Boleyn Anna, avagy egy nő sorsa a politika és a szerelem útvesztőiben

2010. március 5.

Gaetano Donizetti: Boleyn Anna – Pécsi Nemzeti Színház, február 26. és 27. – VARGA ILDIKÓ RITA ANNA kritikája

Váradi Mariann

Váradi Marianna

Rendkívüli és izgalmasnak tűnő feladatra vállalkozott Pécs és a Pécsi Nemzeti Színház, amikor szakítva az elmúlt évek hagyományaival, nem szokványos és országosan repertoáron lévő darabot választott az év első operabemutatójául. A sok szempontból is úttörő vállalkozás hatalmas munkát, szervezést és erőfeszítéseket kívánt, amelyek közül elegendő azt megemlítenem, hogy a színház épületének aláázások okozta statikai problémái miatt még az sem volt bizonyos, hogy a premierre sor kerülhet-e egyáltalán. De Gaetano Donizetti hősnője: Boleyn Anna győzött, s a bemutatóra árnyékot vető viharfelhők –  ha csak átmenetileg, néhány órára is – , de mindannyiunk feje felől elvonultak.

Az olasz belcanto opera képviselőjé-nek, Rossini és Bellini utódjának operája a reneszánsz kori Angliába, azon belül is a sokak által ismert VIII. Henrik viharos szerelmi és politikai életének egy szakaszába repíti a hallgatót. Boleyn Anna Tudor Henrik második felesége volt, aki egy kislányt szült férjének, aki később Anglia (és Írország) egyik legnagyobb uralkodójaként vonult be a világtörténelembe I. (Tudor) Erzsébet néven. VIII. Henrik nőfalóként híresült ugyan el, szerelmi gerjedelménél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy fiú örököst hagyjon hátra, aki folytatja életművét, s ezáltal biztosítja az uralkodóház fennmaradását. Célja elérésének érdekében még az anglikán egyház megalapításától és a katolikusok üldözésétől és irtásától sem riadt vissza. Feleségei is hatalmi harcainak áldozatai lettek, amiként ez Boleyn Annával is történt, s bár a legújabb kori kutatások azt mutatják, hogy Anna sem volt éppen az az ártatlan és éteri lény, amilyennek Donizetti bemutatja, ez azonban az előadás szempontjából érdektelen. Ebben a műben ugyanis, amelynek librettóját az akkoriban oly divatos Felice Romani írta Marie-Joseph Chénier és Alessandro Pepoli műveiből, Anna egy bűntelen asszony, aki beleőrül az őt ért megaláztatásokba, megcsalatásba és az igaztalan gyanúsításokba, majd hóhér keze által veszti életét.

Donizetti belcanto operái közül kétségkívül a Szerelmi bájitalt (1832), a Lucrezia Borgiát (1833), a Stuart Mariát (1834) a Lammermori Luciát (1835) és Az ezred lányát (1840) játsszák a leggyakrabban a világ operaszínpadai, ám a gyakorlat nem az 1830. december 26-án, Milánóban, a Teatro Carcanóban bemutatott Boleyn Anna alacsony színvonala miatt alakult így. Az említett opera ugyanis a zeneszerző legszebb alkotásai közé tartozik, amely magas énektechnikai, művészi és színészi követelmények elé állítja a darab minden előadóját. Az általában két felvonásban játszott Boleyn Annát ezúttal három részben láthatta a pécsi közönség, s már az első pillanatban feltűnt a rendkívül szép, archaizáló színpadkép és az ízlésesen a múlt és a jelen határán egyensúlyozó jelmezek, amelyek egyaránt Gyarmathy Ágnes keze nyomát dicsérték.

