2 in 1 – A Bánk bán Szegeden

Elcsépelt, de a szegedi Bánk bán-rendezés kapcsán megkerülhetetlen a kijelentés, miszerint: a kevesebb több. Több lett volna. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

"Függöny" előtt
„Függöny” előtt

Szikora János a jubileumi, 75. Szabadtéri Játékokra álmodta színpadra nemzeti operánkat. Rendezése számos értéket és néhány súlyos hibát hordoz, továbbá – sajnos – még egy fél rendezést a meglévő alap mellé. Az alapgondolat leegyszerűsítve annyi, hogy a szereplőket külső erő mozgatja, és mintegy bábokként viselkednek, önálló akaratuktól megfosztva, de legalábbis erőteljes befolyásolás alatt állnak. A rendező a japán bábszínházból kölcsönzött ehhez figurákat, az úgynevezett bunrakukat, akik tradicionálisan a bábokat mozgató fekete ruhás alakok. Ebben a rendezésben nem bábokat, hanem a főszereplőket mozgatják, de nem mindet és nem mindig.

Azonban az egyszeri néző – hacsak nem kivételesen járatos a japán színházi világban -, ebből mindössze annyit érzékel, hogy egyszer csak elkezd furcsa, fekete alakokat látni a színpadon, szúnyoghálóval borított lámpaernyővel a fejükön. Az árnyaknak látszó tárgyak nem beszélnek, viszont mozognak, olykor táncolnak, és nyilvánvaló befolyással vannak a cselekményre a darab több pontján is. Innentől teljesen mindegy, hogy mit tudunk a japánokról, és hallottunk-e bármit a bunrakuról, ezért a folytatásban a darabnak csak az előadásból megfejthető értelmezésével foglalkoznék.

 „Isten véled, én drága Bánkom…”

Melindát végigkísérik az árnyak, látványosan lökik Ottó karjába, majd a Tiszába is. Ugyanezek választják el a házaspárt egymástól a viola d’amore szóló alatt, ez egyébként a rendezés talán legsikerültebb része: egyrészt a búcsúzás kitölti a hosszú és gyönyörű zenekari szólórészt, ezalatt végignézzük, amint a közös gyermek kibékíti a szülőket, másrészt látjuk közben az ellentétes törekvéseket is: az árnyak elválasztani igyekeznek a párt, sikerrel. Lényegében némajátékkal, a gyerek kétségbeesett kísérletével, hogy szüleit összetartsa, majd az elválással sikerül érzékeltetni az utóbbi véglegességét. Melinda már tudja, hogy utoljára búcsúzik, és a néző is tudja. A Tisza-partra érve az árnyak taszítják őt a mélybe, majd a végén fentről nézik a családját sirató Bánkot.

„Ha vétkezett is, szent a trón nekem…”

Bánkot nemcsak taszítják az árnyak végzete felé, ő meg is küzd velük, egy pillanatra úgy tűnik, sikerrel. A románc előtt a rá rontó alakokat legyűri, féltékenységét elaltatja, mégsem menekülhet. A királyné szobájába már az árnyak vezetik, ők adják a kezébe a kardot, amellyel elköveti a gyilkosságot. A jelenet megoldása meglehetősen problémás, hiszen ebben a rendezésben Gertrúd ront rá Bánkra karddal a duett elején, majd Bánk kezébe adják a kardot, és megvívnak! Bánk dühében megsebesíti Gertrúdot, és a jelenet végén még kétszer rávág a karddal – mindez közönséges gyilkossággá fokozza le tettét. A vívás amellett, hogy éneklésellenes tevékenység, ráadásul felesleges. Teljesen kizárt, hogy a királyné kardot fogjon, ahogyan az is, hogy a bán összekaszabolja Gertrúdot. De még ezek után is meglepődünk, amikor Bánk a királyra is rátámad. Endre valóban párbajra hívja a nádort, de Bánk soha nem emelne kezet királyára, oka sincs rá. Indokolatlan és súlyos koncepcionális hiba ez a rendezésben. Arról nem is szólva, hogy Bánkot itt éppen nem irányítja senki. Ha az árnyak befolyására tenné, akkor el tudnánk fogadni, de így csak egyszerűen: nonszensz.

„A habok közé rohant…”

A Szabadtéri előadásaival egy időben kiállítást is nézhetett a nagyérdemű Szegeden. A 75. jubileum alkalmából összefoglalták Játékok történetét képekben. Több ismerős díszletet láthattunk, hiszen a jelenlegi repertoárból az Aida, az Otello is onnan került Pestre. Sokféle előadás sokféle díszletének közös jellemzője: látványosak és monumentálisak voltak. Mindezt nem mondhatjuk el maradéktalanul a mostani Bánk bán-produkcióról. Monumentális valóban, legalábbis függőlegesen, bár ebben inkább öncélúságot látunk, mint logikát. A nyolc méter magas lépcső, melynek tetején előbb Bánk énekli a nagyáriát, majd ott játszódik a Tisza-part is Melinda ugrásával, megint nem különösebben énekesbarát, viszont veszélyes.

