Mascagni: Parasztbecsület, Leoncavallo: Bajazzók
Miskolci Nemzeti Színház, 2011. január – VONA ILDIKÓ kritikája
Szertartásszínház keretében mutatták be Mascagni és Leoncavallo egy-egy operáját Miskolcon. A színjátszás e formájának magyarországi képviselője Ruszt József volt, az ő emlékének ajánlották a készítők az új produkciót. Halasi Imre rendező felfogásában a Parasztbecsület és a Bajazzók története összetartozik, ezért ugyanabban a díszletben játszandó. A közös díszlet nem számít újdonságnak, 2008-ban José Curáék már alkalmazták a bécsi Staatsoperben. A miskolci közönség Menczel Róbert tervei alapján kockakőből készült épületeket láthat. Bal oldalon templomot, előtte üres térrel, jobb oldalon kocsmát kis terasszal, középen hátul egy öreg teherautó áll, melynek platója később a vándorkomédiások színpadául szolgál. Mögötte vetített kép, ami városkát ábrázol.
Halasi elképzelése szerint a két operát összekötő elem a Sors, Végzet, Halál, és ennek megjelenítéséhez egy fiktív személyt is betesz az előadásba. Kopaszra borotvált fejű, hosszú, fekete kabátban járó férfialak sétálgat ide-oda a színpadon, és időnként végighúz rajta egy vörös leplet. Alapból nagy baj van vele, ugyanis amikor a rendező kiemel valakit, és olyan tulajdonsággal ruházza fel, hogy ő mozgatja a szálakat, akkor a többi szereplőt alá kell vetni ennek a főfigurának. A miskolci előadásban ez a mindenki felett álló teremtmény – ellentétben eredeti funkciójával – inkább csak a színpadi üresjáratok kitöltését szolgálja, különösen igaz ez a Parasztbecsületre.
Miksch Adrienn Santuzza-alakítása annyira erőteljes, hogy kiüti a vezetést ennek az alaknak a kezéből. Nála Santa tragédiáját nem egy láthatatlan külső tényező (Sors, Végzet, Isten, Ördög) okozza, hanem a saját, nagyon is emberi viselkedése. Miksch Santuzza szerepét a fájdalom, szenvedés, kétségbeesés irányából közelíti, és szinte fojtogatja a szeretetével, ragaszkodásával Turiddut. Nagyszerű ellenpólusnak bizonyult Lolaként V. Molnár Judit kicsit kacér, ám semmiképp sem romboló végzet asszonya. Inkább egy életteli, vidám, ízig-vérig nő jelenik meg általa, akinek társaságában jól érzik magukat a férfiak. Laczó Henriett számára tervezett jelmeze még jobban kiemeli a nőiességét: Santuzza unalmat sugárzó barnájával szemben, fekete alapon piros rózsás ruhát visel. László Boldizsár gyönyörű hangon és nagy tűzzel énekli Turiddu szerepét. Hőfok tekintetében csupán Cseh Antal Alfiója múlja fölül. Vulkánszerű dühkitörést láthattunk tőle, mely az előadás legjobb pillanatai közé tartozik. Molnár Annát 20 évvel korábban már láttam Luciaként. Akkor Galgóczy Judit egyszerűen, lényegretörően, Mascagni elképzelését követve állította színpadra a művet. 2006-ban az Operafesztivál „Bartók+Verismo” évadában a Bukaresti Nemzeti Opera szintén szerzőhöz hű feldolgozással szerepelt. Franco Zeffirelli koncepcióját és operafilmje díszleteit, jelmezeit használva készült a produkció, mely nagy sikert aratott a miskolci közönség körében.
A mostani, szertartásszínházas megközelítés túlbonyolítja a Parasztbecsület-Bajazzók történetet. Nem beszélve arról, hogy a rendező is megfeledkezik eredeti elképzeléséről. A szertartásszínház alaptézise, hogy a nézőtér a színpad meghosszabbítása, ezáltal a közönség nemcsak szemlélő, hanem maga is aktív részese a játéknak. A történet megértését különféle fény- és hanghatások segítik, illetve jellemző a gyertyák használata. A Húsvéti kórusnál még sikerült a közönséget bevonni a történetbe oly módon, hogy a színház énekesei és a szólisták a színpadon álltak, míg a vendégként meghívott Cardinal Mindszenty Kórus égő gyertyával a kézben felsorakozott a nézőtér két oldalán, és közösen hoztunk létre egy gyönyörű húsvéti tablót.
A Bajazzók esetében a rendező már nem bíbelődött vele, hogy a nézőket is bevonja a játék menetébe, noha az opera cselekménye erre tökéletesen alkalmas lenne, hiszen színház a színházban, játék a játékban. De akkor meg mi értelme volt kitalálni a szertartásszínházas rendezést? Túl sok szükség nem lett volna rá, hiszen Molnár András Canióként elviszi a hátán az előadást. Erőteljes, magabiztos jelenléte jó hatással volt fiatal kollégáira is. Nedda szerepében Eperjesi Erikát, Tonioként Geiger Lajost, Beppeként Horváth Istvánt, Silvioként Fülep Mátét láttuk.
Váradi Katalin biztos kézzel, határozott zenei elképzelések alapján dirigálta mindkét művet. Pont olyan gyors tempókat vett, amilyenekben egy kimerítő próbafolyamat során elfáradt zenekar még tisztességesen tudott szólni. Akadtak intonációs hibák, de a hegedűszólam kifejezetten szépen hangzott. Jobban oda kellene azonban figyelni a hangosításra, ugyanis a férfi énekkar erőteljesebben szólt, mint a női, a zenekar pedig időnként elnyomta a szólistákat. Egy opera esetében nagyon fontos, amit a néző lát, de még fontosabb, amit hall.
Az MR3 Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában elhangzott kritika másodközlése
(Fotók: Miskolci Nemzeti Színház)