Fésülködőasztal az egész világ…

Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval I. – Cilea: Adriana Lecouvreur, Szegedi Nemzeti Színház, 2008. november 3. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Kristin Sampson és Adam Diegel (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Kristin Sampson és Adam Diegel
(fotó: Dusha-Kiss Barbara)

…és fésülködik benne minden férfi és nő.
Nem mintha központi szerepet tulajdonítanék a fésülködésnek az előadásban – mégis egy olyan motívum, amely végigvonul a darabon, mintegy keretbe fogva azt. Lehet magyarázni, de kérdés, hogy kell-e?

Az Adriana Lecouvreur egy színházi öltözőben kezdődik – és ott is fejeződik be. Minden szereplőnek jut egy fésülködőasztal –, illetve majdnem mindnek: van ugyanis egy néma szereplőnk. Ő a Sors vagy a Halál, avagy mindkettő.
A másik állandó motívum az óraütés – minden felvonás előtt –, valamint az időre látszik utalni a játéktér feletti neoncsillár, amely egy óra számlapjára emlékeztet: a neoncsövek mint percmutatók helyezkednek el, hogy aztán a báli képben hangsúlyosan lejjebb ereszkedjenek, majd eltűnjenek (később már csak az óra „közepe” látható csillárként).
Ez a két utalás: a Vég közeledte, amit az óra és a halál-figura jelenléte sugall, valamint a kezdő és befejező beállítás az öltözőasztalokkal, ami a „színház a színházban” érzetét kelti, önmagában nem túl eredeti, mondhatnánk: sablonos. Ha csak ennyi volna a rendezésben, nem is kellene több szót vesztegetni rá.

Ugyancsak nem kellene megdicsérnem a rendezőt (Michael Sturm) a következetes és pontos színészvezetésért, ha ez megszokott volna a hazai színpadokon. Ha majd hozzászokunk, hogy a szereplők nem cél nélkül, magukra hagyatva kódorognak a színen, akkor nem csodáljuk ennyire a természetest: vagyis, hogy minden szereplő, a szólistáktól az énekkaron át a statisztákig bezárólag okkal és céllal mozog, jelen van és figyelni kell rá.

Cseh Antal (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Cseh Antal (fotó: Dusha-Kiss Barbara)

És ebből következik az is, amiért nagyon ajánlom a rendezést: a valószínűtlenül romantikus történetből és valószínűtlen figurákból hús-vér alakokat teremt – Adrianát az utolsó felvonásban el is emelve kissé a többiektől és az egész darabtól, de erről később.

Van egy klasszikus operaszüzsénk: két féltékeny nő vetélkedik egy arra érdemtelen férfiúért, és negyedik pólusnak ott van még egy reménytelenül szerelmes bariton, és ha akarom, ötödiknek egy féltékeny, ámde szintén hűtlen férj. Lehet halálosan komolyan venni, és meghagyni a figurákat a valószínűtlen és életidegen formájukban, ahol mindenki a végletekig szerelmes, gonosz és féltékeny, és ahol az érzelmek effajta „operás” túltengése csakis halálhoz vezethet.

