Ha Roberto Roberta lett volna…

2009. november 5.

David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja, a Debreceni Csokonai Színház előadása a Mezzo Fesztiválon, Szegedi Nemzeti Színház, 2009. november 3. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

Az első felvonás még lekötött, de inkább a téma, mintsem a zene, vagy a színpadi megvalósítás. Akkor még azt hittem, jutunk valahová a halálbüntetés témakörében. De egy közepes kezdés után végleg ellaposodott az előadás: kivételesen a librettó, a zenei szövet és a színrevitel is egy irányba hatott, csak az a baj, hogy ez az irány a fantáziátlanság, az invenció hiánya volt.

Meg kell magyaráznom a címben alkalmazott szójátékot. Miért szerez valaki operát? Több okot is sorolhatunk: mondjuk, talál egy témát, amelyet meg akar zenésíteni. Esetleg zenei ötlethez keres szövegkönyvet. Vagy mint esetünkben: egy világszerte ismert tenor testvére, és írni akar neki egy szerepet. Sőt: a három testvér együtt írja meg. Nem túlzok: valóban EGY szerepet írnak meg, mert a többi karakter, még a párhuzamosan futó másik elítélt alakja sincs kidolgozva. És mivel Roberto Alagna éppen tenor, így ez a szerep íródott neki. Ám, ha David Alagna lánytestvérrel rendelkezik, aki történetesen szoprán, akkor talán az a szerep lenne most a középpontban. Így már azt is értjük, miért tartották meg a szerzők az eredeti Hugo-regény címét – vagyis Egy halálraítélt utolsó napja –, miközben két elítélt szerepel a darabban. Az egyik tényleg csak szerepel, szinte semmit nem tudunk meg róla.

Nyári Zoltán (Fotó: Dusa Gábor)

Nyári Zoltán (Fotó: Dusa Gábor)

Nagyobb baj, hogy az eredeti ötlettel sem kezdenek semmit. Hiszen az opera műfaja elég sok mindent megenged, önmagában is valószerűtlen világ, ahol a szereplők énekelve beszélnek, időnként egyenesen olyasmit, hogy Viva la morte!…  Tehát a műfajba beleférne, hogy a két elítélt a különböző idősíkok ellenére társalogjon, vagy hogy egyik a másikat vizionálja, de így, ha csak egymás mellé tesszük őket, és mindössze azt a hatalmas tanulságot sikerül levonni, hogy a kivégzés minden korban rossz dolog, akkor nem sok értelme volt operát írni.

Az elején még úgy tűnt, kialakul valami a párhuzamos történetekből, van a szerzőnek vagy legalább a rendezőnek mondanivalója azon kívül is, hogy halálraítéltnek lenni a 19. század elején és a 21. században is kellemetlen dolog.
Lehetne ideális operatéma, hiszen a műfaj jellegzetessége, hogy a szereplők folyton meghalnak, és soha nem természetes halállal, miközben még sosem szentelt egy operaszerző sem teljes, egész estés operát annak a témának, hogy mit érez, mit gondol és hogyan tölti utolsó napját egy kivégzés előtt álló rab. A Victor Hugo-témát továbbgondolva, a szerzők eljutottak a párhuzamos idősíkokig, amiből szintén lehetett volna jó darab. Mert az 1820-as évek nagyon távoliak a mai nézőnek, viszont a napjainkban játszódó történet aktuálissá teszi a halálbüntetés kérdését. Ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy egy európai, azon belül is magyarországi ősbemutató kevesebb aktualitással bír, mint bírhatott volna egy egyesült államokbeli, ahol számos tagállamban még mindig napi gyakorlat az elítéltek kivégzése. Ám társadalmi vita gerjesztésére ez a mű így, önmagában nem alkalmas. A színrevitel sem teszi erre alkalmassá, mert csupán a rendező nyilatkozatából tudjuk, hogy ellenzi a halálbüntetést, az előadásból semmi nem derül ki erről.

Jelenet az előadásból (Fotó: Dusa Gábor)

Jelenet az előadásból (Fotó: Dusa Gábor)

De hagyjuk is az elméleti kérdéseket, nézzük az alapproblémát: a nézők vélhetően nagy százalékát még sosem ítélték halálra, és mivel Európában és Magyarországon élünk, ez mostanában nem is fog bekövetkezni – szerencsére. Ennek megfelelően ez a kortárs opera is hordozza klasszikus társainak sajátosságát: vagyis, hogy a szereplők és a velük történő események távoliak a hétköznap embere számára, így a néző a színpad segítségével átélhet olyan cselekményt, amelyre saját életében nincs lehetősége, és bizonyára nem is örülne, ha lenne.

