Féktelenül

2008. március 1.

Richard Wagner: A walkür – a Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertje a Szegedi Nemzeti Színházban, 2008. február 26. BÓKA GÁBOR kritikája

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha reális képet próbál felvázolni a Szegedi Nemzeti Színházban hallott Wagner-produkcióról. Egyfelől ott állnak a mű közismert nehézségei, másfelől a vidéki operajátszás lehetőségei, azaz inkább korlátai – ezek között lavírozva kéne valahogyan értékelni azt a teljesítményt, amit kedd este hallhattunk. Mert hogy teljesítmény volt, ahhoz nem férhet kétség: pusztán az a tény, hogy létrejött Magyarország első Budapesten kívüli Walkür-előadása, önmagában figyelemre méltó és megsüvegelendő. Illesse tehát köszönet az esemény kitalálóját – bárki legyen is ő – és megvalósítóját, a Szegedi Szimfonikus Zenekart (amely egyébként nyolc éve, egy bilbaói előadás-sorozaton már találkozott a művel).

Ugyanakkor a teljesítmény elismerése után csak-csak említést kell tenni az előadás kétségtelen problémáiról is. Ha a Wagner-napok létrejötte előtt Budapesten is elmondható volt, hogy a Wagner-előadásokat bizonyos fokig a művek nagyságrendjétől, követelményeitől elvonatkoztatva szabad csak értékelni (tisztelet a néhány nagyon ritka kivételnek), úgy ez fokozottan áll a mostani szegedi produkcióra is. Mert noha voltak kiemelkedő pillanatai és közreműködői az előadásnak, összességében mégsem mondható, hogy a világszínvonalat célozta meg a vállalkozás – vagy ha igen, jócskán alatta maradt a kitűzött célnak. Mindenekelőtt a karmesteri-zenekari produkció miatt. A Szegedi Szimfonikusok becsületesen betanulták és végigjátszották a művet, de úgy tűnik, jelenlegi állapotukban ennél többet, azaz élményszerű előadást botorság lenne tőlük számon kérni. Noha félve írok le sommás megállapításokat olyan zenekarról, amelynek munkáját nem áll módomban rendszeresen nyomon követni, de úgy tűnik, hangzásminőségük egyelőre nem említhető egy napon a vezető hazai zenekarokéval. A vonóskar alapvetően szép tónusú, de a csellószólam sokszor feltűnően hamis (különös tekintettel az első felvonás szólóállásaira), a rézfúvók nagyon sokszor pontatlanok, sokat gikszereznek, és élesen elkülönülnek a zenekar többi részétől – mintha nem is ugyanazon zenekar tagjai lennének, hanem különálló rézfúvósszekció ült volna be alkalmilag egy másik zenekarba. Az összjátékot illetően is sok hibát róhattunk fel az este folyamán: rengeteg az apró pontatlanság, olykor egy-egy szólam tagjai szinte névsorban lépnek be – már-már kínos szóvá tenni ilyesfajta hibákat, ám azt hiszem, azzal sem tennék jobbat, ha elhallgatnám őket.

A walkür teljes szereplőgárdája a Szegedi Nemzeti Színházban (Fotó: Konyha Katalin)

A walkür teljes szereplőgárdája a Szegedi Nemzeti Színházban (Fotó: Konyha Katalin)

A zenekar teljesítménye természetesen nem független a karmesteri produkciótól sem. Kesselyák Gergely dirigálta az előadást, akinek jól ismert erényeit és hibáit egyaránt kiválóan demonstrálta ez a monumentális vállalkozás. Erénye a vállalkozókedv és az a hihetetlen impulzivitás, amivel beleveti magát a vezénylésbe, és amely lelkesítő hatással van a keze alatt dolgozó zenészekre is. Hibája, hogy az impulzivitáshoz és a vállalkozókedvhez nem társul elegendő kitartás, ami az előadások alapos kidolgozásához elengedhetetlen lenne. Az utóbbi időben számos alkalommal voltam kénytelen elmarasztaló véleményt írni Kesselyák Gergely operavezényléseiről. Ezúttal le kell szögeznem: sosem vontam kétségbe Kesselyák karmesteri tehetségét és rátermettségét (melyet legutóbb A végzet hatalma szépen sikerült őszi operaházi előadásain bizonyított számomra), ugyanakkor egyre növekvő értetlenséggel hallgatom mind igénytelenebbé váló produkcióit. A mostani Walkürt már csak azért is nehéz korrekt módon megítélni, mert a betanítás ténye önmagában is olyan fegyvertény részéről, melyet tisztelnünk illik – másrészt a zenekari játék hibáinak jelentős része, úgy vélem, kiküszöbölhető lett volna elmélyültebb felkészítéssel. De bajosan alkothatunk képet a karmesteri megformálásról is: nem tudom eldönteni, hogy Kesselyák még nem elég érett-e ahhoz, hogy a maga teljességében kibontakoztassa a wagneri zenedrámát, avagy eleve lemondott erről, és csupán a hatásosságra törekedett? Mindenesetre A walkür ezúttal inkább hatott amolyan hosszúra sikerült verista operának, mintsem világdrámának – a zenekar ebben az interpretációban nem a dráma hordozójaként, hanem hatáskeltő effektusok létrehozójaként volt jelen, miáltal az egész mű egy nagyságrenddel kisebbnek tűnt önmagánál. Az effektusok hatásosságához viszont aligha férhet kétség: ha Kesselyák intésére elereszti magát a rézfúvóskar, az a Szegedi Nemzeti Színház szűk akusztikai terében valóban székhez szögezi az embert.  A walkürök lovaglása ebben az előadásban igazi vágta volt – vagy inkább féktelen hajsza.

