Négy nap, 3,1666 előadás – és azok tapasztalatai: ÁDÁM TÜNDE beszámolója a Szabadtéri idei fináléjáról
A tavalyi bemutatkozás után a Bánk bán visszatért a Szabadtérire, ám mivel a jövő évi műsortervben már nem szerepel, azt kell gondolnunk, hogy a szervezők letettek eredeti szándékukról, miszerint minden év augusztus 20-án ezt a darabot játszanák Szegeden. Pedig a tapasztalatok azt mutatják, lenne rá igény, de ennél tovább is mennék: szükség. A valaha népművelésnek becézett szakág mára művelődésszervezővé avanzsált, és a jelentéstartalmával együtt a hatékonysági foka is megváltozott. Legalábbis ez a mérleg vonható a nézőtéri benyomások alapján, melyek nyomán el kell vetnünk azt a naiv hitet, hogy egy érettségi bizonyítvány birtoklása feltételez némi alapműveltséget – na nem az operairodalomban – legalább nemzeti irodalmunk alapműveiben. (– Valaki vízbe fog fulladni… – Talán Gertrúd? – Nem, Gertrúd nem hal meg…)
És ha félretesszük az irodalomtanár zsörtölődését, sajnos azt sem hallgathatjuk el, hogy a tisztelt publikum jelentős része egész egyszerűen nincs tisztában egy színház nézőterén elvárható alapvető viselkedési normákkal vagy – és ez még szomorúbb – nem is érdekli. Van is bőven késés, evés-ivás, telefon, beszélgetés, melynek témája az időjárástól az előadás elemzéséig terjedhet (– Milyen kellemes esténk van!; – Ott a Tiborc!).
De ahelyett, hogy a nézőket ostoroznánk, örüljünk, hogy érdeklődést mutatnak, és eljönnek az előadásra – itt a lehetőség a mű megismerésére.
Sajnos azonban a kiadott ismertető nem sok segítséget nyújt a megismeréshez, a féloldalnyi szinopszis szerzőjét sem tünteti fel, pedig nagyon szeretnék neki gratulálni.
Legjobb, ha szó szerint, betűhíven közöljük, a szöveg önmagáért beszél:
„A darab története
1213-ban járunk. II. Endre király galíciai hadjáratot vezet, nádor Bánk pedig Gertrudis királyné utasítására az országot járja. Eközben a királyi palota féktelen dorbézolások helyszíne.
Ottó herceg, Gertrudis öccse Bánk feleségét, a szépséges Melindát próbálja elcsábítani.
Gertrudis a fiatal nőt eszköznek használja Ottó szórakoztatására és Bánk kezének megkötésére.
A merániak mulatozását rossz szemmel néző nemes urak Petur bán vezetésével összeesküvést szerveznek. Petur visszahívja Bánkot, aki azonban a felkelőket felségárulással vádolja.
Amikor Bánk hazatérve félreérthető helyzetet talál, féltékenységében megátkozza Melindát és gyermekét. Az események hatására megtébolyodott Melinda Gertrudis fejére olvassa összes bűnét, majd Bánk dühében leszúrja a királynét. A hazatérő királyt villámcsapásként éri felesége halálhíre. A király elfogatná Bánkot, de csak lovagi párbajban vívhatna meg halott felesége becsületéért, amire az őt helyettesítő Solom mester vállalkozna.
Bánk Melinda holtestének láttán teljesen összeroppan. A király végül hosszas gondolkodás után szabadon engedi Bánkot, s megengedi, hogy eltemesse feleségét.”
Lássuk be, nincs könnyű dolga annak, aki ez alapján akarja átlátni a cselekményt. Külföldieknek ebből nem jut: sehol nem láttam idegen nyelvű szinopszist, viszont nekik ott az angol nyelvű felirat. Ez újabb kérdést vet fel: lehet-e egyáltalán tolmácsolni a szavak puszta jelentésén túl mindazt, ami a Bánk bánban – számunkra – benne van? Lehet-e az archaizáló nyelvet átültetni idegyen nyelvre (ha lehet is, most nem történt kísérlet), vagy egy konkrét példával: az „Isten hozzád, én drága Bánkom” jelentéstartalmából mennyit ad vissza a „Goodbye, my dear Bánk”? Ugye, más?
De térjünk vissza honfitársainkhoz. Tavaly részletesen elemeztem a rendezést, nem hallgatva el ellenérzéseimet, különösen, ami a darab látványvilágát illeti, vagyis a csúnya és még csak nem is praktikus díszletben zajló némajátékot. A fentiek tükrében idén más szemmel, és kicsit megengedőbben szemléltem ezt a pantomimet, főleg, hogy nem mindenki érti a szöveget minden pillanatban, így olykor támpontot adhat a megértéshez a némajáték. (Be kellett látnom, hogy különösen a Bánk bán esetében nem vagyok kompetens az énekesek szövegmondásának megítélésében: mindenképpen értem.)
