, úgy most sem díjazunk, mindössze reflektorfénybe állítunk pár olyan alakítást az évadból, amelyekre érdemes volt figyelni. Részben az Excelsior! is „tehet róla”, hogy idén sem fértünk bele a tíz fős keretbe, de kihagyni senkit nem akartunk, így – mivel úgyis az EU-elnökség jegyében telt az év első fele –, legyenek hát tizenketten az idei kismesterek. Fogadják csillagainkat szeretettel, a szokásos módon: névsor szerint.

***

Birta Gábor – IX. Pius pápa (Fekete Gyula: Excelsior! – Thália Színház)

Birta Gábor

A Liszt-év alkalmából bemutatott opera jó néhány kimagasló alakítást, vokális teljesítményt hozott. Közülük az egyik legemlékezetesebb  Birta Gábor IX. Pius-alakítása, hiszen egyszerre jelenik meg benne a groteszk történelmi hitelesség, a zeneszerzői bravúr és a színészi–énekesi megvalósítás nyomán feltörő humor. Mint ahogy Bellini Normájának pazar belépője a Casta diva-ária, ugyanúgy telitalálat ennek parafrázisa a hisztérikus pápa színpadra lépéséhez. Pontosabban színre tolásához, hiszen anakronisztikus módon „pápamobilon” érkezik, s ez már önmagában is mulatságos. Birta kenetteljesen dalolja – a IX. Pius által valóban elénekelt – cavatinát, kontratenor hangja kiválóan kelti a pápa iránti ellenszenv érzését, aki az ária végén valóban rá is szolgál erre: széttépi a Liszt házasságát korábban engedélyező okiratot. Birta Gábor vokális adottságainak és karakterének kihasználása a későbbiekben a „tévedhetetlen” pápa személyiségének karikatúrájából fokozatosan az egyház dogmáinak kritikájává érik; a szoborcsonkítás–kasztráció hisztérikus tobzódása az előadás egyik legmarkánsabb emléke marad.

Bódi Marianna – Kocsmárosné (Muszorgszkij: Borisz Godunov – Csokonai Színház / Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Bódi Marianna

A debreceni Csokonai Színház Borisz Godunovja, az opera eredetijét megközelítő színre vitelben és hangszerelésben vendégeskedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A zenedráma ezen formájában a megszokottnál is kevesebb a női szerep, így hát Bódi Mariannára hárult a feladat jó része, hogy a nőiséget, nőiességet képviselje a komor hangulatú cselekményben politikai célokra, ármánykodásra törő férfiak világában. Vidnyánszky Attila groteszk csárdakép-rendezésében az énekesnő remekül megtalálta helyét: merev csárda-jelmezében az orosz táncosnők gyors tipegésével beúszik a színre, majd sziporkázó humorral, csábos asszonyisággal magas színvonalon énekli-éli végig szerepét, miközben szemmel láthatóan ő is jól szórakozik. Alakításának egyik csúcspontja a gácsérról szóló kétértelmű dalocska – igen egyértelmű erotikus mozdulatokkal interpretálva. Alakítása megannyi apró mozzanatból válik életképpé, ötletes jelmezével együtt pedig valamiféle metaforává. Mintha Pimen krónikás könyveinek egyik illusztrációja kelt volna életre…

Farkasréti Mária – Signora Angiolieri (Vajda János: Mario és a varázsló – Budapesti Operettszínház)

Farkasréti Mária

Farkasréti Mária a Budapesti Operettszínház Gianni SchicchiMario és a varázsló produkciójában alakított két epizódszerepet, s bár Angiolieri asszony megformálásáért jelöltük kismesternek, tény, hogy a két kisoperában való együttes szereplése ad egy kerek egészet. Az ember – s külön a nő – életének három szakasza kedvelt téma a festészetben, az irodalomban egyaránt. Farkasréti Mária az estet a zsémbes öregasszony Zita anyóból indítja, akinek életét már csak a harácsolás, mások kihasználása tölti ki. A Mario és a varázslóban tisztes, a férjét szerető középkorú asszonyként látjuk, s a Cipollával közös jelenetében, hipnózis során az asszony ifjúkori önmagát, az Eleonora Duséért rajongó fiatal leányt is képes finoman felidézni. A rövid jelenetben a hipnózis varázslattá válik, Farkasréti arcán az ifjúság lelkesedése, rajongása tűnik fel egy pillanatra, s talán az első szerelemé, amit Cipolla tekintete hívott életre emlékeiből. Az életbe vetett reménység, a várakozás gyönyöre, ami Zita anyó számára már csak fájdalmas, örökre elveszett emlék. Noha az énekesi teljesítményt is méltathatnánk (Zita vokálisan nagyobb szerep), a Marióban az árnyalt emberábrázolást köszönjük Farkasréti Máriának.