Azzal a meggyőződéssel ültem be az ősbemutatóként reklámozott premierre, hogy most megtudom, mi játszódik le egy kivégzés előtt álló elítélt fejében, és a lélektani drámaként definiált opera végigvezet a rabok utolsó huszonnégy óráján. Sőt, még arra is számítottam, hogy a két idősík összevetése eredményez majd valamiféle következtetést.

Ehhez képest a következőt tapasztaltam: felment a függöny, és a forgószínpaddal befordult a díszlet. Mértanilag pontosan kettéosztott színpadképet kaptunk, egyik oldalon a „régi rab”, másik oldalon a „mai”,természetesen az adott kornak megfelelő börtönviszonyok közepette. Kissé didaktikus, de még reménykedtem. Az első felvonásban megkaptuk a felvezetést, majd a másodikban el is mélyedünk a témában – bizakodtam. Hiába.

Megtudtuk, hogy a két rab nem szeretne meghalni, mindketten elmondták (külön-külön, ilyenkor mindig az a díszletelem jött előre, amelyikben az aktuális rab tartózkodott), hogy a családjuknak hiányozni fognak. Ennél mélyebbre nem sikerült jutni a lélektani drámában. Nem derült ki, megbánták-e, amit elkövettek, milyen büntetést éreznének jogosnak, de amit legjobban hiányoltam, hogy kidolgozatlan maradt az utolsó órák lelkiállapota: mihez kezd az ember az idejével, ha percre pontosan tudja, mennyi van hátra? Halvány utalásként mindkét rabnál szerepelt ugyan, hogy eleinte elvetették a gályarabságot, illetve a tényleges életfogytiglani börtönt, aztán az utolsó percekben már ezzel is kiegyeztek volna. Reménykedtek a kegyelemben – egy idő után már én is -, de persze nem kapták meg ők sem, én sem. Mindketten megemlékeztek a családjukról, egy-egy árván maradó kislányról, ám az a szál sem volt kidolgozva, hogy milyen érzésekkel búcsúznának a gyerektől, akarják-e, hogy emlékezzen rájuk, vagy jobb lesz neki, ha feledi őket? (Cso-cso-szán néhány percben szívszorítóbban és komplexebb módon búcsúzik el gyermekétől, mint ez a két rab a két felvonás alatt összesen… Na de azt a szerzőt Giacomo Puccininek hívták…)

Ez tehát a történet, dokumentumfilmszerűen váltogatva a két korszakot és a két elítéltet, közben telik az idő – számukra gyorsan, a néző számára egyre lassabban, vontatottabban.

Donita Volkwijn (Fotó: Dusa Gábor)

Donita Volkwijn (Fotó: Dusa Gábor)

Ami a rendezést illeti, a kissé didaktikustól rövid úton eljutottunk a nagyon szájbarágósig. Először nagyjából akkor szisszentünk fel, amikor a két térfélen egyszerre, szép libasorban felvonultak a családok: a Férfi elítélt anyja, felesége és kislánya, a Női elítéltnek szintén a kislánya. Ezt az intermezzo alatt (a második felvonás kezdődik egy zenekari bevezetővel) sikerült megfejelnie a rendezőnek: ha intermezzo és fehér falfelület, akkor nosza, vetítsünk rá gyorsan valamit. Mit se számít, hogy a kettéosztott térnek csak az egyik fele fehér (a mai börtön), a másik leginkább fekete (a régi börtön) – ettől még a színpad teljes szélességében látjuk a filmet. Vágtat egy fehér ló – soha nem jövünk rá, hogy ez kihez tartozik és mit keres itt, aztán a férfi rabunk családját látjuk, a feleség szomorúan bámul ki egy ablakon, a kislány meg kiszalad a kertbe. Eme vizuális merénylet után megint csak nem történik semmi: az elítélteket a kivégzés előtt átviszik egy másik cellába (esetleg épületbe is, de ez mindegy), a másik cella pont ugyanolyan, mint az előbbi. Jönnek papok mindkét fogolyhoz, az egyik barátságos, a másik nem (ez utóbbi Cseh Antal nyilvánvalóan rendezőtől független és remek kabinetalakítása; valahol tessék gyorsan bemutatni egy Faustot, és azonnal kitűzni Mefisztóra). A Férfi elítélt többet énekel, mivel… (ld. fent), ezért belökik egy másik rab mellé, aki ellopja a felöltőjét, majd távozik. Ismeretlen okból ebből a szerepből is versenyszerepet kreáltak, összesen öt percig sincs a színen a dél-koreai Kim Chul-Jun, de igazából azt sem értem, miért kellett a darabba ez a figura, semmi érdemlegeset nem tesz hozzá, csak valamivel hosszabb lesz a Férfi elítélt szerepe (a kulcsszó ismét: Roberto).

