A pasztellvilág hőse

2008. november 7.

Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval II. Gershon Kingsley–Michael Kunze: Raoul – a Theater Bremen produkciója, Szegedi Nemzeti Színház, 2008. november 6. ÁDÁM TÜNDE kritikája

(Fotó: Dusha Béla)

(Fotó: Dusha Béla)

Egy percig sem titkolom el: az operaverseny összes produkciója közül ez volt az, amelyikről azonnal tudtam: látnom kell. Készültem is rá – persze mire lehet felkészülni egy ősbemutató esetében? Egy vadonatúj darab legeslegelső színpadra állításánál csak újdonságra számíthat a néző.
Kényes a téma. Egyrészt túl közeli a történelmi kor, amelyben játszódik – ez a generáció még köztünk él –, másrészt túl távoli mindazoknak, akik azóta születtek. Ezt kell közös nevezőre hozni, hogy mindenkihez szóljon – és ehhez a szerző az elmesélés eszközét választotta, méghozzá oly módon, hogy több nézőpontot is bemutat, miközben azért a címszereplő marad végig a középpontban.
A címszereplő, akit Raoul Wallenbergnek hívnak – és akinek a neve teljesen lényegtelen. Valaki, aki egy konkrét helyzetben másképp reagál, mint a tömeg nagyobb része, valaki, akit nem tartanak vissza azok, akik szerint úgysem lehet megváltoztatni a világot. Valaki, aki nem akar hős lenni, csak az itt és most érdekli, abban az időben, amikor az „idő életet jelent” közhelye a legvéresebb valóság. Valaki, aki maga választotta küldetésében azzal szembesül, hogy istent kell játszania, és ebben minimális túlzás sincsen: ha kevesebb a védelmet biztosító papír, mint a védelemre szorulók, akkor nem lehet mindenkit megmenteni: választani kell, dönteni életről és halálról. Hogy ebbe mégsem őrül bele, annak egyetlen magyarázata van: a cél, amely a szeme előtt lebeg, vagyis a lehető legtöbb embert megmenteni. A saját nézőpontja végig egyértelmű: azt cselekszi, amit a helyzet megkíván, segít, amennyit tud, és nem vár érte hálát vagy szobrot, csak és kizárólag azt várja, hogy vége legyen.

Egy ember a tömegből  (fotó: Dusha Béla)

Egy ember a tömegből (fotó: Dusha Béla)

Mégis hőssé válik: szó szerint kiválik a néma és cselekedni képtelen tömegből – és itt a rendezés is világosan mutatja: a csupa drapp ruhás szereplő között az egyetlen (szintén pasztell) kék mellényben tűnik fel, majd fekete nadrágjához fekete zakót és nyakkendőt ölt, hogy dolga végeztével ezektől megválva ismét eltűnjön a tömegben. További sorsát nem követi a szerző, ezt már a bevezetőben összefoglalta a kórus.

Bálozók (fotó: Dusha Béla)

Bálozók (fotó: Dusha Béla)

Kórus, mint egy görög drámában, hiszen itt minden a tömegről szól: a néma tömeg, amelyik tűri a felfoghatatlant, a tömeg, amelyik elszenvedi azt és a tömeg, amelyik végrehajtja. Mindez a darabban úgy oldható meg, hogy a kórus végig a színen van, minden tagjának jut szólószerep is, és mindig azt a tömeget jelenítik meg, amelyikre az adott jelenet utal.
Közben minden tömegnek van egy-egy nevesített képviselője is, ezzel megoldható a több szempontú mesélés, amit fentebb említettem.

Itt van Kutuzov, aki Raoul szövetségeseként tűnik fel, majd ő maga árulja el, mert felfoghatatlan számára, hogy valaki nem érdekből cselekszik, hogy Wallenberget érdekelheti az üldözöttek sorsa, ha ő maga nem tartozik közéjük. Kutuzov tömege az a tömeg, amelyik a külvilágot kirekesztve, lehetőleg semmi mással nem törődve, háború idején is mulatozik: a rendezés szerint Hitler-maszkokkal az arcukon.
Itt van Serge, aki maga is hőssé válik, és akinek történetével még egy nagyon fontos nézőpont kerül a szemünk elé. A fiatal pár, Rachel és Serge története mutatja, hogy a legszörnyűbb időszakokban, a háború közepén is létezhet személyes boldogság, még ha azt állandó rettegés árnyékolja is be. Kettejük házasságát maga Wallenberg köti meg, a lakodalom pedig egybeesik a Horthy-féle kiugrási kísérlet és a háború rég várt befejezése feletti örömmel – ám ez nem tarthat sokáig. A házaspár számára viszonylagos biztonságot jelenti a Wallenbergtől kapott védlevél, amely azonban nem akadályozza meg Serge megveretését.

