Bizet: Carmen, Wiener Staatsoper, 2009. február 28.; Verdi: Nabucco, Wiener Staatsoper – 2009. március 1. ÁDÁM TÜNDE beszámolója
Nabucco és a kék öltöny
Nabucco: Lado Ataneli
Abigél: Lukács Gyöngyi
Zakariás: Ain Anger
Izmael: Teodor Ilincai
Fenéna: Zoryana Kushpler
Főpap: Sorin Coliban
Abdallo: Florin Ormenisan
Anna: Elisabeta Marin
Karmester: Paolo Carignani
Rendező: Günter Krämer
Carmen és Nabucco: egy hagyományosan és egy modernkedően rossz rendezés – bécsi módra. Az egyikben egy kicsivel több az invenció, még akkor is, ha a 135. előadása volt eme színrevitelnek. Amit nem értek: addig rendben, hogy a poros és ósdi Carment őrzik, mert Zeffirelli, és ez jól mutat a plakáton, azonban mi tartja műsoron a jó tízéves Nabuccót, amely már feltehetően a premierkor sem volt revelatív értékű? Az ún. „modern”, vagy ha úgy tetszik: aktualizált, a cselekményt más korba, térbe rendezett produkciók egyik előnye – szerintem – a kísérletezés. Ha az aktualizálás kiállja az idők próbáját, akkor beépülhet a repertoárba, ha nem, akkor kikopik belőle. Ebben a konstellációban a Nabucco bőven megérett a cserére, ugyanis – meglepőt fogok mondani mindazok számára, akik a legutóbbi, Mikó-féle, többször felmelegített operaházi Nabucco-szériát hozzám hasonlóan elszenvedték – vasárnap este bizony több alkalommal visszakívántam volna inkább azt.
A budapesti színpadra állítás – rendezésnek nem nevezném már jelenlegi állapotában – nem sokban járult hozzá a színpadon lévők munkájához, vagy mondjuk úgy: teljesen magára hagyta a szereplőket, még a kórustablók voltak viszonylag kidolgozva. Viszont ha nem segítette, legalább nem is korlátozta a művészeket, amit nem mondhatok el Günter Krämer bécsi rendezéséről. Fizikailag is beszűkített játéktérbe kényszeríti a szereplőket, ahol még gyakorlatilag használhatatlan kellékeket is elhelyez (az üres színpad is jobb volna), hogy sehová sem illő mozdulatsorokat hajtasson végre velük. Csak a legnyilvánvalóbb: Nabucco akár király, akár jelenkori politikus, semmiképp sem kezd el bicskával hadonászni, végképp nem gyerekeket fenyegetni vele. Mert ha ennyire primitív, akkor miképp juthat el a negyedik felvonás gyönyörű áriájáig, illetve a fináléban hogyan válik felelős uralkodóvá? Kedvenc jelenetem az volt, amikor a feláldozásra készülő Fenéna felemel a földről egy legyezőt, majd szétnyitja – és rögtön meg is válik tőle. Jó még a felgyújtott mini bábszínház, és szerettük a koronát őrző vitrint is. Ez utóbbit legalább egyszer lehet használni: a két lány két oldalról kapaszkodik bele, jelezve, hogy mindkettő a koronát szeretné, ebben a helyzetben akad rájuk Nabucco a második felvonás nagy együttese előtt.
Van egy háló is, amire héber szöveget vetítenek a nyitány elejétől – amíg megtelik a felület: soronként, betűnként rajzolódik ki, aztán amint lesújt az ég Nabuccóra, a betűk is szépen lehullanak a semmibe. Értelme is körülbelül ennyi volt. És ha azt hihettük, a Jedi-kardos megoldásnál viccesebb már nem lehet, itt a párja: Nabucco áll a vitrin tetején, lesújtatik, és így marad kimerevedve, mint valami kezdő pantomimművész, míg a többiek a földön ülve csodálkoznak sorsának ilyetén alakulásán.
Trón helyett van egy székünk, ennek sem az a funkciója, hogy üljenek rajta. A harmadik felvonás duettjében Abigél az ismert módon összetépi a származását bizonyító iratot és Nabucco képébe vágja. Ez többnyire megtöri a nagy királyt, itt viszont kétségbeesetten nyúl a fecnik után, és rögtönzött puzzle-játékba kezd a szék tetején, míg csak Abigél meg nem unja, és ki nem rántja a széket alóla.
Többet érdemben nem lehet elmondani erről a Nabucco-rendezésről, amelynek összes invenciója annyi, hogy ki tudja, hányadszor húzza rá a Holocaust-témát erre az operára. Persze csak jelzésszerűen: ezért a lényegében végig statisztáló énekkar jelmeze és bőröndjei, miközben – Nabucco lehetetlen-kék öltönye egyértelműen mai politikust mutat.
