Bécs felé félúton I.

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – Győri Nemzeti Színház, 2010. május 2. BÓKA GÁBOR kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

A véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt hónapokban két alkalommal is láthattam-hallhattam operaelőadásokat Budapesttől nyugatra, de még Bécstől innen – egyet Győrben, egyet Pozsonyban. S noha a két város operajátszása már csak feltételrendszerük különbözősége miatt is összehasonlíthatatlan, a két általam látott előadás mégis gondolkodóba ejtett, olyan mértékű eltérést találtam szellemi irányultságuk között – s nem éppen a hazai előadás javára.

A Győri Nemzeti Színház idei egyetlen bemutatójaként Offenbach operáját, a Hoffmann meséit rántotta elő a fiókból. A fogalmazás szándékos, hiszen a premiert nem előzhette meg különösebb filológiai munka: a hagyományosan játszott kottaszöveg kelt életre a győriek előadásában, recitativókkal, a konvencionális húzásokkal és hamisításokkal (a Gyűrű-ária és a szeptett természetesen nem maradhat ki a velencei képből). Ez alapvetően nem baj: a művészet nem azonos a zenetudománnyal, nem hiteles kottából is születhetne hiteles előadás. Hogy nem így történt, az sok körülmény eredménye, melyek gyújtópontjában a rendezés, pontosabban annak hiánya áll.

Mikor kialszanak a fények a győri színház barátságtalan nézőterén, és végre feltárul a messziről masszív betonfalnak tűnő vasfüggöny (ami a zenekar takarásával minden előzetes színházi hangulattól megfosztja a nézőt), szűk sikátort pillantunk meg a színpadon.

Ez még ígéretes: ha külön helyszínt teremtenek az első, mindössze pár perces jelenethez, akár még egy látványos, fogyaszthatóan hagyományos előadás is kisülhet a dologból.

Jelenet
Jelenet

Mikor aztán szemünkbe ötlik a második szín, ami kocsma helyett bolondok házát ábrázol, balsejtelmem támad: számtalan Nagy Viktor-rendezés élményével a hátam mögött ugyanis az a vélemény alakult ki bennem, hogy a hagyományosan semmilyen előadásainál (Aida, Tosca) egy fokkal rosszabb az, ha a rendező modernkedni kezd. Most is így történik: a nagyon menőnek látszó ötlet tökéletesen átgondolatlan – mert ugyan mihez képest definiáljuk Hoffmann őrületét, ha nem lóg ki az őt értetlenül szemlélők közegéből, ha egyforma velük? És valóban ennyire egyformának látná Nagy Viktor a művészek szent őrületét a zárt osztály betegeinek állapotával? Innentől fogva számtalan kérdést tehetnénk fel a rendezésre vonatkozóan: például mit akar ábrázolni az Antonia-kép hatalmas színházi függönye, melyről azonban egy ponton kiderül, hogy szilárd, és egy rejtekajtó nyílik belőle? És komoly, hogy Antonia szobájában egy előre bekészített házi színpad van, világítással ellátva, hogy a hősnő ott kényelmesen halálba énekelhesse magát? És vajon mindez miért egy alagsorban történik – amire abból lehet következtetni, hogy az összes szereplő egy terjedelmes csigalépcsőn lefelé érkezik meg a szobába? És olyan, nem elvi, pusztán technikai jellegű apróságokról még szót sem ejtettünk, mint hogy Hoffman tükörképe bizony akkor is látszik a velencei képben, amikor elvileg már nincs neki… Nem szaporítom a szót: Nagy Viktor rendezését egyszeri megtekintés után nem tartom a romantikus francia operák között ritka kivételként valóban mély és az emberi élet legvégső kérdéseit feszegető Hoffmann meséi érdemi interpretációjának; Jasenko Conka díszleteit és Rátkai Erzsébet jelmezeit pedig csak üresen dekoratív előadáskeretnek látom, nem jól funkcionáló játéktérnek és a szereplőket vizuálisan is jellemző viseleteknek. A darab előadásától így az alakítások és a zenei megvalósítás terén várhattunk még valamit – ám itt is több a csalódás, mint az őszinte öröm.

