A feltámadott színigazgató

2007. szeptember 1.

Wolfgang Amadeus Mozart: A színigazgató / Bastien és Bastienne – Salzburgi Ünnepi Játékok, 2007. augusztus 24. – BÓKA GÁBOR kritikája

A Salzburgi Ünnepi Játékok logója

Mikor tudomásomra jutott, hogy nyár végén eljutok Salzburgba, két dolog volt azonnal világos számomra: 1.) akármit is lesz módomban látni-hallani az Ünnepi Játékok áttekinthetetlenül gazdag kínálatából, arról természetesen be fogok számolni; 2.) ugyanakkor tartózkodom a Baedekker-jellegű útleírásoktól, személyes hangú úti jegyzetektől, gasztronómiai útmutatóktól. Második elhatározásomat csak félig áll módomban teljesíteni. Nem írok bécsi szeletről, Mozart-golyóról és sörről (ez utóbbiról már csak azért sem, mert nem iszom alkoholt), írnom kell viszont az Ünnepi Játékokról és a városról általánosságban, mert talán nem haszontalan, ha figyelmeztetem azokat, akik még csak készülnek Salzburgba: vigyázzanak.

Salzburg ugyanis olyan, mint egy szirén: szép és veszedelmes.

A szépséget nem szükséges hosszan magyaráznom – annyit talán mégis érdemes megjegyezni, hogy nem feltétlenül az épületek önmagában álló különlegessége figyelemreméltó (ennél sokkal szebb épületeket találni a világ nem egy táján, hogy ne menjünk messze, például Budapesten is), hanem az épített környezet egyedülálló harmóniája. Jóformán egyetlen épület sem lóg ki az egységes városképből, még az újonnan elkészült, modern Haus für Mozart sem. (A mondat eleji megszorításra a Salzach partján magasodó, leginkább krematóriumra emlékeztető betonkocka miatt van szükség.)

A veszedelmességre talán már érdemes több szót vesztegetni. Ez leginkább abban rejlik, hogy a látványtól és a programkínálattól megrészegülve az ember rövid idő alatt egyfajta álomvilágba kerül, amelyből hazatérve nagyon fájdalmas kizökkenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy odakint gondtalan az élet vagy akár csak a kulturális élet is – ha azonban ez utóbbi problémáit összehasonlítjuk a hazaiakkal, világos, hogy azok nem ugyanabban a dimenzióban helyezkednek el, mint amikhez mi idehaza szokva vagyunk. Sokszor olvastam például, milyen lehetetlen dolog rendezni a Großes Festspielhaus (vagyis a Kleines Festspielhaus átépítése és átkeresztelése óta voltaképpen az egyetlen Festspielhaus) extrém módon széles színpadán, s hogy ez mennyi problémát okoz. Mikor aztán turistaként betekinthettem a kulisszák mögé, sok minden eszembe jutott, csak éppen az nem, hogy itt nehéz lenne dolgozni. Aki már látta a Magyar Állami Operaház, vagy pláne az Erkel Színház színpadát hátulról, és szoros, szeretetteljes szálak fűzik a két épület valamelyikéhez, annak javaslom, semmiképpen se győződjön meg a salzburgi színpad technikai felszereltségéről, mert rossz érzései lesznek utána, esetleg kisebbségi komplexusát levezetendő rövid idő alatt a nemzeti radikálisok táborában találja magát.

Salzburg, Haus für Mozart

Salzburg, Haus für Mozart

De az is megér egy misét, hogy miképpen tudnak arrafelé színházat tervezni. Noha a Művészetek Palotája megnyitása óta nekünk is vannak fogalmaink arról, miképp néz ki és hogyan szól egy modern hangverseny- és színházterem, a Haus für Mozartban látottak mégis elgondolkodtattak. Ez a kifejezetten Mozart-előadásokhoz tervezett, kis színpaddal és zenekari árokkal rendelkező, kamarahatású, modern, de ugyanakkor rendkívül hangulatos terem – 1600 fő befogadására alkalmas, vagyis négyszázzal többen férnek el benne, mint a mi reprezentatív, tágas és szépséges Operánkban, és csaknem annyian, mint reprezentatív, szépséges és monumentális Nemzeti Hangversenytermünkben. Ez önmagában nem sokat mondó adat, de jelzi: a Haus für Mozart nem harcok eredményeképpen, kompromisszumok jóvoltából, valami más helyett, mintegy megtűrt intézményként született, hanem tudatos és előrelátó tervezés jóvoltából jött létre, és egyesíti magában a két legfontosabb tulajdonságot: az itt játszandó színművek megkövetelte színházi környezetet és a várhatóan nagy érdeklődésre számot tartó előadások számára a viszonylag nagy befogadóképességet. A tervezők és a finanszírozók számára egyaránt fontos volt, hogy létre jöjjön, vagyis olyan helyen született, ahol a kultúra fontossága magától értetődő – itthonról nézve álomvilágban.

