„És szembejön a halál…

2009. november 16.

…egy rák képében.”
Marco Tutino: Vita – a Morva-Sziléziai Nemzeti Színház előadása a Mezzo Operafesztiválon, 2009. november 12. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Zuzana Dunajčanová és Chad Armstrong

Zuzana Dunajčanová és Chad Armstrong

Mielőtt a Kedves Olvasó ollójával csattogó, hátrafelé araszoló állatkát vizionálna a fenti mondat alapján, közlöm, hogy a téma nagyon is komoly: a darab címszereplője a rettegett és halálos kórral küzd. Ez a jól sikerült mondat mindössze a rendező felvezetőjéből köszön ránk. Ami ezután történik, az szavakkal nehezen leírható.

Képzeljék el, hogy egy időben, párhuzamosan folytatják a következő tevékenységeket: verset olvasnak, méghozzá John Donne metafizikus témájú költeményeit, közben rádiót hallgatnak, ahol reneszánsz kórusművek szólnak, és mindezek mellett a tévében nézik a Vészhelyzetet. Körülbelül ilyen érzésem volt az első negyedóra után, amikor is először néztem körül a nézőtéren: vajon velem van a baj, vagy a nézőtársak sem tudják egészen befogadni ezt a különös egyveleget? Oldalra pillantva tapasztalom, hogy a kolléga mellettem éppen azt demonstrálja, amiről a címszereplő énekel: vagyis a rövid álom utáni felébredést. Erre még többször sort kerít a másfél órás előadás alatt, és pechére mindig a legrosszabb pillanatokban riad fel, így egyetlen rendezői bravúrt sem mulaszt el.

Vita címmel írt egyfelvonásos operát Marco Tutino, amely cím kiváló szójáték, legalábbis olaszul, mert a Vitának becézett Victoria neve egyúttal Életet is jelent, miközben a címszereplő a Halállal küzd. Victoria Bearing (eredetileg Vivian Bearing, csak az operában változtatott nevet), vagyis Vita irodalomtudós, aki ráadásul a Shakespeare-kortárs John Donne költészetét kutatja, így egész munkássága a metafizika, az élet és halál nagy kérdései körül forog. Ezeket kutatni lényegesen jobb, mint átélni, ezért amikor orvosa Doktor House-ra jellemző kíméletlenséggel, ám annak humora nélkül közli vele a szomorú diagnózist, Vita érthetően nem lesz boldog. Az orvos kemoterápiára ítéli, ezek után sorjáznak a kórházi jelenetek, további orvosokkal és egyéb kórházi személyzettel, valamint olyan szövegekkel, amelyektől kórházi sorozatban érzi magát a néző: „Kék Kód” és különféle orvosi szakszavak – idézni semmiképp sem tudnám. Vita azonban erős asszony, aki nem is a haláltól fél, hanem a haja várható elvesztése miatt aggódik. És mi sem természetesebb, mint hogy John Donne, akinek költészetét kutatta egész pályáján, most megjelenik neki, hogy segítségére legyen a halálos kórral való küzdelemben. Innentől Donne-verseket is olvasunk a kivetítőn: nem tudom, próbáltak-e már soronként, hosszú másodperces szünetekkel verset olvasni, úgy, hogy egy-egy mondatot sosem látnak egészben – nos, ennek megfelelően követhető ez a szál, pont annyit érteni belőle, mint az orvosi szakzsargonból. Ezzel el is mondtam a történetet: másfél órán át ez zajlik: a költő verset szaval, Vita is verset szaval, orvosok jönnek vizsgálatra, diagnózist mondanak, kezelést alkalmaznak, majd Vita végül meghal.

Zuzana Dunajčanová és Marc Haffner

Zuzana Dunajčanová és Marc Haffner

Mindezt képileg is be kell fogadnunk – sajnos. A darab nem kínálja magát tálcán a rendezőknek, de vajon Telihay Péter miért gondolta jó ötletnek, hogy feldobál a színpadra egy kórházi szobát, amelynek aztán semmi szerepe nem lesz az este folyamán? – azt az egyet leszámítva, amikor az orvos az üres ágyat próbálja újraéleszteni, miközben Vita a nézőtéren kóvályog, de ezt nagyon szeretnénk feledni…