Nyári Zoltán (Fotó: Dusa Gábor)

Nyári Zoltán (Fotó: Dusa Gábor)

A végső döfést a finálé adja meg a nézőnek: nem tudom fokozni sem a didaktikusat, sem a szájbarágósat, de ez már fizikai fájdalmat okoz. Az elítélteket elviszik kivégezni, ehhez a háttérben megjelenik a guillotine és egy leszíjazásra alkalmas ágy a méreginjekcióhoz. Ezen a ponton a rendező, Nadine Duffaut hatásos befejezésnek gondolta, ha a szereplők helyet cserélnek, így a 21. századi hősnőnk a guillotine alatt találja magát, míg a 19. századi, francia hősünk a nő helyét foglalja el az ágyon. Ehhez már nem kell semmit hozzáfűzni, úgy hiszem. És még nincs vége! A két korábban látott kislány beszalad a színre, ráadásul az összecserélt idősíkok sem zavarják meg őket, mindkettő a saját szülőjéhez rohan, és ezzel a képpel ér véget a darab – őszinte megkönnyebbülésünkre.

De még nem esett szó a bemutató harmadik oldaláról, mert a librettót és a rendezést már értékeltük, ám mindezeket még megmenthetné a zene. Nos, nem teszi. Ha kortárs operaszerző volnék, biztos elgondolkodnék, hogy dallamos és könnyen befogadható művet óhajtok-e az utókorra hagyni, vagy kísérletezem, és talán tényleg csak az utókor fogja értékelni művemet –  vagy ők sem. David Alagna az előbbi utat járta: nemhogy nagyon könnyen befogadható zenét írt, hanem egyenesen olyat, amelyből mintegy huszonnégy órával később már egyetlen hangot vagy dallamrészletet sem tudok felidézni. Olyan zene volt ez, amely csak átfolyik az emberen, késő-romantikus hatású, mintha minden hangját hallottuk volna már, anélkül, hogy konkrétan hasonlítana bármilyen korábban hallott operára.

Donita Volkwijn (Fotó: Dusa Gábor)

Donita Volkwijn (Fotó: Dusa Gábor)

Sok mellékszereplőt vonultat fel a darab, de nem sokat foglalkozik ezek jellemzésével. És a főszereplők esetében is ugyanezt mondhatjuk: a férfi szólama bővebb és valamivel izgalmasabb, hiszen tudjuk, kinek készült, de igazi karaktere ennek a szereplőnek sincs. Lehetne, ha legalább a rendezés adna neki, de színészvezetésnek kevés nyomát látni a produkcióban, ami annál érdekesebb, mivel a bemutatónak otthont adó fesztivál deklarált célja az operaművészet komplexitásának bemutatása, és a verseny keretében az énekes-színész versenyzők értékelése, díjazása. Ehhez képest a két versenyzőtől azt tapasztaljuk, hogy valóban felvonultatják teljes színészi eszköztárukat, ebben a Női elítélt, Donita Volkwijn a kevésbé sikeresebb, de neki van kevesebb lehetősége is a szerep jellege miatt (Roberta, ugyebár). Nyári Zoltánt viszont ismerjük, láttuk valóban megrendezett produkciókban is, így tudjuk, hogy többre képes, ha vezetik. Most nem vezetik, ezért bemutat ugyan mindent, amit tud, néha kicsit ad hoc-jelleggel, és még ezzel együtt is meggyőző volna, de alakítása nem illeszkedik egy szerves egészbe, mert ilyenről sem David Alagna, sem Nadine Duffaut nem gondoskodott.

A szólamát mindkét versenyző tisztességgel elénekli, Donita Volkwijn nem túl izgalmas hangszínnel, Nyári Zoltán kissé forszírozottan, de átéléssel.

Az előadás természetesen nem volt ősbemutató, a darab koncertszerűen már megszólalt kétszer is, a színpadi ősbemutató pedig október 30-án volt Debrecenben, mivel a darab a Csokonai Színház produkciójaként érkezett a fesztiválra. Ennek megfelelően a debreceni társulat, a zenekar és énekkar működött közre az előadásban. Kocsár Balázs vezényelt a tőle megszokott precizitással, a zenekar kvalitásos együttesnek tűnt egy mérsékelten kvalitásos darabban. Az énekkar is ellátta a feladatát, voltaképpen a közreműködőkön nem múlott semmi.

Az előadás végén a szerző is meghajolt. Elégedettnek tűnt. Legalább ő.

Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál, Dusa Gábor

Hasonló bejegyzések