A megvalósítás vegyes, de inkább pozitív képet mutat. A címszerepben Lado Ataneli, aki a sorozat első előadását lemondani kényszerült, de a másik két előadást már vállalta, és azt gondolom, jól tette. Hangszíne még mindig az a csodás bariton, amely sokakat elbűvölt például legutóbb a Müpa-beli Végzet hatalma-előadáson, ugyanakkor kapott kritikákat, miszerint túlzott volumennel dolgozik, magyarán: kiabál. Ennek most nyoma sincs, okosan beosztva énekel, már csak a szerep nehézsége és nagysága is megkívánja ezt. Az ária elején történt kisebb botlás után is visszatalál, és szépen fejezi be. Arról felesleges értekezni, hogy mennyire korlátozza a rendezés (nagyon), abban viszont biztos vagyok, hogy az árnyalt vokalitás és néhány színészileg is átütő jelenet saját találmány, avagy „hozott anyag” ebben a lehetetlen színpadi közegben.
A már emlegetett Erkel színházi Nabuccóban figyelemmel kísérhettük, miként rendezi bele a darabba saját Abigéljét Lukács Gyöngyi – más választása nem lévén. És most sincs, mivel a Krämer-rendezés még a Mikó-félénél is kevésbé találta ki Abigél figuráját. Így nem meglepő, ha néhány mozdulatsorra ráismerünk, és nem újdonság az árnyalt éneklés és a kiemelkedő frazeálás sem.
Ain Anger zavarba hoz, mert egyfelől a hanganyag nem lenne rossz, sőt (egy jó tíz év múlva), de Zakariás szerepe nyilvánvalóan korai számára. Nem azért, mert harmincnyolc éves, hanem mert a hang fiatal: nem kiegyenlített, nem homogén, lenne mélysége és magassága is, de egészen más színnel szól minden regiszterben. Másfelől viszont most debütált a szerepben, így a rutin hiánya is okozhatta a – főként az első áriában tapasztalható – bizonytalanságot.
Két beugró is akadt ezen az estén: Izmaelként Teodor Ilincai nyújtott korrekt alakítást – na jó: hangi alakítást, másról itt nemigen beszélhetünk. Fenéna szerepében Zoryana Kushplert hallottuk – sajnos a hang remegése már meghaladja a tűrőképességemet.
Paolo Carignani temperamentumos és tempós vezénylésének (akár gyorsnak is nevezhetjük: húzások nélkül két órán belül hozza a darabot) egyik legfőbb értéke számomra – és megint csak a honi viszonyokhoz tudom hasonlítani –, hogy az operát úgy vezeti elő, hogy a keze alatt játszó Bécsi Állami Operaház Zenekara nem tűnik katonazenekarnak, szemben az itthoni utolsó szériában tapasztalhatóval.
Az Énekkar statisztál tehát végig, néha a színpad végébe kényszerítve, ami nem kedvez a hangzásnak, egyébként korrekt a megszólalásuk.
A fentiek fényében a közönség lelkesedése a zenei élménynek szólt ezúttal – és nagyrészt megérdemelten.
A tizedes meg a többiek
Carmen: Vesselina Kasarova
Don José: José Cura
Escamillo: Ildebrando D’Arcangelo
Micaela: Genia Kühmeier
Frasquita: Ileana Tonca
Mercedes: Sophie Marilley
Zuniga: Janusz Monarcha
Morales: Marcus Pelz
Remendado: Benedikt Kobel
Dancairo: Clemens Unterreiner
Karmester: Asher Fisch
Rendező: Franco Zeffirelli
Többnyire a hideg ráz a hiperhagyományos és több évtizede műsoron lévő produkcióktól, amelyekben a több századik vendégművész lép fel éppen, és senki nem emlékszik már az eredetire – és senkit nem is érdekel. Tökéletesen kiüresedett rendezések ezek, amelyekbe csak az aktuális szereplők egyéni fantáziája vihet némi színt. Ehhez képest meglepő, hogy a most látott két előadás közül mégis erre a Carmenre szavazok – de sajnos nem azért, mert olyan jó lett volna, éppen csak jobb.
Tudom, sokaknak elég, ha a díszlet leképezi azt, amit nagyjából elképzeltek az adott darabhoz, de ettől még masszívan unalmas lehet az előadás. Úgyhogy most nem is mesélném el, hogy táncol Carmen az asztalon, miért szórnak konfettit Escamillóra – nézzük inkább az említésre érdemes pillanatokat. Érdekes módon ezek a harmadik felvonásban voltak, és ami még meglepőbb: pont a Micaela-áriát sikerült feldobni egy egyszerű ötlettel, pedig ez egy hagyományosan statikus szám. Itt Micaela az ária egy pontján kártyalapot emel fel a földről –korábban Carmen hagyta ott, jóslás után. A kártya aztán mintegy felidézi számára Carmen alakját, erről szól az ária további része. Elismerem, nem falrengető ötlet, de elegáns megoldás.