Cserna Ildikó, Szvétek László, Herczenik Anna, Molnár András és Wiedemann Bernadett (Fotó: Konyha Katalin)

Cserna Ildikó, Szvétek László, Herczenik Anna, Molnár András és Wiedemann Bernadett (Fotó: Konyha Katalin)

A produkció legfőbb értékeit az énekes szólisták alakításaiban kell keresnünk. Az est legérettebb művészi teljesítményét Molnár András nyújtotta Siegmund szerepében. Ez persze nem csoda: ő birtokolja legrégebben a szerepét – mégis: az a fokú szólamtudás, ami nem csak a szerep betűjének, de szellemének megjelenítéséhez elengedhetetlen, sajnos egyáltalán nem tekinthető természetesnek idehaza, ezért újra és újra fel kell hívni rá a figyelmet. Molnár András hangja hatvanadik életévéhez közelítve is érintetlen: fényesen, fiatalosan szól (amiről a február második felében hallott Mesterdalnokok-előadásokon is meggyőződhettünk), és megőrizte legfőbb értékét: azt a belülről fakadó őszinteséget és tisztaságot, mely a legnagyobb mértékben szimpatikussá teszi az énekes által megformált, sokszor eredendően nem minden ízében kikezdhetetlen Wagner-hősöket. Ha Siegmund ezen a hangon szólal meg, egy pillanatra sem érezzük, hogy az élet kifürkészhetetlen sötét erői terelnék a szükségszerű bukással járó testvérszerelembe – nem, Molnár András Siegmundja számára ez az egyetlen lehetséges, vállalható és vállalandó életút, s a szerelmet a maga szépségében, teljességében éli meg, hogy aztán a Brünnhildével énekelt kettősben annál mélyebb fájdalommal járjon a Sieglindéről való lemondás. Ez a szerepformálás különleges értéke a magyar operajátszás történetének – nagy szerencse, hogy az operaházi Ringgel együtt nem tűnt el véglegesen.

Wiedemann Bernadett (Fotó: Konyha Katalin)

Wiedemann Bernadett (Fotó: Konyha Katalin)

Fricka szerepében Wiedemann Bernadett debütált, elsőre olyan fokú szólamismeretről és átélésről téve tanúbizonyságot, ami nemzetközi mércével mérve is érdeklődést kelthetne alakítása után. Azt hiszem, nincs még egy énekes, akiről leírhatnám: sosem hallottam még nemhogy rosszul, de akár csak közepesen énekelni. Az egyetlen kivétel Wiedemann Bernadett. Ez szintén olyan tény, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Wotanként először hallhattam Szvétek Lászlót. Teljesítményét fokozatos emelkedés, a szereppel való mind mélyebb azonosulás jellemezte az est folyamán. Már a második felvonás elején lenyűgözött pompás orgánumával, hangterjedelmének szinte korlátlan voltával – ugyanakkor még volt bennem egy kis hiányérzet: az erőteljes egyéniség mögött nem éreztem az igazi fenséget. Nem tudhatom, hogy az énekes alkatában eredendően meglévő jovialitás okozta-e ezt, vagy inkább az az egyszerű tény, hogy még nem volt ideje bemelegedni – de az sem kizárt, hogy koncepcionális döntésről van szó. Ahogy ugyanis Wotan mind jobban magába száll a Frickával közös jelenet során, úgy éreztem egyre adekvátabbnak Szvétek Lászlót is a szerepben. Igen, Wotanja, meglehet, nem indul isteni magasságból, de tragikumában igazán naggyá emelkedik. A hiányérzet valószínűleg a művész alkatából adódik, a pozitívumok viszont a szerep lényegének, valódi problematikájának megoldását jelentik, ami igazi művészi teljesítmény. Az egyenletesen fejlődő, fokozatosan átforrósodó szerepformálás aztán a harmadik felvonásban már töretlenül magas színvonalhoz vezetett, amit Wotan búcsúja és a Tűzvarázs után megérdemelten fogadott vastaps.