Cser Krisztán, Csajághy Szabolcs, Vermes Tímea

Cser Krisztán, Csajághy Szabolcs, Vermes Tímea

Pannon Filharmonikusokat az első estén Kesselyák Gergely, a másodikon egy „helyi erő”: Cser Miklós irányította, akiknek eltérő vezénylési stílusa és felfogása két különböző tempójú és ritmusú előadást eredményezett. Kesselyák szenvedélyes, hatalmas, látványos és színpadias lendülettel „ugrott neki” az operának, s hevessége az utolsó hangjegyig megmaradt, aminek köszönhetően rendkívül feszes és pergő előadás született. De mivel az ifjú karmester vezénylési energiáinak főleg a hőfoka dominált, törvényszerű volt, hogy a Donizetti zenéjére jellemző hajlékonyság, finomság és áttetsző színek bemutatása nem tartoztak ezen az estén az erősségei közé. Cser Miklós kissé bátortalan kezdés után alázatosan az énekesek és a zene szolgálatába állt, aminek köszönhetően a 26-i, első premierhez mérten 27-én közelebb került a belcanto stílusához a zenekar –  arról nem is beszélve, hogy a második estére csaknem teljesen hangját vesztett tenorista sem tudta volna végigénekelni az operát az ő hathatós segítsége nélkül. El kell azonban mondanom, hogy Cser Miklós az együttesek biztos kezű irányításával maradt néha adós.

Mindkét Boleyn-bemutatónak biztos pontja volt a Witterle Gábor által irányított, kibővített énekkar, amely létszámában ugyan nem, de hangzásában mindenképpen megfelelt a romantikus operák követelményeinek áradó, egységes és meggyőző hangzásával és érthető szövegmondásával.

Várhelyi Éva és Szécsi Máté

Várhelyi Éva és Szécsi Máté

A magyarországi operajátszás örök kérdései közé tartozik az, hogy vajon eredeti nyelven, magyar feliratokkal, vagy magyarul élvezhetőbbek-e az idegen nyelven írt operák. Én magam az eredetiség pártján vagyok, mert úgy vélem: egy opera zenei és művészi világát nagymértékben befolyásolja a szöveg ritmikája és hangsúlyai is, tehát az autentikusnál jobb semmi sem lehet. Magyarországon kb. 1840 óta gyakorlat a librettók „magyarítása”, ami az idegen befolyás elleni tiltakozás miatt alakult így. Ez a színházi forradalom segítette elő a magyar nyelv széles körű elterjedését is, tehát a jelenség történelmi fontossága elvitathatatlan, de bármennyire is jól sikerült Kerényi Miklós Gábor külön erre a bemutatóra írt szövege, még ez sem tudott meggyőzni arról, hogy ma, 2010-ben ennek a felfogásnak elsődleges helye lenne Magyarországon. Nemcsak azért, mert a szólisták többségének szövegmondása sokszor nehezen volt érthetőnek nevezhető, hanem azért sem, mert az olasz és a magyar nyelv közötti különbségek néhány igen furcsa, néhol egyenesen nevetséges prozódiai hibát eredményeztek, így lett például Henrik egyik mondatában az igazságból gazság, és még sorolhatnám.

Donizetti muzsikája azonban legtöbbször még ezeket a furcsaságokat is ledobta magáról. Áradtak a szebbnél szebb belcanto dallamok, s az énekesek legjobb tudásuknak megfelelően igyekeztek megfelelni a szerző és az előadó közötti történelmi szerződésnek, amelyről Peter Kivy azt vallja, hogy minden zenész – így az is, aki egy szerepet elénekel –, egy megállapodást ír alá jelképesen, amelyben a zeneszerző művének teljes és magas színvonalú tolmácsolását vállalja. A manapság a mindennapi, politikai életben igen gyakori szerződésszegés a hazai színjátszást és a zenei világot sem kerülte el, ám az első estén több pontos és becsületes teljesítést is láthatott és élvezhetett a pécsi közönség.

Közülük is kitűnt Váradi Marianna, aki Boleyn Annát játszotta érzékeny, színes, hajlékony és árnyalt énekléssel. A szoprán kitűnő technikával, hangja és légzése feletti teljes uralommal, minden fekvésben kiegyenlített hangzást hozott létre, s teljesítményével kétségkívül a 26-ai bemutató oszlopává vált. Koloratúrái kiválóak és stílusosak voltak, s az este egyik legszebb pillanatával is ő ajándékozta meg a közönséget, amikor az opera utolsó felvonásában csodás pianókkal, csendesen mondott búcsút életének. Teljesítménye már csak akkor lehetett volna ennél is magasabb színvonalú, ha szövegmondása és szerepformálása is felért volna énekesi produkciója szintjére, sajnos azonban a szoprán ennek a két területnek a meggyőző tolmácsolásával az este folyamán adósunk maradt.