Fekete Attila – Cassio (Verdi: Otello – Magyar Állami Operaház)

Fekete Attila

A többnyire főszerepet alakító énekesnek jól jöhet, ha olykor az előadás terhét a címszereplő viseli, aki mellett ő egy ziccerszerepben lubickolhat. Ilyen pillanat lehetett az idei Otello-előadás Fekete Attila számára, aki nehezen titkolhatná, hogy Cassio szerepének minden percét élvezte, ráadásul a néző számára egyértelmű volt, hogy alakításába plusz energiákat fektetett, vagyis igazi kismesterként viselkedett. Két Jagóval közös jelenete közül a Bordal méltán népszerű és dallamos énekelnivaló, ugyanakkor a jelenetben a lerészegedés folyamatának bemutatása kiváló játéklehetőséget nyújt – és ezzel élt is Fekete Attila. Élt, de nem visszaélt, hiszen tudjuk, a színpadon részeget játszani nem könnyű, túljátszani azonban az. Később a kendővel játszadozva az énekes ügyesen kelti fel Otello féltékenységét, miközben Cassio mit sem sejt Jago cselvetéséről. Fekete Attila tehát az opera mindkét fontos jelenetében sokat tesz az előadás sikeréért.

Gémes Katalin – Egy zenész (Puccini: Manon Lescaut – Magyar Állami Operaház)

Gémes Katalin

Visszatérő kismesterünk legutóbb a Mesterdalnokok Magdalénájaként került a csapatba, tehát olyan szerepben, amely relatíve kevesebb énekelnivaló mellett sok és erős színpadi jelenlétet kíván. Ezúttal egy olyan előadás kapcsán kell méltatnunk, mely a rendezés jegyeit minimálisan sem viseli magán, így aztán a címszereplő éppen úgy, mint a számos mellékszereplő, arra kényszerül, hogy magát rendezze bele a darabba, ám erre egy címszereplőnek időben lényegesen több lehetősége van. A Zenész nadrágszerepében az énekesnek csupán néhány perce van emlékezetessé tenni szereplését vokálisan, illetve felvillantani egy figurát, aki lehetőleg hitelesnek tűnik férfiként – és megidéz egy olyan korszakot, amelynek megidézése ezen rendezés keretei között lehetetlen a történet időbeli áthelyezése miatt. Gémes Katalin sikert arat szépen előadott dalocskájával, és bár Lescaut jutalom nélkül engedte útjára, nálunk azért kismesterséget ér a produkciója.

Haja Zsolt – Morales (Bizet: Carmen – Csokonai Színház, Debrecen)

Haja Zsolt

Tapasztalt, évtizedes pályát maguk mögött tudó művészek számára is megterhelő lenne egy évad alatt három olyan súlyú szerepben bemutatkozni, mint Don Giovanni, Háry János és A tüzes angyal Ruprechtje. Haja Zsolttal kapcsolatban a nézőnek az az illúziója támad, hogy nem különösebben feszélyezi magát: magától értetődő természetességgel abszolválja e feladatokat – de szekerének fokozott robogása közben sem derogál neki észrevehetővé tenni az észrevehetetlent: szereppé avatni a Carmen Moralesét. Igaz, a debreceni közeg is segíti ebben, hiszen arrafelé természetes, hogy a szakaszvezető mindig húzott kupléja is elhangzik az első felvonás kezdetén. Mégis: nemcsak a kétszeresére nőtt terjedelmű szerep, de a szólammintázás igényessége és színpadi jelenlét oldottsága is biztosítéka annak, hogy végre nem csak dramaturgiai szükségszerűségnek érezzük Morales szerepeltetését.

Kiss Tivadar – Inas (Fekete Gyula: Excelsior! – Thália Színház) 

Kiss Tivadar

Vannak művészek, akik esetében nehéz eldönteni, hogy számos kismesteri címre érdemes alakításuk közül melyiket emeljük ki – Kiss Tivadar feltétlenül ilyen. Nagyszerű Triquet-je már második évben szerepelt jelöltjeink listáján, s hogy végül mégis az Excelsior!-beli inas nevesítése mellett döntöttünk, annak (a kortárs magyar opera iránti elkötelezettségünk mellett) részben a komoly fizikai igénybevételt támasztó szerep fölényes megoldása az oka – kevésbé fennkölten: ritkán látunk operaénekest ily meggyőzően cigánykerekezni. De komolyabbra fordítva a szót: nem hallgathatjuk el azt sem, hogy ezt az inasszerepet nagyszerű előtanulmánynak érezzük minden inasok legfontosabbikának remélhető jövőbeni megformálásához (mely szerep megálmodója az Excelsior!-ban szintén színpadra lépett).

