Elválaszthatatlanul?

2011. március 3.

Parasztbecsület–Bajazzók – Miskolci Nemzeti Színház, 2011. február 25. BÓKA GÁBOR kritikája

Milyen szempontok indokolják az évi egyetlen operabemutatót tartó miskolci társulat darabválasztását? – merengtem a péntek délután öt órakor színre került, elválaszthatatlan verista páros közötti szünetben. Bizonyos műveket, sőt bizonyos szerzőket eleve kizárnak a színház korlátozott lehetőségei, s ez alatt nem csak az anyagi vagy személyi feltételeket, de az 1823-ban megnyílt épület méreteit is értem – a miniatűr zenekari árokban már A sevillai borbély orkesztere sem fért el a két évvel ezelőtti premieren, s a hangzástér sem különösebben kínálja magát nagyobb apparátust igénylő művek bemutatására.

Igen ám, de a legnépszerűbb darabok, a „közönségoperák” rendre Mozart, illetve a belcanto korszaka után keletkeztek – ha valamivel meg lehet tölteni a miskolci nézőteret, úgy azok Verdi nagy művei, Puccini operái, a Carmen – és Mascagni, valamint Leoncavallo egyfelvonásosai. Ám ezek műsorra tűzésével a színház eleve kompromisszumra kényszerül a hangzást illetően. Most sem volt ez másként: a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara tisztes színvonalon abszolválja mindkét darabot, ám a szólók és a tuttik ellentétei, valamint a dinamikai különbségek a redukált létszám és a csöppnyi akusztikai környezet miatt teljesen egybemosódnak – márpedig ezeknek a különbségeknek olykor formaalkotó szerepe van, például a Parasztbecsület intermezzója esetében, ahol ebben az előadásban nem hatott, nem hathatott katartikusan a nagy dallam teljes zenekaron való megszólalása. Pedig éppen a vonóskar (más zenekarok esetében általában az Achilles-sarok) a miskolci együttes legmegbízhatóbb szekciója: az összjátékbeli pontatlanságok sem fedhetik el, hogy különösen a hegedűk és a brácsák hangzása olykor megejtően szép. Kevesebb jót mondhatunk a rezekről, a fafúvók részéről pedig meglepően sok gikszert tapasztaltunk a két opera három órája alatt. Philippe de Chalendar dirigált ezen a délutánon: biztosan kézben tartotta az előadást, a Bajazzókban egy pontatlan énekesi belépést követően még a látványos elúszást is határozott mozdulatokkal hárította el. A részletek szép megformálása mellett azonban nem mindig tudta megoldani az Egész egységbe foglalását: különösen a szétforgácsolódásra hajlamos Parasztbecsület hatott inkább zsánerképek sorozataként, mintsem elejétől a végéig torokszorító zenedrámaként.