A 27-i előadáson Vermes Tímea lépett fel Boleyn Anna szerepében, ám az ő aznapi jelenléte nem tükrözte azt a Váradi Mariannára oly igen jellemző, magas szintű mesterségbeli tudást, amit ebben a Donizetti-szerepben egy primadonnától joggal elvárhattunk volna. A gondot tetézte az, hogy Vermes Tímea hangkaraktere egy operaszubrett-szerepre tette volna őt inkább alkalmassá, s ha szemet is hunyok kissé „orros” hangja és a beszédhibái (cs, s, sz hangok) felett, akkor is számon kell kérnem a belcanto technikát, amit persze ilyen komoly hangképzési hibákkal megvalósítani nem lehet. El kell azonban mondanom, hogy Vermes Tímea szövegmondása a körülményekhez képest egészen jónak volt mondható és az előadás folyamán egy-két igen szép színészi pillanata is volt.

Váradi Marianna

Váradi Marianna

A két primadonna teljesítménye közötti különbség a Jane Seymourt játszó énekesnőket összehasonlítva is megmutatkozott. Seymour, Boleyn Anna udvarhölgye a történetben a harmadik nő, aki miatt Henrik könnyedén végezteti ki Annát. Az első szereposztásban Várhelyi Éva, a másodikban Tóth Judit énekelte a szerepet, akik közül az előbbi teljesítménye volt sokkal inkább meggyőző. Várhelyi Éva hangja dúsan és kiegyenlítetten szólt, és megfelelő szövegmondással párosult, bár a karakteréről alkotott zenei felfogása nem egy Donizetti-, hanem inkább egy Verdi-operába illett volna inkább. Tóth Judit hangja ezzel szemben kiegyenlítetlen, túl nagy vibrátójú és erősen sötétített érzetet keltett, ám éneklését rendkívül dekoratív megjelenése erősen egyensúlyozta.

Vermes Tímea

Vermes Tímea

Hiába. Az univerzum egyensúlyra játszik, s ez abban is megmutatkozott, hogy míg az első előadáson a nők, a másodikon inkább a férfiak nyújtottak színvonalasabb teljesítményt. A 26-i estén Szécsi Máté, míg 27-én Cser Krisztián lépett fel VIII. Henrik szerepében, akik közül kétségkívül az utóbbi énekes hangjának fénye, érthető szövegmondása és színpadi jelenléte volt erősebb annak ellenére, hogy Cser Krisztián számomra sokkal inkább királyfinak, mint királynak tűnt. Kisebb-nagyobb hibái ellenére azonban érezhető volt alakításában és hangjában egy jövőbeni nagy énekes ígérete.

Szécsi Máté külső, testi jegyei jobban hasonlítottak arra képre, amit Henrikről őriz az együttes emlékezet, ám sajnos azt kell mondanom: szinte ez volt az egyetlen dolog, amiben sikerült megfelelnie a szerep követelményeinek. Hangja levegős, inkább buffo, mint drámai karakterű és erősen központját (fókuszát) vesztett volt, szövegmondása csak a halk részeknél volt érthető és színészi játéka sem sikerült ezen az estén átütőre, bár egy-két szép pillanata azért neki is volt.

Romantikus opera azonban nem létezhet „a” tenor, azaz az „Il Tenore” nélkül. László Boldizsár betegsége miatt mindkét estén Csajághy Szabolcs énekelte Lord Richard Percy szerepét hősies erővel és önfeláldozással, mivel ő maga is komoly meghűléssel küszködött. Teljesítményéről éppen ezért kizárólag az elismerés hangján szólhatok, mivel Csajághy Szabolcsot minden nehézségen átsegítette az a hatalmas érzelmi többlet és a szív, amivel Boleyn Anna egykori szerelmét, Lord Percyt megformálta.