A lépcső a Dóm felől, szemben a nézőtér
A lépcső a Dóm felől, szemben a nézőtér

Melinda ugrása (kaszkadőrrel természetesen) hatásos (némi rosszindulattal: hatásvadász) akart lenni, de a helycsere –bármily ügyes is –, észrevehető, így nevetést vált ki, nem a kívánt reakciót. (A nézőtéren többször ellenőrzött tapasztalat.) És mivel ilyen folyópart nem létezik, inkább hídról való ugrásnak tekinthető. Még ez sem rossz asszociáció, mert könnyen elvezet a haláltánchoz (vö. „Három a tánc halálig…”, ld. még: Hídavatás), de nincs kidolgozva ez sem.
Arról nem is beszélve, hogy a 18-i premieren Melinda még egyedül ugrott, csak a következő előadásra gondolták át, hogy a gyermeket is magával kellene vinnie, különben a zárójelenet megint komikus lesz, lévén ott már mindketten halottak. (Sajnos, nem egyszeri feledékenységről volt szó, mert a főpróbán sem volt még baba a kaszkadőrnél.)

Virágszirom és szappanbuborék

A látványról főleg azt mondhatjuk, hogy nincs, vagy jobb, ha nem nézünk oda. A színpadon a lépcsőn kívül kétoldalt fekete szekrényeket látunk, egyenként két-két fiókkal. Ezeken tolóajtók, melyeket hol statiszták, hol az árnyak, hol maguk a szereplők mozgatnak.

A bal oldalon zajlik minden, ami a királyi családhoz kapcsolódik, vagyis itt bálozik az udvar (alsó fiók), itt van a trónterem, egyben Gertrúd hálószobája, ahol Melinda sorsa is megpecsételődik (felső fiók). Jobb oldalon az alsó fiókban a békétlenek, illetve az „elárvultak és a megraboltak”, még később itt is hullámzik a Tisza. A jobb felső fiók pedig Bánk és Melinda életéből mutat epizódokat pantomimben.

Ezekre alkalmazható a szájbarágós giccs kifejezés, ezért leghamarabb ezt a fiókot kell kiiktatnunk a látóterünkből. Szerencsére a főpróba sokkja után a premieren már az előadás más részleteivel is tudtam foglalkozni, kérdés, hogy minden néző ilyen szerencsés volt-e, hogy több alkalma is nyílt megtekinteni az előadást. A készség fejleszthető, és ennek köszönhetően az utolsó, ünnepi előadás után már a produkció értékes elemeit tudtam előtérbe helyezni, ezek között elsősorban a szereplők közötti kölcsönhatásokat, színpadi együttjátékot értem. Könnyen lehet, hogy ez nagyobb részben a közreműködők érdeme, mintsem a rendezőé, de a lényeg mégis az, hogy létrejött valami a színpadon, amitől színházban érezte magát az ember.

A lépcső, két oldalán a "szekrényekkel"
A lépcső, két oldalán a „szekrényekkel”

A fekete szekrények egyszerű, hátulról megvilágítva áttetsző üvegajtókkal rendelkeztek, elölről világítva tükörként visszaverték a reflektorokat. De némi magyarázatot érdemel, hogy miért éppen szekrényeknek neveztem el őket? Nos, azért, mert amikor a jelenetek végén nincs szükség egy-egy csoportra, különösen az énekkarra (báli vendégek, békétlenek stb.), akkor szépen becsukják őket valamelyik fiókba, és kész. Gyorsabb és egyszerűbb nyilván, mint mindig levonulni a színről, mindenesetre gyakran komikus. A legérdekesebb jelenet, amikor Endre érkezésekor kinyílik a jobb alsó fiók, és meglátjuk a békétleneket kötéllel a nyakukban, mint akik ítéletre várnak, majd a király hívására otthagyják a köteleket, előre jönnek, és elmondják, hogy „Gertrúd királynét nem mi öltük meg”, majd engedelmesen visszakötik magukat a kötelükre, és Bánk érkezése után feleslegessé válva szépen magukra csukják az ajtót. Azt hiszem, ha a négy előadás alatt nem sikerült mélyebb értelmet felfedeznem a jelenetsorban, akkor ez már így is marad.