John Donne reneszánsz ruhában, széles, fehér csipkegallérral vesz részt a cselekményben, de valamiért minden alkalommal csak sűrű füstfelhővel együtt képes színre lépni. Gallér nem csak neki jutott: az orvosok-nővérek egyszer valódi, majd infúziós tasakokból fűzött, csinos körgallérral jelennek meg. Aztán amitől még nagyon reneszánsz hatású lesz a darab: Vita kezelése nem ágyban zajlik – ezt már mondtuk –, hanem hevederbe bújtatják, a föld fölé emelik, majd mind a négy végtagjába bekötnek egy-egy tasak vért. Így lóg a kötélen, négyfelé kitárt végtagokkal, mi pedig széles műveltségünkkel ráismerünk a Leonardótól ránk maradt rajzra: az emberi test ábrázolására.

Zuzana Dunajčanová

Zuzana Dunajčanová

„Egy kurta álom, s ébredünk örökre,
aztán nem is vagy és meghalsz, Halál!”

Így Kosztolányi fordításában, és ugyanez Képes Gézánál:

„Mi felkelünk: öröklét karja vár,
s te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál.”

És eredetiben:

„One short sleepe past, wee wake eternally,
And death shall be no more; death, thou shalt die.”

A darabban az egész vers elhangzik, részletekben és többször is, éppen csak a fent vázolt probléma miatt az előadásban befogadhatatlan. Másfél órán keresztül próbáltam valami hatalmas tanulságra bukkanni, mármint azon kívül, hogy senki sem szeretne meghalni, főleg nem ilyen hirtelen és ennyi szenvedés közepette. Értem, hogy kedves költője segítségével próbálja átvészelni a kínokat a hősnő, és ha akarom, a régi igazság, miszerint az irodalom segít élni, most kiegészülhet azzal, hogy segít meghalni is – de nem vagyok benne biztos, hogy erről érdemes operát írni. Annál is inkább, mert az eredeti színdarabból, Margaret Edson Pulitzer-díjas művéből már filmet is forgattak, amivel bőven kimerítették ezt a nem túl mély témát. Az, hogy valaki haldoklik, önmagában még nem kívánkozik színpadra. Drámai konfliktus híján nincs dráma. És ha még zene sem nagyon társul mindehhez, akkor végképp nem értjük, miért is vettek el másfél órát az életünkből. Azért hangsúlyozom ennyire a másfél órát, mert látható: a szerző sem tudta tovább nyújtani, és már eddig is felesleges volt húzni, ha maradandó zenei megnyilvánulást nem tud letenni az asztalra. És sajnos nem tud. A múlt héten hallott Alagna-opera után itt van még egy, amelynél nem értjük a kiválasztás szempontját: a darab nem zseniális, a téma nem izgalmas és a szerepek versenyzésre tökéletesen alkalmatlanok. De ha egy fesztivált bevallottan a kortárs operáknak szentelünk, akkor legalább válogassunk a kortársak között. Biztosan tudom, hogy lehet ezeknél értékesebb műveket találni. Nem is kell feltétlenül az ősbemutatók dicsőségére pályázni, szabad a kipróbált, a közönség figyelmére is méltán számot tartó darabokat elővenni. Mindjárt két példa a közelmúltból, hogy lássák, nem a levegőbe beszélek: Anyaisten címmel írt operát Tihanyi László, amely művét eddig egyetlen alkalommal játszották Magyarországon – nekem meghatározó élményem volt az az előadás. Idei, friss bemutató volt Faragó Béla Átváltozása, melynek újabb előadásai is várhatók – szerencsére, mert ez is nagyközönség elé való darab. Kortárs szerzők is tudnak tehát olyan zenét írni, amelyet akár többször is meg lehet hallgatni, és nem mellesleg elég jó nevű „librettistákkal” dolgoztak, úgy, mint Mauriac (Anyaisten), illetve Franz Kafka (Az Átváltozás).