A tenorhoz hasonlóan kizárólag dicsérő jelzőkkel szólhatok a Lord Rochfortot megformáló Rubind Péter énekléséről, szövegmondásáról és szerepértelmezéséről, amely mögött a 26-i előadás Rochfort-ja, Király Miklós sajnos messze elmaradt. Ugyanezt a különbséget tapasztaltam Győrfi István és Horváth István teljesítménye között, ezúttal az utóbbi javára. Győrfi István színtelen Sir Hervey-ével és átfújt hangjával ellentétben Horváth István rendkívül hihetően, erős színpadi jelenléttel és tiszta, szép énekléssel oldotta meg a cselszövő szerepét, amit azért tartok rendkívül lényegesnek, mert csak Hervey gonoszságának és erejének megjelenítése által válhatott teljesen érthetővé a nézők számára a színpadi cselekmény.

Rubind Péter és Csajághy Szabolcs

Rubind Péter és Csajághy Szabolcs

Nem véletlenül hagytam utoljára a két fiatal színészt-énekest, akik Smetont, Boleyn Anna apródját alakították, Birta Gábor és Pirgel Dávid előadása ugyanis több kérdést is felvetett. Az első és tán a leglényegesebb az, hogy mivel ezt a karaktert nem kontratenor hangfajra írta a szerző, beleilleszkedhet-e egyáltalán ez az elképzelés egy Donizetti-operába. Mindkét szereposztást meghallgatva arra a következtetésre jutottam, hogy ez a fajta értelmezés kizárólag zenei tréfaként, egy „gegg”-ként fogható fel. Ha azonban ez így van és a rendező szándéka a dráma valamiféle oldása, vagy egy ellenpólus felállítása volt, akkor nemcsak a hangnak, hanem a színészi játéknak is viccesnek és szórakoztatónak kellett volna lennie. Ezt az elvárást azonban csak Pirgel Dávid tudta teljesíteni, mivel Birta Gábor lírai lelki-karaktere nem volt a „vicc-ötlettel” összeegyeztethető. Azt azonban el kell mondanom, hogy kettejük közül csak Birta felelt meg a szerep támasztotta énektechnikai követelményeknek, mivel Pirgel hangjának musicales hangképzése, hamis hangjai inkább rendkívül bátor próbálkozásnak, mint komoly énekesi teljesítménynek voltak nevezhetők.

A két operista lelki karakterének különbözősége még egy fontos gondra mutatott rá, nevezetesen a rendező: Somogyi Szilárd színészvezetési készségének hiányára, ami szinte minden szereplő munkáján érezhető volt. Sokan közülük nem voltak ugyanis tisztában a tetteik mögött megbúvó szándékokkal, s színészi játékuk a rendező által rájuk osztott feladatok jobb-rosszabb megoldásában merült ki. Pozitívumként kell azonban megemlítenem, hogy Somogyi Szilárdnak – minden hibáját leszámítva – igen tempós és igényesen szórakoztató előadást sikerült alkotnia, s csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok arról a rendkívül szép gondolatról, hogy Boleyn Anna kivégzését hatalmas vörös zászló fedte el s jelképezte is egyben, amelyen a hősnő mosolygó, vetített fényképe volt látható.

Cser Krisztián

Cser Krisztián

Minden hiányosságával együtt rendkívül színvonalas és nagy sikerű opera-előadást élvezhetett a pécsi közönség, olyat, amin a rengeteg erőfeszítés és a kemény munka is tisztán látszott. A Pécsi Nemzeti Színház falait ezúttal nem a statikai gondok, hanem egy színvonalas, összefogott és meggyőző opera-előadás sikere rengette meg, s az élményt 10-15 perces, nem csituló tapssal köszönte meg a lelkes és hálás közönség. Rendkívül jó ötletnek tartottam a „zenés tapsrendet” is, ugyanis a meghajlásokat kísérő zene üteme és ereje egyre több és erőteljesebb tetszésnyilvánításra sarkallta az embereket, mind jobban és jobban fokozva a már amúgy is emelkedett hangulatot.

Összességében elmondható, hogy Donizetti Boleyn Annájának pécsi premierje végre beleillett abba az imázsba, amelyet Európa Kulturális Fővárosáról és annak színházáról képzelhet egy ember, és erősen reménykedem magam és mások nevében is a további, hasonló vagy esetleg még jobb folytatásban. 

(Fotók: Pécsi Nemzeti Színház, Körtvélyesi László)

Hasonló bejegyzések