Aztán ügyes még a torreádor búcsúja Carmentől: amint hozzá lép, José gyorsan kettőjük közé áll és a kezét is megfogja Escamillo előtt.
Azt sehogyan sem tudom tolerálni, hogy a zárókettősben Josét valahová a színpad legeslegvégébe küldi a rendező, vagy talán az öltözőből énekelteti, mert nem is láttam egyáltalán, közben viszont Carment a súgólyukra szegezi, így a duett meglehetősen egészségtelen akusztikai viszonyokkal indul. Nehezményezem ezt főként azért, mert a „sztárszereposztás” egyik egyértelmű erőssége ezen az estén José Cura volt a tizedes szerepében.
A második felvonás végén úgy festett, az egyetlen is ő lesz, de aztán jött Micaela – és győzött.
Genia Kühmeier méltán aratott nagy sikert – de azt el kell ismernünk: egy Carmen-előadásnak nem túl jó ómen, ha Micaela a legerősebb benne. Ám itthon is jó lenne ilyen színvonalon hallani ezt a szerepet.
Don José persze méreténél fogva is jelentősebb szerep, és minden szempontból nagyobb kihívás, mint Micaela. José Cura elképesztő intenzitással játssza a szerepet (nem hiszem, hogy ebben a rendezés segítette volna, inkább egyéni invenciónak kell tulajdonítanunk az alakítást, és elismeréssel adóznunk neki) – és énekli is: a döcögősebb Micaela-duett után egy igazán szép Virágáriával áll elő (az első hangos siker az előadáson), a negyedik felvonás duettjét pedig jóformán egyedül adja el – partner híján. Itt már néha szinte prózában szólal meg – ez ellen lemezen tiltakoznék, élőben belefér. Főleg, hogy az egész este folyamán színesen énekel, figyelemreméltó vokális finomságokkal.
Igazán nehéz eset tehát a partnere: Vesselina Kasarova. Sok minden eszembe jutott róla az este folyamán – Carment kivéve sok minden –, leginkább Azucenához tudnám hasonlítani a színpadi jelenlétét. Ehhez járul még az érthetetlenül mellezett, sötétített hangadás – nem is értem, mi szükség erre, mindenesetre óhatatlanul elidegeníti a hallgatót a produkciótól. Személyében tehát nem akadt méltó partnere José Curának.
Kisebb csalódás volt Escamillo szerepében Ildebrando D’Arcangelo. Mivel a rendezés az ő figuráját sem találta ki, így erről nem érdemes beszélni, azonban a korábban csak felvételről hallott hang élőben kicsi, alig jön át a zenekaron. Az ária alatt még azt hittem, csak mély neki a szólam, mint szinte minden baritonnak, de az utolsó duettben világos lett: nem ez a probléma, egyszerűen nem ez a szerepköre, talán a közeledő Müpa-beli Don Giovanniban meggyőzőbb lesz.
További probléma az idő haladtával egyre hangosabbá váló zenekar. Asher Fisch keze alatt nem kevés a gikszer sem, például kínos a harmadik felvonás előjátéka, ahol a fafúvós szólista gyakorlatilag többet fúj mellé, mint nem. Ugyanez a zenekar a másnapi Nabuccóban lényegesen tisztábban és pontosabban játszott.
Bécsben a Zeffirelli-rendezés bemutatója óta valamikor áttértek a recitativók helyett a prózás változatra. Ez nekem – bevallom – nem tetszik. Számos sutaságot eredményez, az énekeseket nem érteni prózában, főként azért, mert nem is hallani őket. Az ügyetlen húzások miatt valószerűtlen szituációk állnak elő, kedvencem, hogy Zunigát nem dobják ki a kocsmából, aki így nem is ígéri meg, hogy később visszajön, de azért persze később visszajön. Aztán a másik értelmetlen húzás, amihez hasonlót itthon is láttunk a legutóbbi Budafesten: Micaela és José duettje.
„- José!”
„- Micaela!”
(majd érthetetlen félmondat Micaelától prózában)
„- Beszélj anyámról…! („Parle-moi de ma mère…”)
Hogy a felsorolt hiányosságok ellenére mégis pozitív élmény volt az előadás, annak egyik oka, hogy a CET után végre egész Carment láthattam, továbbá – mint a címben utaltam rá – volt egy tizedesünk, aki sikerre vitte az estét.
Nem tudok a két estéből hatalmas tanulságokat leszűrni, de mindkét előadást érdemes volt megnézni hibáik ellenére is. A közönség mindkettőt szerette, a szombati kicsit lelkesebb társaság volt, a vasárnapi bérletes. Ebben sem látok nagy különbséget a hazai viszonyokhoz képest, ahogy abban sem, hogy a páholy első sora ott is feliratot olvas, unatkozik, nem tapsol és gyorsan hazamegy, az igazi rajongók ott is a pótszékekről vagy éppen állva élvezik végig az előadást, és tapsolnak – mindenkinek, aki szerintük megérdemli.