Rachel és Serge (fotó: Dusha Béla)

Rachel és Serge (fotó: Dusha Béla)

Ők ketten – a viszonylagos biztonságot érzékeltetve – a színpad fölé emelve láthatók, kicsiny mozgásterük jól mutatja a bezártságot, rabságot, ami az ára ennek a viszonylagos biztonságnak. A rendezés állandóan színen tartja a párt, így a néző nem téveszti szem elől őket, szerepüket hangsúlyosabbá teszi, hogy nem csak rövid megszólalások idejére jönnek be a színre. És jó még valamire: Serge elhatározását nyomatékosítja, hogy „fentről” látja, mi történik azokkal, akiket nem véd ez a ketrec, ahogyan azt is látni fogjuk, vele mi történik, ha elhagyja azt. Ugyanis Serge egészen valószínűtlen, ám a maga szemszögéből érthető cselekedetre szánja el magát: úgy érzi, nem rejtőzködhet tovább, miközben a sorstársait talán megölik, ezért fel akarja vállalni az üldözöttek közös sorsát. Mindezt úgy, hogy közben Rachelt továbbra is biztonságban szeretné tudni – erre viszont a nő nem hajlandó. Elhagyják tehát az odút, hogy a Duna-parton egy kivégzés közepébe csöppenjenek: Rachel segítségért indul Wallenberghez, de Serge-t közben elfogják, és már Raoul sem tudja megmenteni: a Dunába lövik.
Legvégül itt van a német tábornok, Schmidhuber, aki a végrehajtók tömegéből való. Megismerjük az ő nézőpontját is: katona, aki parancsot hajt végre, mert nem tehet mást. Ha megtagadja a parancsot, őt elítélik, és végrehajtja más, úgysem tehet semmit. És mégis: a végső pillanatban jó döntést hoz, segít Wallenbergnek a budapesti gettó megsemmisítését megakadályozni.

A fentiekből egyértelmű, hogy a szerző igyekezett elkerülni az egyoldalúságot, kerülte a teatralitást – és milyen jó, hogy a rendező is így tett! –, ám még nem esett szó az opera hangzó részéről. Most következhetne egy hosszú bekezdés arról, hogy ez a darab valójában nem opera, hanem musical, de akkor rögtön hozzá kellene tennem, hogy ez az előadhatóság szempontjából nem jelent könnyebbséget, magyarán szólva: operai képzettségű énekhangokat kíván, méghozzá sokat. De ha azt bizonygatnám, hogy valójában musicalt hallottam, és nem modern operát, akkor újabb bekezdés következhetne arról, hogy milyen is a modern opera, tudja-e valaki, hogy milyen, pláne, hogy milyennek kell lennie? És végeredményként arra jutnék, hogy a szerző operaként definiálta művét, tehát opera.
A következő érdekes kérdés, hogy ez a musicalhez hasonlított zene milyen kapcsolatban áll a történettel, avagy annak komolyságához elegendő-e? Erre csak szubjektív válasz adható: a megszólaló zene olykor hihetetlenül éles kontrasztot képez az éppen zajló eseményekkel – nyilván nem véletlenül. Ugyanakkor a könnyed dallamok illusztrálják a masszát, a szürke tömeget is, továbbá állandóan emlékeztetnek arra, hogy a címszereplő számára minden, amit tesz, magától értetődő és természetes, miközben a könnyed dallam sem könnyű egyetlen percig sem, mert a szöveggel szerves egységet alkotva a közönségre gyakorolt hatása drámai. (Nem véletlen, hogy az operát a zeneszerző és szövegíró közösen jegyzi.)

Marcin Habela (fotó: Dusha Béla)

Marcin Habela (fotó: Dusha Béla)

Néhol a zene prózai szöveggel párosul, ezeket mondhatják narrátorok vagy maguk a szereplők. A darabszerkesztésből adódóan a címszereplő énekel ugyan a legtöbbet (jelentősen többet bármely más szereplőnél), ám összességében mégis a kórus túlsúlya érződik. Emellett komoly bajban lehet a zsűri, ha az adott énekes teljesítményét eme szólamok alapján akarja megítélni, ugyanis még Raoul esetében sem jellemző, hogy vokálisan több oldalról láttatná a művészt a szólama, a kisebb szerepek pedig végképp nem alkalmasak versenyzés céljára.
Ám ez legyen a zsűri gondja, azt azonban az egyszeri kritikusnak is konstatálnia kell, hogy az először hallott énekesek megítélését lehetetlenné teszi a szerepek eme jellegzetessége.
Egy bizonyos: a Raoul-t alakító Marcin Habela első megszólalásai a felfedezés ritka örömét adják: szép színű, erős baritonnak tűnik, és várjuk, mit fogunk még hallani tőle a darab során, de ebből a szempontból csalódás lesz: lényegében végig ugyanazt, tehát ha valamit ebben a darabban nem tud megmutatni, az az, hogy miképp tudja használni első hallásra imponáló adottságait. Azonban nem tudhatjuk, hogy lehetősége sem volt, vagy csak nem élt vele – ehhez hallani kellene ismert repertoárszerepben.