Győrfi István
Győrfi István

Az előadást Medveczky Ádám vezényelte. Produkciójának erénye, hogy összefogott drámai folyamatot teremtett, az előadás mindvégig erős kontroll alatt volt, és nem fenyegette a szétesés veszélye. Ez ugyanakkor nem változtat azon, hogy a Győri Nemzeti Színház Zenekara ritka szürke, kopár hangzásképet produkált a darab előadása során. Nem tudom, hogy mennyire tehető ezért felelőssé a barátságtalan akusztika, de a sok összjátékbeli pontatlanság a széphangzás hiányán túl is arról tanúsodik, hogy a zenekar nem volt csúcsformában ezen a délutánon. A színház Énekkara (karigazgató: Gál Anikó) tisztességgel állt helyt, ha katartikus élményt nem is okozott.

Gál Erika
Gál Erika

Az immár kevert szereposztású előadás címszerepében Győrfi István – nem szeretek közhelyekkel élni, de most mégis kénytelen vagyok – összeroskadt a címszerep súlya alatt: sem vokálisan, sem figurateremtésben nem került közel Hoffmann alakjához.

A társát, Miklóst alakító Gál Erika, mint mindig, most is kitűnt hangjának bársonyos melegségével, szólamformálásának kulturáltságával – s most először nadrágszerepben látva őt az is feltűnt, milyen természetességgel illeszkedik e cseppet sem könnyen hitelessé tehető szerepkörbe.

A hármas női főszerepet ezúttal is három énekesnő alakította. Kertesi Ingrid Olympiája bravúros éneklésével tűnik ki: a baba-ária megformálása kifogástalan, a motorikus mozgás is példás – ha lehet kifogásunk, mindössze annyi lenne: Kertesi Ingrid túl jó énekesnő ehhez a szerephez; Olympiaként csak kabinetalakítást nyújthat, nem csillogtathatja meg a művészetének mélyen humánus vonásait.

Giuliettát Fodor Beatrix énekelte kiválóan; s hogy színészi alakításáról nem mondhatok sokat, annak oka az, hogy a szerző által legkevésbé karakterizált nőalakot a rendezés is teljesen ejti, semmi kézzel fogható segítséget nem ad jellemének megfejtéséhez.

Bellai Eszter alkatilag kiváló Antonia lehetne, neki azonban az énekléssel adódnak problémái: a magasságok rendre befulladnak, a hangadás általában sem tűnk teljesen egészségesnek, működőképesnek. Korábbi tisztes színvonalú Pillangókisasszony-alakítására emlékezve csak remélhetem, hogy mindössze pillanatnyi indiszpozíció rontotta az alakítás összképét ezen a májusi délutánon.

Kertesi Ingrid, Győrfi István
Kertesi Ingrid, Győrfi István

A négy intrikust a társulat emblematikus művésze, Bede Fazekas Csaba énekelte, s szereplése mintegy értelmet adott az egész bemutatónak. Nem mintha hibátlan lett volna ez a produkció: az immár hetven felett járó művész az előadás felénél érezhetően elfáradt, a Gyűrű-ária inkább színészi, mint vokális megformálásával hatott. Csakhogy amit addig hallhattunk, az a fiatalokat is megszégyenítően koncentrált, erőteljes, lényegbe vágó éneklés volt; de ami ennél több: a valódi egyéniség, a nagyság jelenlétét sugározta. Bede Fazekas Csabának nem kell építkeznie, mert pusztán jelenlétével képes atmoszférát teremteni és jellemet formálni – csodálatra méltó, de félek, eltanulhatatlan tulajdonság ez, amit azonban még nagyon sokáig szeretnék csodálni.

A győri Hoffman meséivel nem az a valódi probléma, hogy vannak kevésbé sikerült, sőt egyenesen sikerületlen mozzanatai. A társulat helyzetéből adódóan nem is várhattunk hibátlan, minden ponton kielégítő előadást – a tisztes helytállást is tudni kell értékelni. Ám az irányultság hiányát, az előkészítetlenséget, a koncepciótlanságot nehéz anyagi körülményekre fogni: ez bizony igényesség vagy igénytelenség kérdése. S ezt még látványos színpadképekkel sem sikerülhet elleplezni.

(Fotók: Győri Nemzeti Színház)