Ezek után bizonyára fölösleges lenne elmondanom a további „bezzeg”-gel kezdődő mondatokat: hogy a salzburgi fesztiválnak bezzeg van saját, összetéveszthetetlen arculata és koncepciója, hogy bezzeg egy ottani produkciót nemigen lehet összekeverni másvalamivel – s hogy bezzeg arrafelé a közönség is értő módon viszonyul a látottakhoz-hallottakhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nem mindennek és mindenkinek jár ki ütemes vastaps, és noha bukásnak, fütyülésnek, fújolásnak nem voltam tanúja, az énekesi teljesítmények tapssal való honorálásakor a közönség véleménynyilvánítása decibelekben is kifejeződött. Hja kérem, ide vezet, ha a zeneértő közönséget nem szoktatják le az operába járásról lehetetlen szereposztásokkal és még lehetetlenebb rendezésekkel – még véleménye is merészel lenni…

A sok szóbeszéd, érthetetlen és értelmetlen célzás után azonban ideje lenne rátérni mondanivalóm érdemi, hogy ne mondjam, kritikai részére (mert az eddigi a világért sem óhajtott az lenni). Az idei salzburgi operaprogram hat előadást foglalt magában: az Anyegin, a Benvenuto CelliniA bűvös vadász és az Armida új produkciója mellett a tavalyi darabok közül a Figaro házassága és a Bastien és Bastienne / A színigazgató szerepelt műsoron. Az első öt produkció világsztárokat vagy helyettük beugró világsztár-jelölteket foglalkoztatott – én a hatodikat láttam, mely nem vonultatott fel sem sztárénekeseket, sem sztárzenekart, viszont annál több tehetséget és elmélyült műhelymunkát.

Már maga az alapötlet, a két Mozart-egyfelvonásos ötvözése is a gordiuszi csomó átvágásának tekinthető – az Ünnepi Játékok történetében, noha Mozart mindig is kiemelt helyet kapott a programban, eddig még sosem került színre A színigazgató, s ennek okai mélyen gyökereznek a darab előadási problémáiban. Mozart és szövegírója, Gottlieb Stephanie (a négy évvel korábbi Szöktetés librettistája) egyfajta nemes versengésre készítették egyfelvonásosukat: 1786-ban, egy udvari ünnepség alkalmából II. József két kisoperát rendelt a kor népszerű komponistáitól – egy opera buffát Salieritől és egy Singspielt Mozarttól. A duplázás persze nem csak egyfajta erődemonstráció óhajtott lenni (lám, mennyi tehetség is sürgölődik az udvar körül), hanem verseny is a két műfaj (és nyilvánvalóan a két komponista) között. Ráadásul a téma is ugyanaz: a színházi élet viszontagságai. A bemutatón Salieri munkája egyértelműen nagyobb sikert aratott – az utókor persze Mozart mellett tette le a garast, de csak elvileg, mert a darab előadásával nemigen kísérletezik. Stephanie ugyanis olyan librettót írt, aminek első része vegytiszta prózai színdarab, és a társulatszervezés nehézségeit elsőként a prózai színészek vetélkedésén keresztül demonstrálja – ezután következik csak a daljáték, középpontjában Madame Herz és Mademoiselle Silberklang vetélkedésével, mely egy tercettbe foglalt összecsapásban csúcsosodik ki, hogy aztán a végén minden jóra forduljon, és a záró vaudeville-fináléban levonhassák a tanulságot: a közönség szolgálata a legfontosabb. Mit lehet kezdeni ilyen sovány cselekménnyel és ilyen kevés zenével – mely minőségileg ugyan magasrendű, de mennyiségileg mégsem elég ahhoz, hogy elvigye hátán a darabot? Korábban azzal kísérleteztek, hogy kibővítsék a zenei anyagot, kezdetben Mozart egyéb műveiből, később más szerzőktől vett betoldásokkal. (A műsorfüzet érdekes adalékkal szolgál ehhez: Mozart egyik fia, Franz Xaver is írt egy betétáriát az operához, méghozzá Buff szerepéhez, ezt azonban végül csak 1987-ben mutatták be Tokióban.)

A salzburgi produkció rendezője, Thomas Reichert, aki egyben a szövegkönyv átdolgozója is, radikális megoldáshoz folyamodott: szinte teljesen kihúzta az eredeti szövegkönyv első részét, a prózai szereplőkből csak Frank színigazgató és Buff színész maradt meg – a zenei anyagot pedig oly módon bővítette ki, hogy A színigazgató közepébe illesztette Mozart gyermekkori háromszereplős kamara-daljátékát, a Bastien és Bastinne-t. Ennek előadására készül Frank, ehhez válogat szereplőket – Madame Herz és Mademoiselle Silberklang Bastienne szerepéért versengenek, Bastient Vogelsang tenorista, Colas-t pedig Buff játssza. A két énekesnő közötti versengés része az is, hogy a Bastien előadása közben kicserélik őket – így mindketten bemutatkozhatnak a hőn áhított szerepben: az első Bastienne Silberklang kisasszony, a második Herz asszony.