Húsvéti kórus

Húsvéti kórus

Halasi Imre rendező egységes keretben vitte színre a két darabot: a színhely ugyanaz a szűk falusi terecske bal oldalán a templommal, jobb oldalán a kocsmával (díszlet: Menczel Róbert). Túl a színészvezetés iskolás hibáin (pl. Santuzza határozottan leszögezi, hogy hajadonként nem léphet be Lucia mama kocsmájába, majd közös jelenetük végén minden gond nélkül besétál oda; Canio a kocsmában ülve nem veszi észre, hogy felesége tőle nagyjából tíz méterre randevúzik szeretőjével – majd mikor mégis kilép az ajtón, az ifjú szerelmesek nem látják meg őt hosszú perceken át, míg a nyílt színen ácsorog) a kísérlet kudarca egyértelműen demonstrálja a felsensteini tételt, miszerint a Parasztbecsület és a Bajazzók minden külsődleges hasonlósága ellenére is két gyökeresen eltérő alkatú mű, s ily módon színpadra állításuk sem lehet egységes. A Bajazzók esetében a szituációk realista beállítása minden mélyebb értelmezés nélkül is elegendő lehet, ha rendelkezésre áll olyan erős szereplőgárda, amely elviszi hátán az előadást. Miskolcon szerencsére ez a helyzet, sőt a szereplők többségének talpraesettsége még az imént teljességében fel nem sorolt rendezési hibákat is feledteti. A Parasztbecsület ezzel szemben már csaknem húszperces cselekménytelen bevezetésével, majd a cselekményt jóformán az első pillanatban megakasztó húsvéti kórussal és a nagy intermezzóval is nyíltan leveti magáról a realista köntöst – ezeket a jeleneteket a mai színház koordinátarendszerében lehetetlen hitelesen színre állítani hagyományos eszközökkel. A problémát Halasi is érzékelte, gyakorlatban azonban nem tudta megoldani. Mert attól, hogy egy „idegen” (Gál Lóránt) mindvégig rendkívül végzetesen sétálgat a színpadon, és mindkét darabban egy hatalmas vörös lepellel jelöli ki, hogy kikre is vár tragikus sors, valamint hogy a Parasztbecsület közzenéje közben három párka hímzi a sors fátylát (ahelyett, hogy a fonalát szőné), még alapvetően realista közegben mozog az előadás – ezeket a kereteket azonban többnyire nem tudja kitölteni (gondoljunk csak Alfio belépőjének kínos pillanataira). Az egyetlen igazán jó rendezői ötletet, a húsvéti kórus részben a nézőtérről történő megszólaltatását sajnos a zenei megvalósítás teszi hatástalanná: míg a Színház Énekkara (karigazgató: Regős Zsolt) eminensen teljesíti feladatát, addig a Cardinal Mindszenty Kórus (karigazgató: Gergely Péter Pál) inkább csak gyenge közepes teljesítményt nyújt – így nem jöhet létre a szépen beállított pillanat valódi értelme, színpad és nézőtér kívánatos egysége.

Molnár Anna, Alagi János

Molnár Anna, Alagi János

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a Parasztbecsületre nem sikerült megfelelő szereplőket találni. Ez nem miskolci sajátosság: a világ nagy színpadain is megfigyelhető, hogy míg a Bajazzók egy-egy énekes jutalomjátéka jóvoltából gyakran válik élményt adóvá, addig Mascagni műve, ha egyáltalán játsszák, legtöbbször teljesen hatástalan marad – ugyan ki tudna napjainkban nemzetközi viszonylatban kiemelkedő Alfiót vagy Turiddut említeni? A miskolci produkció is e két ponton vérzett el az általam látott szereposztási konstellációban. Hámori Szabolcs Alfióként való szerepeltetése mind színpadi karakter, mind hangi adottságok szempontjából értelmezhetetlen. Alagi János (Turiddu) rendelkezik a megfelelő hanggal, hiányzik azonban a technikai tudás és énekkultúra, amivel uralni tudná a belőle jelenleg minden kontroll nélkül áradó vocét. Hircsu Angelika korrekt Lola, Molnár Anna elgyötört vokalitása hitelessé teszi Lucia mama elgyötört karakterét (nem először figyelünk fel a nagyszerű művész jól megoldott epizódalakításaira!). Horváth Orsolya képes hanggal kitölteni Santuzza szólamát, s ez önmagában is figyelemre méltó tény. A kifejezés már egy kicsit halványabb, a színpadi játék pedig jóformán a jelenlétre korlátozódik – ezt azonban tudjuk be a kevés tapasztalatnak. Mindezzel együtt is ez a Santuzza-alakítás garantálta, hogy a Parasztbecsület ne váljon teljesen érdektelenné ezen a délutánon.