Ám lehet másképp. Lehet, hogy a férfi, aki a vetélkedés tárgya, egy igazi selyemfiú, tovább megyek: dzsigoló. Lehet, hogy nem velejéig rossz, éppen csak ember, és mint ilyen, olykor botlik, és a fejében átmenetileg összefér a két kedves: az egyik, aki a karrierjét egyengeti, a másik, aki talán szerelem, de ki tudja, hisz még nem próbálta. Lehet, hogy az aranyifjúból a báli jelenetben Páris válik, aki csak ül, kezében az aranyalmával, döntés- és cselekvésképtelenül, amíg a nők csatáznak a feje fölött.
Lehet, hogy a hercegnő nem egy elvetemült, gonosz lélek, aki mérgezett virágot küld a riválisnak, hanem egy középkorú asszony, akit hanyagol és megcsal a férje, aki az idő múlását egy fiatal szeretővel kompenzálja, és elhiszi, hogy az nem érdekből van vele, miközben minden erejével a férfi előmenetelét segíti. Lehet, hogy ahhoz, hogy ezt elhiggye és üres, tartalmatlan életét élhesse, alkoholhoz nyúl és gyógyszerekhez, urambocsá’, kábítószerhez. Lehet, hogy magára ismer a Phaedra-monológban, és a lelepleződése, a kedves elvesztése miatti félelem odáig juttatja, hogy mérgezett virágot küld…
Lehet, hogy a címszereplő nemcsak színésznő, hanem nő is: vágyakkal, reményekkel, tervekkel, és nagyon is lehet, hogy a művész mögött-alatt egy öntudatos és célratörő nő rejtőzik. Nem is annyira rejtőzik. És lehet, hogy az ő figurája a leghitelesebb, legéletszerűbb, és lehet, hogy mégis ő lesz az, aki a végén valószerűtlenül átlényegül, utolsó szerepeként a halált játszva el, hogy a többiek tapsa közben elhagyja az árnyékvilágot.
Lehet, hogy az egyetlen őszintén érző szereplőnk, a színigazgató nem őszinte, és atyai érzéseket hazudik Adrianának, akibe régóta szerelmes.
Lehet, hogy a klasszikusan féltékeny férj itt groteszk módon nem a feleségét félti, hanem a szeretőjét, miközben az előbbi az orra előtt csalja meg.

Jelenet a harmadik felvonásból (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Jelenet a harmadik felvonásból – középen Bódi Marianna és Adam Diegel
(fotó: Dusha-Kiss Barbara)

És lehet, hogy az egész csak színház. Lehet, hogy a nyitójelenetben és a legvégén ugyanúgy tapsolják Adrianát a társulat tagjai, aki úgy hal meg, hogy észre sem veszik, pedig a fogyó életenergiát hátul gondosan jelzi a modern homokóra – elég idegesítő módon egyébként, a nézőnek az az érzése, hogy „rászámolnak” a hősnőre, tudom, ha elfogy a folyadékcsík az üvegfalon, vége lesz.

Kristin Sampson és Timothy Sarris (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Kristin Sampson és Timothy Sarris
(fotó: Dusha-Kiss Barbara)

Sok egyéb is idegesít. Miért tolakodik a Halál-figura minden jelenetben elénk? Miért közvetít a szereplők között, és miért csak Adriana látja-ismeri fel, és ő is csak a legvégén? És hogy a csavar dupla legyen: miért érkezik Maurizio szintén halál-feketében a kedveshez, miért viseli a pár csipkekesztyű egyik felét a Halál, a másikat Maurizio? Miért állnak a szerelmesek oly távol egymástól a búcsú pillanataiban? Visszatért egyáltalán a férfi? Vagy Adriana vizionál haldoklás közben? Egy végső, megrendítő monológot szaval – utoljára: „Melpomene son io!” Ennyi volna: a művészet örök, a művelői halandók?

Hivatkoztam fentebb a példás színészvezetésre, nem ok nélkül. A mellékszereplők éppúgy helyükön vannak, mint az abszolút főszereplők, és nem mellékesen: itt az előbbiek viszik a humoros vonalat. Merthogy ebben a túlfűtötten érzelgős, szirupos lányregény-drámában még nevettetni is lehet a nézőt. Nyilván adja magát a legkomikusabb jelenet: a hercegnő elrejtése az érkező férj, Adriana és úgy általában mindenki elől. Eredetileg a találkáról menekülő hölgy a karkötőjét hagyja hátra – itt most fél pár cipőjét, mint afféle elfuserált Hamupipőke. Persze ő nem a kedvese előtt marad ismeretlen (egy darabig), hanem riválisa előtt, aki maga segédkezik a szökésében. A túlzó hatásra épít a két nő következő jelenete, amikor még egymás felismerése nélkül, ám valamit megsejtve a másik titkából próbálják vallatni egymást. Ők maguk egyforma köpenyben, lefátyolozva keringenek a színpadon, miközben az érkező és rendkívül ijesztőre sminkelt táncosok eljátsszák – vélhetően – a két nő lelki történéseit, féltékenységük tombolását. Ha nem a nevetségesség irányából közelítjük meg ezt a beállítást, azt kell hinnünk, hogy a női lélek ilyen szörnyeteg tud lenni, és bevallom, ez a lehetőség nem tetszik…

