Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov: A cári menyasszony – Royal Opera House Covent Garden, 2011. április – KŐRY ÁGNES londoni beszámolója
Meglepő módon A cári menyasszony csak most érkezett el jelentős (vagy egyáltalán bármilyen) angol színpadra, pedig Rimszkij-Korszakov 1898-ban komponált négy felvonásos operájának zenéje nagyon szép és azonnal érthető, élvezhető. Az pedig még inkább meglepő, hogy tapasztalatom szerint a londoni közönséget nem nagyon érdekli ez az „újdonság”. Általában igen nehéz a Covent Garden Operaház előadásaira jegyet kapni, most viszont, vagyis április közepén, a tervezett hét előadásból az utolsó négyet már szimbolikus áron ajánlották egyetemi hallgatók számára. Ilyen ajánlat, vagyis 10 fontos helyár a nézőtér bármelyik részén, más produkciónál is előfordul, de mindig utolsó pillanatban, általában csak egy előadás erejéig és kényelmetlen időpontban (utoljára Ashton mesterművéhez, a Hamupipőke baletthez mehettek diákok április 13-án, szerdán délben fél egykor). De többnapi elővétellel vásárolható diákajánlat ugyanazon produkció négy esti előadására emlékezetem szerint eddig még soha nem volt. A mű ismeretlenségét jelzi az is, hogy kottája nehezen kölcsönözhető: a londoni egyetemi, továbbá a londoni nyilvános könyvtárak zömében nincs példány.
A szövegkönyv, amelyet maga a zeneszerző írt Lev Alekszandrovics Mej azonos című drámája nyomán, egy történelmi eseményen alapul. IV. (Rettegett) Iván orosz cár 1571-ben feleségül vette Márfa Szobakint, aki két hét múlva betegségben meghalt. Rimszkij-Korszakov operájában a cár nem látható vagy hallható, de nyomasztó pszichológiai jelenlétét nem lehet megkérdőjelezni. A szövegkönyv szerint a cár elrendeli, hogy testőrei kutassák fel a város legszebb lányait, és vigyék őket palotájába: közülük akar magának feleséget választani. Választása Márfára esik, aki engedelmeskedik, mert a félelmetes cárnak nem lehet ellentmondani. Pedig Márfa már szeretett vőlegényéhez, Ivan Likovhoz készült férjhez menni. További komplikációt jelent, hogy Grjaznoj, vagyis a cár testőre is kívánja Márfát, ezért elhagyja Ljubasa nevű szeretőjét. Ljubasa nem tudja elviselni a veszteséget, és megmérgezi Márfát, aki megőrül és meghal. Grjaznoj megöli Likovot, és Ljubasa vallomása után Ljubasát is. Ennyi a történet dióhéjban, de a cselekmény persze ennél több szálon fut és árnyaltabb.
Paul Curran, a Covent Garden-produkció rendezője a cselekményt a XXI. századi Moszkvába helyezi. Ez elvben érthető: diktatúra, megdöbbentő gazdagság és kiszolgáltatottság most is létezik. Viszont az opera angliai bemutatóján esetleg mégis maradhatott volna minden a zeneszerző–szövegíró eredeti elképzelése szerint. Érdekes módon (a látvánnyal ellentétben) az előadás angol nyelvű felirata a szövegkönyvhöz híven mindig a cárra utal, mint ahogy maga a cím is megmaradt Cári menyasszonynak. Curran hihetően ábrázolja az emberi kapcsolatokat, de számomra három első felvonásbeli részlet nem világos. A cselekmény elején Grjaznoj szerelemről énekel, mialatt meggyilkol egy összekötözött foglyot. Sem a zene, sem az angol nyelvű felirat nem utalt gyilkosságra. Vélhetően Curran mindjárt az opera elején tudatni akarja a közönséggel, hogy a cári testőr (vagyis a XXI. századi orosz maffia) képes gyilkosságra. Grjaznoj nagy vendégséget rendez katonatársai számára. A nagy kórus a természetről énekel, a nagy zenekar feszes ritmusú táncot játszik. Itt lett volna az alkalom szívet és szemet gyönyörködtető csoportos táncra – ehelyett három leányt kaptunk, akik sztriptíz-féle mozdulatokkal szórakoztatták a katonákat. Ők valószínűleg élvezik az ilyen alkalmakat, de Rimszkij-Korszakov zenéje és szövege nem erre utal. Nem értem, miért kell a katonáknak (vagyis a kórusnak) hangosan csörömpölni evőeszközökkel, mialatt a cselekmény szerinti vacsora idején több lírai zenei rész is elhangzik.
Az első felvonásban a sok asztal túlzottan betöltötte a színpadot, és megnehezítette a kórus mozgási lehetőségeit. Nem csoda, hogy nagy táncjelenet helyett csak a fent említett három leányzót kaptuk. De a produkció többi részében Kevin Knight díszletei kifejezőek és izgalmasak. A világítás, David Martin Jacques munkája, szintén jól alkalmazkodik a rendező koncepciójához.
Rimszkij-Korszakov a főszerepet a szoprán Zabela számára írta. Ő valószínűleg nagyobb énekesnő volt, mint Marina Poplavszkaja, aki Londonban Márfa szerepét alakítja. Több londoni kritikus is dicsérte, de számomra sem intonációja, sem magas regisztere nem tökéletes. Viszont az összes többi énekes nagyszerű hanggal és technikával bír. A férfiak hangereje és energiája meglepően jó volt, habár Rimszkij-Korszakov az énekhangokra koncentrált ebben a bel canto-operájában. A dán bariton, Johan Reuter (Grjaznoj), az orosz tenor, Vaszilij Gorskov (Bomelij), az ukrán tenor, Dmitro Popov (Likov) és a grúz basszus, Paata Burchuladze (Szobakin) nagy örömet okozott volna Rimszkij-Korszakovnak. De a pálmát talán az orosz mezzoszoprán, Jekatyerina Gubanova (Ljubasa) és az angol mezzoszoprán, Elizabeth Woollett (Szaburova) kapná. Gubanova kíséret nélküli orosz népdal-interpretációja az első felvonásban és Woolett harmadik felvonásbeli áriája nagyszerű volt.
Mark Elder nyilvánvaló gonddal és szeretettel vezényelte a művet. Nagyon élveztem az előadást. De kíváncsi lennék, hogyan vezényli ezt az olaszos orosz operát egy orosz karmester.
(Fotók: Bill Cooper, Royal Opera House Covent Garden)