Zuzana Dunajčanová és Chad Armstrong

Zuzana Dunajčanová és Chad Armstrong

Na de vissza a Tutino-operához. Kétféle zenéből építkezik a darab, néha megjelenik egy kis reneszánsz hatású dallam, ilyenkor a négy fős kórházi személyzet kórussá alakul, ez hivatott megidézni John Donne korát. Csakhogy ilyenkor a rendező szükségét érzi azonnal leképezni a színpadon is, amit hallunk, méghozzá a legprimitívebb módon, ezzel agyon is üti az egészet. Ez a reneszánsz kórus (most elneveztem így) először reneszánsz ruhákba öltözik, miként a John Donne-t megformáló szereplő is – csak ő végig ebben a jelmezben marad. Azonban a kórusunk hamarosan átvedlik kék kórházi köpenyekbe (mondom: Vészhelyzet), és itt jön az eredeti körgallér helyett az infúziós tasakokból készült gallér. Ez olyan megdöbbentően rossz húzás, hogy csak a következő, még súlyosabb írhatja felül: a személyzet nem sokat törődik a beteggel, igazából csak tárgynak tekintik, néha ide-oda gurítják a tolószékben, de minden cél nélkül, amiről a CarmenCET-ben látott, hasonlóan értelmetlen rohangálás villan be. Azt se értettem, ezt sem. Hanem hogyan is lehetne hitelesen érzékeltetni az ápolók-orvosok rideg érzéketlenségét? Újabb truváj következik: a négy szereplőt négyszögben állítja fel a színpadra, és mind a négyen látványosan nekilátnak foglalkozni valami mással: az egyik telefonál, a másik sminkeli magát, a harmadik cigarettázik, a negyedik talán olvasgat… Értem én: egyes rendezők szeretnek készterméket tálalni a nézőnek, mert nem feltételezik róla a gondolkodás képességét. Azonban amikor ezt a készételt még meg is rágják helyette, jó alaposan, akkor már hadd legyen szabad tiltakozni. Nem akarok ilyen direkt és ennyire szájbarágós utalásokat látni, mert rosszul vagyok tőle.
De megint elkanyarodtam a zenétől – nem véletlen, mert azt a kevés használható pillanatot is agyonüti a rendezés. Amikor nem reneszánsz dallam szól – többnyire ez a helyzet –, akkor nem tudom, mi szól. Igazából fölösleges zene ez, nem ébreszt érzéseket, gondolatokat, nincs benne érdekes motívum, nincs benne egyáltalán semmilyen motívum, és semmi, ami előre mutatna, és semmi, ami hátrafelé mutatna. Unalmas, legfeljebb aludni lehet rajta, de azt máshol kényelmesebben lehet.

Zuzana Dunajčanová

Zuzana Dunajčanová

Vita a sokadik kemoterápiás kezelés után végre meghal, és nem szenved tovább, ekkor érte jön John Donne és újabb füstfelhő közepette átkíséri a túlvilágra. De legalábbis kimennek a színről.
A szereplők között egyedül a címszerepet alakító Zuzana Dunajčanová az, akit nem fáj hallgatni, és akinek kívánjuk, hogy legközelebb egy arra érdemes darabban lépjen fel nálunk: kellemes mezzoszopránját meghallgatnánk egy klasszikus operában is. Mellette még két versenyzőt találunk: a költő szerepében a kanadai basszbaritont, Chad Armstrongot, Dr. Posner szerepében pedig a francia tenort, Marc Haffnert. Az urak egy darabig fej-fej mellett küzdöttek a produkció leggyengébb hangja címért, végül a tenor kiütéssel győzött. De az igazat megvallva, remélem, egyiküket sem hallom soha többé.

Versenyen kívül jó volt még hallgatni az Ápolónőt alakító Zuzana Markovát – rövid szerepében emlékezetesebb tudott maradni, mint a férfi-mezőny bármely tagja.
És ha már verseny: ha valamire még alkalmatlan ez a darab (már azon kívül, hogy előadják), a színészi képességek bizonyítására feltétlenül az.

Szegedi Filharmonikusokat Oliver von Dohnányi vezényelte – kell-e mondani a fentiek után, hogy a produkciót megmenteni ők sem tudták? Jó színvonalon lekísérték az előadást, többet nem tehettek érte.
Másodszor távoztam Szegedről azzal a tapasztalattal, hogy sok munkával, energiával létrehoztak valamit, ami nélkül nagyon jól meglettünk volna. És ha jövőre is lesz operaverseny, akkor érdemes lenne olyan műveket választani, amelyek – ha nem is pályáznak a halhatatlanságra, de – legalább az első előadást túlélik.

Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál, Dusa Gábor

Hasonló bejegyzések