Cserna Ildikó mutatkozott be Brünnhilde szerepében. Vele kapcsolatban is egyenletesen emelkedő teljesítményről beszélhetünk, de minőségileg más szinten, mint Szvétek esetében. Az énekesnő a második felvonásban küzdött a szólammal: hogy a „Hojotoho!”-kiáltások nem sikerültek kifogástalanra – Istenem, hallottunk már ilyet; a hangi problémák azonban a továbbiakban sem szűntek meg, ami elsősorban a magasságokkal való, sokszor reménytelennek mutatkozó küzdelemben nyilvánult meg. A harmadik felvonást már sokkal jobb vokális állapotban énekelte végig Cserna, teljesítménye itt kielégítő volt, és felvillantotta, milyen az a szint, ahonnan kiindulva fel lehetne építeni egy valódi szerepformálást.

Herczenik Anna számomra rejtélyes énekesnő. Annak idején lelkesen szavaztam rá az utolsó Ki mit tud?-ban, és örömmel néztem, amikor öt-hat évvel ezelőtt beállt Pamina szerepébe – sugárzó, bájos egyénisége nagyszerűen illett a szerephez.  Az utóbbi időben hallott produkciói azonban olyan mértékben egyenetlenek, hogy a legnagyobb mértékben tanácstalan vagyok velük kapcsolatban. Paminája és Micaelája vokális szempontból mélypontnak tekinthető az énekesnő eddigi pályáján – ezzel szemben tavaly hallott Neddája elfogadható, Freiája pedig kifejezetten felvillanyozó énekléssel szembesített. Sieglinde szerepében szerencsére pozitív irányba lendült a mérleg: noha a fojtott hangadást, a dallamíveket szétszaggató formálást most sem sikerült teljesen mellőzni, a szólam alapvetően kielégítően szólalt meg, bántó gikszerek és hangtorzulások nélkül. Ugyanakkor a szereppel való azonosulás néhány pillanattól eltekintve elmaradt – ez persze nem csoda: nehezen hihetem, hogy egy-másfél hónap alatt kielégítően formálhatja meg ugyanazon énekesnő Paminát, Cso-cso-szánt, Micaelát, Sieglindét és az Edgár Fideliáját, melyeknek egy része ráadásul új szerep számára. Herczenik Annának, úgy vélem, számvetésre volna szüksége, a célok és a lehetőségek alapos átgondolására, és tudatosabb pályatervezésre.

Hunding szerepében nagyszerűen érvényesült Gábor Géza karcos, kevéssé simulékony basszusa. Két kisebb szerep mellett most volt először alkalmam viszonylag terjedelmes szerepben találkozni a szegediek fiatal, nagy reménységű basszistájával – sajnos azonban ez sem adott lehetőséget arra, hogy egyénisége súlyának regisztrálása mellett dallamformáló képességéről is képet alkothassak. Szívesen meggyőződnék erről egy olasz operában.

A walkürök (Fotó: Konyha Katalin)

A walkürök (Fotó: Konyha Katalin)

A nyolc walkürt a szegediek saját erőkből állították ki. Teljesítményük korántsem volt egységes, és főképp nem kifogástalan, a nehéz feladatokban való helytállás azonban indokolttá teszi, hogy felsoroljuk a nyolc énekesnő nevét: Szonda ÉvaSzél BernadettDér KrisztinaVajda JúliaKárolyfalvi KrisztinaSimon KrisztinaTóth JuditKatona Judit.

A walkür szegedi bemutatója monumentális vállalkozás volt, és alapvetően sikeres – a közönség nem csak a helytállást, de a művészi teljesítményeket is joggal ünnepelte a végén. A művel való találkozás bizonyára komoly előrelépés a zenekar életében, s örvendetes az is, hogy pusztán hazai szólistákra támaszkodva ki lehetett állítani a darabot. Annál meglepőbb számomra, hogy az opera iránti elkötelezettségében magát általában a budapesti elé helyező szegedi közönség nem töltötte meg teljesen a Nemzeti Színház amúgy nem gigantikus méretű nézőterét. Remélem, az érdeklődés korlátozott volta nem szegi kedvét a művészeknek további Wagner-operák előadását illetően – melyek remélhetőleg egyre közelebb vezetnek majd a művek lényegének megszólaltatásához.

Hasonló bejegyzések