Alagna nagymamája

Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila – BODA BENJAMIN GÁBOR írása a Metropolitan október 20-i HD közvetítéséről

Mikor először megláttam a Roberto AlagnaElīna Garanča-párossal műsorra tűzött Saint-Saëns-opera végtelenül ízléses és izgalmas beharangozó fényképét, határt nem ismerő várakozás kerített hatalmába, hogy négy év kihagyás után ismét élő Met-közvetítést élvezhessek az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A legutóbb élőben látott produkció, Dmitrij Csernyakov 2014 tavaszán bemutatott innovatív Igor hercege, mely annak idején szintén várakozást keltő promóciós anyagával csigázta fel jó előre érdeklődésemet, nem okozott csalódást – átütő élményt reméltem hát a 2018-19-es szezonnyitó produkciótól is, amelynek nem is az első, hanem az utolsó, nyolcadik előadása került a nézők elé a HD vetítéssorozat második darabjaként.

Sámson: Roberto Alagna (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

A legtöbb ószövetségi tárgyú operához hasonlóan Camille Saint-Saëns Sámson és Delilája is tálcán kínálja magát az újragondolásra a maga örökzöld, időtálló témájával – nagy fájdalom, hogy Darko Tresnjak rendezőnek nem sok minden jutott eszébe a francia komponista különös szerkesztésű és zenei világú művéről. Alexander Dodge a második és a harmadik felvonásban is tapsra ösztönözte a New York-i közönséget impozáns díszleteivel, Linda Cho pedig közhelyes, a hébereket és a filiszteusokat markánsan elkülönítő jelmezeket tervezett –

a pompás látvány közepette viszont nem történt semmi különleges.

Az amolyan 21. századian neokonzervatív operaszínpadi dizájnt tudomásul véve figyelhettük meg a kevés szereplőt felvonultató opera közreműködőinek vokális és színészi eszköztárát, amely azért okozott emlékezetes és szép pillanatokat is a néző-hallgatóknak.

Delila: Elīna Garanča (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

Furcsa alkotás a Sámson és Delila. Köztudott, hogy Saint-Saëns eredetileg oratóriumnak tervezte, az első felvonás pedig tagadhatatlanul, szinte vegytisztán oratóriumjellegű. Tresnjaknál is, mint megannyi más rendező munkájában, szcenírozott oratóriumnak tűnt az első harmad: impozáns kórusrészletek és szólók váltakoztak. Azután eljön a lehengerlő, háromszereplős második felvonás pattanásig feszülő, fülledten erotikus légkörével – A walkür első felvonásához hasonlóan a műből kiemelve, önálló egységként is megállja a helyét, ízig-vérig zenés színház, nagybetűs operafelvonás. S a harmadik? A két műfaj furcsa elegye, tobzódó balettzenével fűszerezve.

Dágon főpapja: Laurent Naouri (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

A Dágon főpapját éneklő francia Laurent Naouri a szokásos szünetbeli interjúk egyikében meg is jegyezte, milyen sokféle hangot üt meg Saint-Saëns a Sámson és Delila két órájában, s a kedélyesen nyilatkozó baritonnak teljesen igaza van. Kár, hogy a két főszereplőhöz képest egy klasszissal haloványabb teljesítménye miatt jobban emlékszünk majd szellemes szünetbeli gondolataira, ugyanis

Dágon főpapjaként a két szélső felvonásban szinte karikatúraként hatott.

A nem túl magvas hangmatéria nélkülözi a formátumot, s a figura is kisszerűvé sikeredett – Saint-Saëns ihletett második felvonásának tudható be, hogy a francia énekes ott mégis, a figura említett kisszerűségében is hátborzongató tudott lenni.

Sámson: Roberto Alagna (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

Szintén a szünetbeli nyilatkozatok egy-egy elemét kiemelve idézném meg a két sztárénekes címszereplő produkcióját.

Roberto Alagna elmesélte, kisfiúkorában a nagymamája olvasott fel neki bibliai történeteket. Neki épp az erős Sámson volt a kedvenc alakja, s ezt a szerepet tartja a francia operairodalom egyik csúcsának. Alagna Sámsonja figurálisan kissé idősödő, de vokálisan mintha tényleg az Úrtól kapta volna erejét. Bő két évtizede megszokott, bevett manírjai az ikonikus, 1996-os párizsi Don Carlos óta itt tűnnek fel a legkevésbé, a harmadik felvonás első képben, a vak Sámson jelenetében pedig teljesen eltűnnek, az énekes végleg összeforr a szereppel.

Alagna Sámsonja szinte megmagyarázhatatlanul elérzékenyítő, belülről fakadó alakítás.

Miközben a hang egyszerre zeng érzékenyen és ércesen, Delila bájai hatására Sámson együttérzést kiváltóan válik esendő férfiemberré a legjobb francia dikciójú, sokadik virágzását élő tenorista interpretációjában.

Sámson és Delila: Roberto Alagna és Elīna Garanča (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

A lett Elīna Garanča a szünetben elmondta, hogy a többi nagy mezzoszoprán szerephez képest kifejezetten könnyűnek érzi Delila szólamát.

Kissé túl hidegre és távolságtartóra is vette a csábító figuráját, s ez nemcsak az alakításra, hanem az éneklésre is vonatkozik.

Ezen az estén helyenként olybá tűnt, mintha Garanča félig-meddig bújt volna csak a filiszteus nő bőrébe. Tőle messze nem ez a New York-i Delila a maximum, a Csókária jelentette ziccert viszont az est kiemelkedő pillanataként így is imponálóan értékesítette.

Jelenet a harmadik felvonásból (fotó: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera)

Az előadás leginkább lehengerlő vokális teljesítménye Dmitrij Beloszelszkij Öreg Zsidójához fűződik. Beloszelszkij a legnemesebb orosz basszista-hagyományokat élesztette fel. Testes, magvas basszusa szinte profetikus atmoszférát teremtett. Az első felvonásbeli csábítás alatti intelmei vittek életet, emberi dimenziót az egyébként igencsak ügyetlenül megrendezett felvonásfináléba. Több mint korrekt volt az azeri Elchin Azizov mély baritonon dörgő, kellőképp antipatikus, figurálisan operamúzeumba illő Abimelechje is.

Az előadás karmestere, Mark Elder is humorizált egy sort, mikrofonnal játszott a szünetbeli interjúban, a zenekari árokban azonban nem ismert tréfát. Végtelen alázattal, mély műismerettel és érzékenységgel szólaltatta meg a sokszínű partitúrát: minden szín jól elkülöníthetően, markánsan, elevenen került fel a zenei vászonra. A precizitás azonban egy percig sem ment az érzelmek rovására: ez a Sámson, ami a zenekari hangzást illeti, zsigerekre ható volt.  Elder nem maszatolt, a bevezető percek és a balettzene pedig a Csókáriával és a harmadik felvonás kezdetével kiegészülve az előadás emlékezetes pillanataivá váltak.

Fotók: Jonathan Tichler / Metropolitan Opera