Esküvő (fotó: Dusha Béla)

Esküvő (fotó: Dusha Béla)

A többi szereplőről mennyiségileg is kevesebb információt kapunk, ráadásul a másik két versenyzőnek, Rachelnek és Serge-nek (Violaine Kieffer és Beöthy-Kiss László) a színpadi helyzetükből fakadó akusztikai nehézségekkel is meg kell küzdeniük. Tulajdonképpen ez az egyetlen kifogásunk a házaspár színpadi beállításával szemben, minden más szempontból kifejező és hatékony a „ketrec” használata. (A rendező pedig igen rosszul döntött volna, ha a versenyhez alakítja a koncepciót – ez nem volna védhető álláspont.)
Emlékezetes tud lenni azonban egészen apró szerepében Érsek Dóra, aki beugrással abszolválja Jeanette-nek, Raoul kedvesének szerepét, ám a szerep nem lehet olyan apró, hogy az illetékesek ne tartsák fontosnak felvilágosítani a közönséget a változás tényéről. (Ezt kénytelen vagyok szóvá tenni, miután már másodszor történik meg: a kiadott műsorfüzet Cseh Antal hét eleji Bouillon herceg-alakítását makacsul Altorjay Tamásnak tulajdonítja, továbbá Gábor Gézát sem tudtam felismerni a közreműködők között, mivel – a kiírással ellentétben – nem ő volt ott. Más esetleges változásról még csak sejtelmünk sem lehet, amennyiben nem ismerjük alaposan például a brémai színház valamennyi művészét.) De visszatérve Jeanette-re: a darab elején rövid időre feltűnő barátnő feladata volna Raoult lebeszélni terveiről, mivel a lány úgy gondolja, nem tehetnek semmit, nem érdemes belebonyolódni. Raoul-t szirénhangon csábítja kedvese, és hogy ő mégis ellenáll és inkább szakít vele, csakis állhatatosságának köszönhető.

Eichmann és Wallenberg (fotó: Dusha Béla)

Eichmann és Wallenberg (fotó: Dusha Béla)

Még ennél is kevésbé ítélhetjük meg a karmester (Terts Márton) és a zenekar teljesítményét, de az biztos, hogy a Szegedi Szimfonikusokat alaposan megterheli a fesztivál, amikor két héten belül három (BrittenLukrécia meggyalázása lesz a harmadik) nagyon különböző zenei anyagot kell tévéközvetítésre alkalmas állapotban tálalniuk – egyelőre úgy tűnik, a feladat inspirálja őket.
Elismerés illeti az abszolút főszereplővé tett kórust – a brémai társulat tagjait –, akiket nemcsak a szerző, hanem a rendező is alaposan igénybe vesz az előadás folyamán, és ők maximálisan helyt állnak.

Julia Haebler rendezését már több ponton érintettük, ám a legfontosabbnak azt tartom, hogy nélkülözi mind a teátrális megoldásokat, mind a naturalizmust, tehát nem folyik a vér patakokban, nyílt színen nem lőnek le senkit. A színpad már ránézésre is zaklatott terét használja a nemkülönben zaklatott történet elmesélésére, amihez olykor egészen poétikus megoldást alkalmaz: Serge halála például a darab legtorokszorítóbb jelenete: a férfi a gyerekekkel bújócskázik a Duna-parton; mindegyikük kezében tartja a cipőjét. A gyerekek lassan elfogynak, egyesével távoznak a színről, előtte azonban a színpad szélére, a kezdettől ott lévő néhány pár cipő közé-mellé helyezik a saját lábbelijüket. Serge lassan megérti, miről van szó, maga is elhelyezi cipőjét a többi közé, majd távozik. (Nem kérdés, hogy a rendezőt a budapesti Duna-parti emlékmű ihlette meg.)
Ugyanebben a jelenetben úgy tűnik fel a kórus, mint megannyi egymásba kapaszkodó pár: Rachel és Serge kettősét modellezik, és ezen összekapaszkodó párok között zajlik ez a végzetes bújócska.

Serge halála (fotó: Dusha Béla)

Serge halála (fotó: Dusha Béla)

Nem mellékes az sem, hogy a rendezés végig szem előtt tartja a szerzői szándékot (nem azt, amit esetleg Gershon Kingsley közölhetett, hanem azt, ami a darabból következik), vagyis hogy Wallenberg egy legyen a tömegből, emelkedjen ki, majd tűnjön el ismét, miközben rajta keresztül az egész korszakot bemutatja. Ezért gondolom, hogy a jelen rendezés olyan szerves egészet alkot a művel, amilyet a zene alkot a szöveggel, bár még ez sem zár ki egy másfajta megközelítést.
Végezetül még annyit: fontosnak tartom, hogy ez a Budapesten játszódó opera elhangozzék Budapesten is. És máshol, minél több helyen, mert lényeges, amit elmond nekünk, és jóval több, mint történelemlecke. Ha ahhoz, hogy ne csekély fél ház tekintse meg a produkciót, rá kell sütni, hogy musical, akkor tegyék.
Addig is: Mezzo, november 8-án 20:30-kor, ismétlés 10-én délelőtt 10:00-kor.

(Fotók: Dusha Béla)

Hasonló bejegyzések