Eperjesi Erika, Molnár András

Eperjesi Erika, Molnár András

A Bajazzók azonban mindvégig erős előadás volt, s ennek alfája és ómegája Molnár András Canio-alakítása. Hányszor leírták róla, hogy színészi eszközei visszafogottak, s hogy inkább az átszellemült hősök, mintsem a túlcsorduló szenvedélyű karakterek hiteles megformálója – s mégis: Caniója, noha a szerep szinte kizárólag szenvedélyében létezik, magasrendű és hiteles alakítás. Molnár visszafogottsága nem hiányosság, hanem tudatosan alkalmazott művészi eszköz: egy-egy jó pillanatban elhelyezett éles hangsúly, gesztus, szemvillanás már az első felvonásban érzékelteti az elfojtott szenvedélyt – ez a Canio mintha már ekkor tudatában volna annak, hogy megcsalják, csak hatalmas önfegyelemmel magára erőltetné azt az álarcot, amit a bizonyosság megszerzése után a színház kényszerít rá. A „színház a színházban” fokozatos átalakulása most nem azáltal lesz érdekes, mert Canio feltörli Neddával a padlót, aki kétségbeesetten igyekszik fenntartani a látszatot, hanem azáltal, hogy a férfi csak szavakban ad hangot gyűlöletének, tettekben egészen az utolsó pillanatig nem nyilvánul meg – s robbanása is csak egy pillanatig tart, mindkét gyilkosság inkább hat ítélet-végrehajtásnak, mintsem hirtelen felindulásból elkövetett emberölésnek. Mondani sem kell: az izgalmas színészi alakításhoz kiemelkedően jó énekprodukció társul – hogy Molnár hangja hatvanon felül ilyen problémátlanul szárnyal, az nem csak szerencsés adottság, de a tudatos művészi építkezés, a pályatervezés diadala is. Bárcsak a művész anyaszínháza is lehetőséget biztosítana örökös tagja számára, hogy bemutatkozhasson Canióként!

Eperjesi Erika, Fülep Máté

Eperjesi Erika, Fülep Máté

Szerencsére Molnár partnerei, ha nem is vele egyenrangúan, de hozzá méltó módon járultak hozzá az előadás sikeréhez. Eperjesi Erika vokálisan nem problémátlan, de színészileg nagyszerű Nedda. Az időnként éles hangot bőven ellensúlyozza, hogy az alakítás egésze végiggondolt és hiteles. Geiger Lajos kis csalódást okozott Tonióként: a szólamformálás kulturált, a hang szép, de sokszor elvész a zenekar mögött, s mintha az énekes azt sem döntötte volna el, hogy a démoni vagy a kisszerű intrikus irányában akarja-e megformálni a figurát. Fülep Máté Silviója mindenekelőtt pontosságával tűnik ki: korban és karakterben is éppen olyan, mint amit a szerep megkövetel, ehhez szép, világos lírai baritonján kulturáltan énekel – s ez a kultúra elsősorban a szenvedélyek keretek közé szorításában segíti az énekest, ami által az olykor túlcsorduló Nedda–Silvio-kettős előadása mindvégig a jó ízlés határain belül marad. Balczó Péter egészen kiváló Beppe: Arlecchino szerenádját mozarti finomsággal énekli, más pillanatokban karakteres színpadi jelenléte és éneklése teszi hitelessé alakítását. Mivel magyar színpadon ezelőtt még sosem láttam jó Beppét, másrészt Balczó tavalyelőtt Martinů és Ravel egyfelvonásosaiban is kiemelkedően jó karakterszereplő volt, felmerül bennem a kérdés: nem lehet, hogy a művész operai karrierjét inkább erre a szerepkörre kellene építeni félig megoldott spinto szerepek helyett?

Örömmel hallgattam a magyar nyelvű előadást, főképp azért, mert a szereplők többségének szövegejtése érthető, néhány esetben pedig kiváló volt. Kevésbé örültem annak, hogy Pless László fordítása hangzott fel: ez a változat, mely az 1967-es Erkel színházi felújítás óta kitörölhetetlenül tartja magát, sem költőiség, sem prozódia tekintetében nyomába sem ér Radó Antal korábbi magyarításának. Kívánatos lenne, ha színházaink nem ad hoc alapon döntenének az operák rendelkezésre álló fordításai között, hanem megfelelő dramaturgiai előkészítés nyomán, megalapozottan, minden művészi szempontot értékelve választanának – jelen esetben felületes vizsgálat is elég lett volna, hogy kiderüljön: bizony a régebbi szöveg hat frissebbnek.

(Fotók: Miskolci Nemzeti Színház)

Hasonló bejegyzések