Adam Diegel (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Adam Diegel (fotó: Dusha-Kiss Barbara)

Kiváló tehát az abbé szerepében Kóbor Tamás, hasonlóképp Cseh Antal Bouillon hercegként, aki nem először kamatoztatja már átlagon felüli színészi adottságait, amellett, hogy vokálisan is meggyőző.
Nem mondhatom ezt a Michonnet-t alakító Timothy Sarrisról, aki hozza ugyan a rendezés által megkívánt figurát, de kis volumenű és igencsak korlátozott terjedelmű baritonja nem okoz auditív élményt.
Adam Diegel alakítja a szépfiú Mauriziót, aki ezúttal nem különösebben szimpatikus szereplő, és mivel az opera igazából a két nő párharca, így kissé háttérbe is szorul, de a rendezés kívánta karaktert pontosan kitölti. A szólamot is egyébként: elég kantábilis, de nem túl szép színű hang tulajdonosa, és sajnos a negyedik felvonásra érezhetően elfárad, amit rossz tenorszokás szerint hangerővel kompenzál – kár érte.

A vetélytársak azonban erős karakterek, és nagyon különbözőek is. Bódi Marianna hercegnőjéből minden fenségesség hiányzik, a rendezés még bosszúszomját is kicsinyesnek láttatja, mint egész addigi életét. Azt hiszem, sokkal könnyebb a valószerűtlenül pozitív és a lehetetlenül negatív hősöket eljátszani, illetve megrendezni, ahhoz mindig bátorság kell, hogy olyan alakot állítsunk színpadra, akiben magára ismerhet a néző. A néző ugyanis legtöbbször nem szereti a mindennapjait viszontlátni, az ilyesmitől kényelmetlenül érzi magát, fészkelődni kezd. A színpadon mutassanak olyat, ami jó régen történt, a szereplők legyenek régies jelmezekben, a világért se asszociálhasson a jelenére és saját életére. Márpedig ez a hercegnő egy a szenvedélybetegek tömegeiből, ebben nincs költészet, nincs emelkedettség, a bosszúvágy is csak kicsinyes emberi jellemző. Mindez kivételes erejű megvalósításban.  Az utolsó mozdulatig kidolgozott mozgások, a részeg, majd drog hatása alá került ember maximálisan hiteles ábrázolása, és a szólam perfekt zenei megvalósítása mégis naggyá teszik – na nem a hercegnőt, hanem az énekest.

Finálé (fotó: Dusha-Kiss Barbara)
Finálé (fotó: Dusha-Kiss Barbara)

Kristin Sampson Adrianája lehet statikusabb, hiszen úgyis címszereplő. Pedig itt semmi nem statikus, mindenki mozog állandóan, ettől hangsúlyosabb is, amikor Ardiana megállhat és lehet mozdulatlan. Az első három felvonásban inkább a színésznőt látjuk, akiből előbújik azért a szerelmes nő is, amikor Maurizióról álmodik. Ám a negyedik felvonásban ez eggyé válik, hiszen a nő és a színésznő élete utolsó alakítását éli, és Kristin Sampson is itt lesz igazán nagy, méghozzá egyszerűségében nagy. Emellett imponáló technikai fölénnyel veszi a szerep kihívásait, fiatal és üde hangon, árnyaltan énekel, nagy és megérdemelt sikert aratva.

Szegedi Szimfonikus Zenekar Phillippe de Chalendar vezényletével egészen meggyőző teljesítményt nyújt. Ez idáig mindössze a februári Walkürben volt alkalmam hallani őket, és mintha most egy másik együttes volna. Természetesen más nehézségű darab és más karmester, valamint egy-két előadás alapján nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de tény, hogy ezen az estén összeszedetten, szépen muzsikáltak.

No és a fésű…? Monomániás fésülködők társulata, különösen a hercegnő, de miért? A jólfésültség leplezi a feslett erkölcsöket? Persze, hogy nem, hisz a frizurákon ennek nyoma sincs, és mégis: elsimítható, kifésülhető ennyi gubanc? Vagy majd a halál jön és elsimít mindent? Tessék megnézni, megfejteni.

(Fotók: Dusha-Kiss Barbara)