Pantomim a negyedik fiókban

A szájbarágós pantomim még magyarázatra szorul. Először meglepődünk, amikor Melinda Ottónak meséli, hogy Bánk miként kérte meg a kezét, mert nyílik a jobb felső fiók, és látjuk, amint Bánk határozottan nem térdelve kéri feleségül választottját. Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért kell eljátszani, ha egyszer elmondja? De tovább is van. Az esküvőt a mezőn tartják, az ifjú házasokra pedig virágszirmot szórnak. Ugyanez a kép tér majd vissza a kettősben is: „Az oltár előtt álltam veled…” A kérdés ugyanaz: mi szükség erre?

„Bánkom, végy karodba…” – énekli Melinda, mikor ismét nyílik az ajtó, és megint őket látjuk: Bánkot Melindával a mezőn, ezúttal a fűben hemperegnek a szó legszorosabb értelmében. Közben a színpadon már Ottó öleli Melindát, tehát a kontraszt miatt akár érvényes is lehetne a pantomim, de megint csak túlmagyarázás, hiszen Melinda szövege és a színpadi történés között is létrejönne a kívánt kontraszt.
A bölcsőt ringató házaspár jelenik meg Bánknak a románc alatt, majd Melindának is az altató közben („Álmodj szelíden…”) az elveszített boldogság emlékeként, csak hát megint nem mond semmi újat.
Még egy idillt látunk a második felvonásban: „Ölj meg engemet Bánk, csak ne átkozd fiam” – kéri az asszony, miközben fent látszik az ártatlan, szappanbuborékokat fújó kisfiú. Ez a kép viszont már a színpadon tér vissza: a Tisza-parton a „valódi” gyermek játszik ugyanígy. Hogy miért, nem is sejtjük.

Azt már alig akarjuk elhinni, hogy Bánk szavai nyomán igenis „jönnek véghetetlen sorban mind az elárvultak…” stb., pedig alig-alig meglepő azután, hogy az éhes tömeg korábban Tiborc mögé is felsorakozott, bizonyítandó, hogy „mi koldusok vagyunk”. 

„Készítsetek helyet nekem…”

Bánk jelmeze
Bánk jelmeze

Mégis, ha nem figyelünk a szekrényekre, akkor is teljes élményt kapunk: a szereplők és az árnyak mozgalmassá teszik a színpadot, hitelessé a drámát. A koncepciót lehet vitatni, jómagam is kételkedem abban, hogy Bánk akarat nélküli bábfigura lenne, akit irányítanak, és nem tudom elfogadni sem a gyilkosságot ilyen formában, sem azt, hogy a bán királyára támad, ugyanakkor a tragédiát egészében lehet úgy értelmezni, hogy szereplőink megállíthatatlanul haladnak végzetük felé, mondhatjuk, hogy az Ármány irányít mindent: kicsiben Biberach, nagyban az árnyak, más szóval akár démonok. Az előzmények után már nem tudom, hogy Biberach életben hagyása véletlen (mint a malőr Melinda halála körül), vagy a hatalmát, alakjának jelentőségét akarja kidomborítani ez a tény.

A díszlet mellett a látvány része a jelmez is, és erre itt nem lehet panasz: a ruhák gyönyörűek (melegek és nehezek is, de valamit valamiért). Amennyire puritán a fekete színpad a szekrényekkel (melyek belsejében ugyan láthatunk színes freskószerű képeket, de többnyire zárva vannak az ajtók, tehát fekete az alapszín), annyira díszesek a ruhák és a kiegészítők.

És ha pozitív példával kezdtem, akkor azzal is zárom: a fináléban lassan mindenki távozik a színpadról vagy háttérbe vonul, és Bánkot egyedül hagyja halott szeretteivel; amikor Bánk kimondja, hogy „Király, bosszulva vagy”, már csak gesztust tesz abba az irányba, ahol korábban Endre állt. (Ha akarjuk, észre sem vette a távozását, mert nincs olyan állapotban, és ez jól kiemeli a változást a jelenet elejéhez képest, ahol öntudatosan védi tettét.) Végül már csak az árnyakat látjuk a lépcső tetején (lehet, hogy elégedetten szemlélik művüket?), a reflektor csak Bánkra világít: katartikus pillanat.

Adott tehát egy többé-kevésbé funkcionáló rendezés az árnyakkal-démonokkal és a végzetszerűség koncepciójával, melyet vagy osztunk, vagy nem, de legalább Melinda esetében következetes. Ennyi elég is lenne a dráma megszületéséhez – azzal együtt, amit a szereplők adnak hozzá játékban –, de sajnos ezt még leöntötték ezzel a giccses mázzal, amit negyedik fióknak neveztünk – vélhetően a látványosság jegyében. Kár volt érte.