További változtatás – de ez már nem a dramaturgi, hanem a rendezői munkához kapcsolódik –, hogy az előadás a hagyományos színjátszást a bábjátékkal keveri. A helyszín sem más, mint a Salzburgi Marionettszínház patinás épülete, ahol évszázados hagyománya van a Mozart-operák színre alkalmazásának – ezek a produkciók azonban természetesen playbacken alapulnak: a Marionettszínháznak sem pénze, sem helye nincs arra, hogy egy teljes Varázsfuvolát vagy Figarót élő zenei kísérettel állítson ki. A két kamaraopera azonban élőzenével is megoldhatónak tűnt – így létre jött a gyümölcsöző együttműködés a színház és az Ünnepi Játékok között. A bábok és a valódi énekesek vegyítése persze nem új ötlet – már a XVIII. században is működtek báboperák (hogy ne menjünk messze, például Eszterházán), de a közelmúlt magyar színpadán is láttunk hasonlót (Haydn Élet a Holdon című operájának előadását Egerben és a Millenárison).

Az persze, hogy valami nem újdonság, nem vesz el semmit a látottak értékéből, ha az igazán jó – márpedig jelen esetben kiváló produkciónak tapsolhatott a közönség. A bábjáték a groteszk humort sem nélkülöző elemekkel valóban igazán mulattató volt, s egyben azzal az érdekes és értékes tapasztalattal gazdagította a bábszínházban voltaképp járatlan kritikust, hogy a csupasz marionettek is éppen olyan gazdag kifejezőeszközökkel bírnak, mint a jelmezbe öltöztetettek – aminthogy az egyszerű fekete ruhába bújt színész sem ér kevesebbet a díszes kosztümben pompázónál. (Persze a jelmezes bábokról sem feledkezünk el teljesen: a szereplőválogatás egy pontján színpadra lép Papageno és Don Giovanni is a színház immáron klasszikussá vált Mozart-előadásaiból, abban a reményben, hogy esetleg ők is kaphatnak egy szerepet – csendes főhajtás ez a hagyomány előtt.)

S ezek után talán az sem meglepő, ha elárulom: díszlete is csak a betétdarabnak volt, A színigazgató a színpad csupasz háttere előtt játszódott. Frank és Buff jórészt a nézőtérről követték a színpadon zajló eseményeket, bár Colas-ként Buff is megjelent a színpadon a maga testi valójában – kollégáitól eltérően neki nem jutott bábalteregó.

Az olvasóknak feltűnhet, hogy jobbára csak a látottak leírására szorítkozom, ahelyett, hogy interpretálni igyekeznék a rendezői megközelítést. Nem igyekszem, mert nem hiszem, hogy feltétlenül mindig mindenben mélyebb értelmet kell keresnünk. A produkció a szó jó értelmében vett szórakoztató előadás, annak azonban gondolatgazdag és magas színvonalú, egyetlen üresjárat, kidolgozatlan momentum nélkül – és hány szórakoztató előadás mondhatja el magáról, hogy közben Mozart-zenét szól? És az sem akárhogyan. Noha az augusztus 24-i előadás némi zavarral indult (a második oboát röviddel előbb baleset érte, így azt a zenekar az este folyamán nélkülözni volt kénytelen), s ez a zavar A színigazgató nyitányának előadása során végig érezhető volt, az Elisabeth Fuchs vezette Junge Philharmonie Salzburg hamar magára talált, és a továbbiakban energikus, historikus szellemű, igényesen kidolgozott játékkal szolgálták a produkció sikerét.

Alfred Kleinheinz játszotta Frank prózai szerepét, nagyszerű karikatúráját adva a művészekkel nehezen boldoguló, idegességre hajlamos, noha határozott elképzelésekkel bíró színigazgató típusának. Az énekesnők vetélkedőjét nálam egyértelműen a Silberklang kisasszonyt éneklő Christiane Karg nyerte figyelemreméltó hanganyagával és stílusos éneklésével, mely talán a jövőben drámai Mozart-szerepek megformálására is alkalmassá teszi. Ina Schlingensiepen viszont kevésnek bizonyult Madame Herz szerepében: hangja olykor alig jött át a zenekaron, magasságai pedig bántóan élesek voltak. Monsieur Vogelsang és Bastien szerepében Bernhard Berchtold lépett fel korrekt, de nem túl emlékezetes alakítást nyújtva. Buff és Colas Radu Cojocariu személyében talált megtestesítőre: a hang még nem teljesen érett (fiatal basszistánál ez nem meglepő), mégis sokat ígérő, a személyiség pedig figyelemreméltó – ha ő van a színpadon, oda kell rá figyelni.

A produkció tavaly is műsoron volt, ezért az M22 sorozat keretében DVD-n is megjelent, részben azonos szereposztással. Aki teheti, ne hagyja ki – két óra kellemes kikapcsolódásban lesz része, nagyszerű zenével. Na igen, és kevésbé veszélyes itthon DVD-t nézni, mint Salzburgba zarándokolni…

Hasonló bejegyzések