Kovács Annamária – Hohenlohe kardinális (Fekete Gyula: Excelsior! – Thália Színház)

Kovács Annamária

Kovács Annamária

Számtalan anyaszerep és égi-földi hangok után most újabb kortárs darabban csodálhatjuk Kovács Annamária altját és figurateremtő képességét. Hogy ezzel az alttal gond nélkül lehet férfit alakítani, az nem kérdés, ráadásul itt a darabban rejlő komikum része a kontratenor pápa mellett az alt hangra írt kardinális figurája. Mint a mély hangok általában, a kardinális is a cselszövő szerepében tűnik fel a darabban, és lelepleződéséig kétséget nem hagy afelől, hogy a szálakat hideg számítással keveri, és ha kell, hízeleg, ha kell, ámít. Kovács Annamária kardinálisa soha nincs a háttérben – és nem csak azért, mert a színpad kialakítása folytán ez lehetetlen –, amikor színen van, némán is magára vonja figyelmünket.

Meláth Andrea – Polina/Daphnis (Csajkovszkij: A pikk dáma – Magyar Állami Operaház)

Meláth Andrea

A sok év után viszontlátott Pikk dáma-előadás markáns csalódásai mellett mindenképp a pozitív oldalt erősíti Meláth Andrea Polinája, akiről a premier idejéből is szép emlékeket őriztünk, ám most ellenőrizhettük, hogy ezeket nem csupán az idő szépítette meg: a művész most is megindítóan énekli Liza szomorú románcát, az orosz dalocskát pedig kicsattanó vidámsággal, pásztorlánykája pedig a szerepen belüli szerep, és mint ilyen, remek kabinetalakítás. Hogy a stílusok között milyen akadálytalanul mozog a művész, arra a legjobb példa a Xerxész címszerepében nyújtott teljesítménye volt. A pikk dámában a perfekt éneklés mellett Meláth Andrea vidámsága és fiatalossága teszi hozzá mindazt a szerephez, amitől Polina ilyen szerethető lesz, és emlékeinkben soká megmarad.

Pánczél Éva – Márta (Boito: Mefistofele – Magyar Állami Operaház)

Pánczél Éva

Pánczél Éva

Márta asszony ebben az előadásban már a puszta megjelenésével igen erős hatást kelt, ezt a jól eltalált jelmeznek köszönhetjük, de a későbbiekben az énekes feladata továbbvinni és felfokozni a hatást. Pánczél Évának ez tökéletesen sikerül: Mefisztó elcsábításának kísérlete közben olyan nőalakot állít elénk, aki koránt sem ismeretlen a hétköznapokból, a színpadon pedig a szerző és a rendező szándéka szerint komikus hatást kelt. Nagy élmény volt ilyesmit látni Pánczél Évától, aki a standard királylányok, királynők és nagyasszonyok, valamint Carmen emblematikus szerepe után egy hús-vér nőt mutatott minden ízében kidolgozva – no és a szólamot is kitöltve.

Szegedi Csaba – Schaunard (Puccini: Bohémélet – Magyar Állami Operaház)

Szegedi Csaba

Az Oláh Gusztáv díszleteiben játszódó Bohémélet régóta semmiben nem emlékeztet Nádasdy Kálmán egykori rendezésére, így minden új beálló megküzd a feladattal, hogy a kultikus díszletekben és jelmezekben hogyan is építsen fel egyedül egy figurát. Szegedi Csaba bemutatkozását Marcel szerepében vártuk, végül Schaunard-ként üdvözölhettük, és nagyon örülhettünk is neki, mert beállása Schaunard gyakran elhanyagolt szerepét úgyszólván rehabilitálta. (Minthogy Marcel is bizonnyal utoléri őt pályája későbbi szakaszában, így a kitérő nem volt hiábavaló.) Először is: Szegedi Csaba Schaunard-ját észre lehetett venni a színpadon. (Nem kis dolog ez, hiszen egy ízben még maguk a bohémek sem figyelnek rá…) Az első felvonásban végig erőteljes jelenléttel és perfekt énekléssel tűnt ki: ez a Schaunard élő, lélegző figura lett, aki ráadásul bizonyította, hogy a helyenként kényes szólam igenis elénekelhető, mi több: emlékezetessé tehető.

Szonda Éva – Filipjevna (Csajkovszkij: Anyegin – Szegedi Nemzeti Színház)

Szonda Éva

Két éve a dajkaszerep újraértelmezéséért, fiatalossá, élettől duzzadóvá formálásáért válhatott kismesterré egy kiváló énekesnőnk; a januárban bemutatott szegedi Anyeginben a társulat oszlopa, Szonda Éva viszont éppen a hagyományos szerepértelmezés magas fokú újrateremtésével keltett figyelmet. Filipjevnája az élettől meggyötört asszony: visszafogottan elegáns, egy letűnt kor divatját őrző öltözködése mögött megnyomorodott lélek lakozik, aki nem együttérző szeretettel, hanem keserű irigységgel és aggodalommal fogadja Tatjána zavaros fejtegetéseit a szerelemről. Az emlékezetes pillanatokat nem bőkezűen osztogató produkció torokszorítóan hiteles mozzanatait hozta e nemrég még Olgát alakító kiváló énekesnő metamorfózisa.

Hasonló bejegyzések