Azonban a rendezés némely eleme továbbra sem világos, de így lehetett ezzel az ismertető szerzője is, aki először így fogalmaz: „a darab történetisége helyett a szereplők lelki vívódása kerül középpontba”, majd egy bekezdéssel később: „a díszlet- és jelmeztervező (..) a rendező koncepciójához igazodva az alapvetően tiszta, homogén térben játszódó darab történetiségének érzékeltetésére is hangsúlyt fektetett”
Az előadást figyelve a történetiség abban nyilvánul meg, hogy Bánk kivont karddal ront be a királynéhoz, ahol némi vívógyakorlat után a fegyvertelenül védekező nőt egyszerűen legyilkolja – persze csak az őt kergető árnyak (a sors?) sugallatára. A lélektani vonal szerint pedig Melinda nem vív, hanem vívódik: Bánk és Ottó között, amint a rendező láttatja a Tisza-parton (jelmezes táncosokat rángatnak az árnyak, köztük pedig Melindát), de hadd ne kelljen leírnom, hogy miért abszurd ez az ötlet.
De ha már ötletek: ismét nem operarajongóként, hanem a műfajjal ismerkedő szemével nézve tűnik fel, hogy milyen nehezen rendezhető a második felvonás Bánk-Melinda duettjét követő viola d’amore-szóló: hosszú, és a néző figyelmét le kell kötni, különben az amúgy gyönyörű (zeneileg talán a legszebb) jelenet alatt a néző unatkozik, beszélget, eszik-iszik, vakaródzik (tapasztalat). Nos, ebben az esetben a szólót sikerült kitölteni: a gyermek próbálja összehozni újra a szüleit, kiket az árnyak újra és újra szétválasztanak. A jelenet megható, és azt sugallja, hogy kettejüket már csak a közös gyermek kötheti össze, ez a kapcsolat végérvényesen tönkrement.
Az árnyak még mindig a sorsot jelképezik (rendezői magyarázat), de ez újabb kérdést vet fel: hogy fér össze a Sors és az ármánykodó Biberach? Kedvelt rendezői ötlet Biberachot kiemelni és démonizálni: ő a gonosz, aki a szálakat mozgatja, sokat van színen, leskelődik, megfigyel stb. Viszont, ha Biberach a gonosz, a Démon, akkor mihez kellenek az árnyak, és ha az árnyak mozgatják a cselekményt, akkor mi szükség még egy lézengő ritterre? Konkrétabban fogalmazva: vagy a nagybetűs Sorsra bízzuk a cselekmény kibontását, vagy az egyszemélyes Gonoszra, Biberachra, de a kettő együtt már kicsit sok, főleg, hogy nem is köti össze őket a rendezés: Biberach körül nem látunk árnyakat, ami esetleg azt sugallhatná, hogy ritterünk eszköz a sors kezében.
Messze nem problémamentes tehát a tavaly bemutatkozó és most elköszönő Bánk-produkció, de az is tény, hogy jól megrendezett Bánk bánt még nem láttam, ezért talán érdemes (bár költséges is) lett volna úgy meghonosítani az augusztus 20-i Bánkot a Szabadtérin, hogy minden évben más rendezés mutatkozzon be, hátha egyszer valakinek sikerül megrendezni.
Bár, ha a kötelező 20-i vihart figyelembe vesszük, talán jobb, ha arra a napra nem terveznek semmit a jövőben.
A 19-i ingyenes koncertet azonban nem mosta el az eső – szerencsére. A Kodály-év kapcsán ennek műsorát a Háry János keresztmetszete és két zenekari mű: a Nyári este és a Galántai táncok adták. A koncertre pár nappal korábban osztogatták a jegyeket – ingyen. El is vitték az összeset, nyilván többségében szegediek, hiszen ez a koncert évek óta a Szabadtéri ajándéka a városnak – legalábbis így hirdetik. És lehet csodálkozni: el is jöttek. De ha mégsem, akkor a felesleges jegyeket elhozták és kiosztották a bejáratnál azoknak, akiknek nem jutott. Csaknem megtelt a nézőtér, és ez okvetlenül felveti a kérdést: ingyen szeretek zenét hallgatni, pénzért nem? Ingyen jeggyel oda lehet csalni csaknem 4000 embert egy koncertre? És ez nem is a fővárosban történt… Rétegműfaj a komolyzene? Válságban van? Hogy is van ez?
Ingyen koncerttől eltekintve: nézzük a tényeket. Az utóbbi években nem jártam úgy prózai színházi előadáson, hogy ne lett volna telt házas. Persze azok a termek pár száz fő befogadására alkalmasak, de van is azért néhány színház Budapesten. Operaház csak egy van (most már tényleg), mégis hányszor látunk fél házakat? És nézzük a piszkos anyagiakat: egy színházi előadást nemigen lehet megúszni kétezer forint alatt, közben az Operában nyolcszázért kapni helyet – tény, hogy csak a harmadikon, de az is tény, hogy messze nem az Operaház a legkevésbé megfizethető színház Pesten. De honnan tudhatna erről a potenciális néző, ha egyszer nem informálják? További kérdéseket most nem tennék fel, messzire vezetne. De egy dolgot mindenképp igazol a szegedi példa: nem igaz, hogy a komolyzenére nincs igény.
Lenne.
Lehetne.