Händel goes Hollywood

Georg Friedrich Händel Rodelindája a Metropolitanből, 2011. december 3. NÉMETH ZSOMBOR kritikája

Barokk operákat színre vinni egy hagyományos operaházban úgy, hogy az eredmény a törzsközönségnek is megfeleljen, nem egyszerű feladat. Míg Mozart és kortársainak operáit kisebb-nagyobb sikerrel meg lehet kísérelni olyanformán el(ő)adni, mint a romantikus nagyoperák előfutárait, addig a XVIII. század elejének e műfajban született alkotásaival ez nem megy. A teljesen másfajta zenei nyelv mellett a fő ok az, hogy a közeg, amelynek és amilyen célból íródtak, teljesen más, mint a mai operaházaké. Ha nagyon sarkítani akarok, Händel és kortársainak olasz ízlés szerint írott operáit sokkal inkább a mai musicalekkel lehetne párhuzamba állítani – ami elég messze áll azon. „értékektől”, melyeket a Metropolitan képvisel. Händel (vagy bármelyik kortárs olasz komponista) operáiban a mélyenszántó morális tartalom és a bonyolult belső zenei összefüggések helyett a hangsúly az azonnali hatáson van: az opera legyen látványos, pörgős, dallamai legyenek fülbemászóak. A forma és a szerkesztés sokadlagos szempont, mint ahogy a librettók sem mindig a legnagyobb írók és költők munkái. Egy szó mint száz: mit lehet kezdeni egy olyan művel, amely, bár rengeteg „slágergyanús nótát” tartalmaz, tulajdonképpen nem más, mint ABA formájú áriák és – egy-két kíséretest leszámítva – secco (száraz, csak basszus által kísért) recitativók három órán át  tartó váltakozása?

Rodelinda: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

A Metropolitan Rodelinda-előadásának rendezője, Stephen Wadsworth válasza erre a látszólag megoldhatatlan problémára – mint ahogy erre többen is finoman utaltak a szünetekben vetített interjúkban – a filmes tradíciókkal való összeházasítás volt. A Thomas Lynch munkáját dicsérő díszlet és a Martin Pakledinaz által tervezett jelmezek a kosztümös történelmi filmek világát idézték, a gépezet nagyon profin és gyorsan váltogatta a helyszíneket. A szereplők megjelenése szintén a hollywoodi produkciókra hajazott: a pozitív női szereplő vékony és fiatalos, a negatív kövér és öreg; a férfi főszereplő borostás macsó, de persze van keleti figura is, aki szintén gonosz stb. Hosszan sorolhatnám az egyezéseket, és akkor nem beszéltem a szereplők, vagy a közvetítésben értelemszerűen rendkívül fontos kamera mozgatásáról, amely tényleg bármelyik manapság bemutatott filmes szuperprodukcióban megállta volna a helyét.

Grimoaldo: Joseph Kaiser (fotó: Ken Howard)

A Metropolitan tehát látszólag megtalálta a nagy megoldást, amivel a háromszáz évvel ezelőtti repertoárt egy csapásra kompatibilissé lehet tenni a mai világgal, anélkül, hogy bármit is fel kellene adni a Met tradíciójából. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy két sablonos dolgot összekeverünk, nem garantált az izgalmas végeredmény, sokkal esélyesebb egy kétszeresen unalmas produkció – ahogy ez esetben is történt. Nem is a díszlet és a jelmez problematikus: az nagyon hatásos és megnyerő volt. Sokkal inkább az, hogy bár nagyszerűen kidolgozták a zenei affektusokhoz társuló mozdulatokat, ha törvényszerűen mindig ugyanaz ismétlődik, akkor pontosan az következik be, mint az amerikai filmekben: a zenéből előre fogjuk tudni, hogy mi fog történni vagy mit fognak mondani. És ez nagyon rövid idő alatt annyira kiszámíthatóvá teszi az egész színrevitelt, hogy nagyszerű zene és díszletek ide vagy oda, az egész unalomba fullad.

A probléma oka ott keresendő, hogy senki sem mert igazán kockáztatni, inkább maradtak a „tankönyvi”, jól bevált(nak hitt) megoldásoknál. Ez főleg a zenei megvalósításra volt igaz. A Harry Bicket vezette zenekar ugyan modern hangszereken, de teljesen historikus felfogásban játszott. Minden úgy szólt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hozzáadott trillák itt, duplán pontozás ott, de még véletlenül se mertek túl halkan vagy túl hangosan játszani, esetleg egy-két effektust vinni az előadásukba. Az énekesek a zenekarhoz hasonlóan túlontúl merevek voltak, nem mertek teljesen felszabadulni. Márpedig ehhez a műfajhoz nagyfokú lazaság kell, a legapróbb görcsösség is kihallatszik. Fontos különbség a későbbi repertoárhoz képest, hogy az előadóknak kevésbé van megkötve a kezük – sokkal több lehetőségük van az egyéni megnyilatkozásra, viszont azzal élni kell. Elsősorban a két kontratenor, Andreas Scholl (Bertarido) és Iestyn Davies (Unulfo) ragadta meg a lehetőséget; igaz, hangfajukból adódóan mindketten barokk specialisták, tőlük ez nem csak elvárható, hanem kötelező is. Nagy meglepetésemre a nemrég Frickát alakító Stephanie Blythe (Eduige) is jól alkalmazkodott az új helyzethez – kevésbé a többiek. Különösen fájó pont, hogy Renée Fleming – aki köré az egész produkciót szervezték – nem érzi annyira a stílust, ráadásul a tőle megszokott magas színvonal alatt is teljesített.

 

Ha az előadást jelen formájában megjelentetnék DVD-n, megvételre ajánlanám – a felvételt meg lehet állítani, újra lehet indítani, meg lehet nézni jelenetenként: így kétségkívül még izgalmas is lehet. A december 3-án egyvégtében látottak és hallottak részleteiben ugyanis tökéletesek voltak, az egész azonban csak statikus egységek sorozatának tűnt.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera