Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony

VÉTEK GÁBOR operaismertetője a mű magyarországi bemutatója előtt

Richard Strauss (Max Liebermann festménye)
Richard Strauss (Max Liebermann festménye)

Az árnyék nélküli asszony című opera küszöbön álló hazai bemutatójára vitathatatlanul a Magyar Állami Operaház Richard Strauss-fesztiválját megkoronázó eseményként tekinthetünk. Reméljük, hogy e sokrétű mű alábbi ismertetésével premier előtti kedvcsinálóként sikerül Olvasóink érdeklődését felkelteni a szerző főművének is tekinthető komplex alkotás iránt.

Az opera keletkezéséről és témájáról

A darab témája a színpompás keleti mitológiára, az Ezeregyéjszaka mesevilágára épül. Az operában szereplő Barak és Keikobad neveket a szövegíró, Hugo von Hoffmansthal, Carlo Gozzi Turandot című színművéből merítette, az utóbbi (Keikobad) valós történelmi előzményeken alapul, mivel több perzsa uralkodó és egy XIII. századi szeldzsuk szultán neve is volt. A kelmefestő alakjának megformálásához Hoffmansthal marokkói utazása során nyert ihletet, amikor egy utcán sétálva állatbőrök cserzésével és festésével foglalatoskodó embereket látott. A császár személyével kapcsolatos további fontos előzmény Hoffmansthal 1897-ben, huszonhárom éves korában írt rövid színdarabja, A császár és a boszorkány, amelyben a fiatal bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin (csakúgy, mint az opera misztikus terében, a Délkeleti Szigeteken uralkodó császár) menyasszonyát vadászat során nyeri el úgy, hogy eltalál egy galambot, aki az őt megsebző nyíl hatására fiatal lánnyá változik. További művészettörténeti párhuzam fedezhető fel Goethe Faustjával, főleg a Dajka démoni, mephistophelesi alakjában – a második felvonás végén egy mondat erejéig (Her zu mir) a szövegíró szó szerint idézi Goethe tragédiáját. Ezen túl a két, párhuzamos sorsú emberpár (az egyik spirituális, a másik racionális beállítottságú), a beavatás, a bölcs szellemkirály és a gonosz ellenhatalom motívumában nyilvánvaló analógiát fedezhetünk fel Mozart Varázsfuvolájával.

Marton Éva mint kelmefestőné - Salzburg, 1992.
Marton Éva mint kelmefestőné – Salzburg, 1992.

A zenemű keletkezésével kapcsolatban bőséges forrást nyújt a szövegíró és a zeneszerző levelezése. A második felvonás librettójának elkészültekor Strauss lelkendezve írta: „Ön még életében soha nem írt ennél szebbet és velősebbet… Csak azt remélem, hogy zeném méltó lesz az Ön nemes költészetéhez.” Az alkotás során felmerült a kérdés, hogy a mű bonyolult szimbolizmusa, misztikus, ezoterikus témája mennyire talál utat a közönséghez. Miután Strauss az első két felvonás librettóját a berlini és drezdai opera intendánsainak megmutatta, így írt Hoffmansthalnak: „…mindketten az egész dolog totális meg nem értéséről tettek tanúságot, és Seebach [a drezdai opera akkori intendánsa – V. G.] csak akkor fogta fel a témát, miután szóban elmagyaráztam neki, majd zongorán eljátszottam az első felvonást. Minden arra utal, hogy a tárgy és témája nehezen érthető, és hogy mindent meg kell tenni, hogy a lehető legvilágosabbá tegyük.” Ugyanakkor 1935-ben így írt: „Lényegét tekintve a zene birodalma pontosan ott kezdődik, ahol a racionális felfogóképesség véget ér, mivel a zene mindig a felmérhetetlen dolgok kifejeződése.” Ennek kapcsán a wagneri párhuzam is megjelenik: Az árnyék nélküli asszony nem szórakoztató mű, hiszen az opera célja, az én érzéseim és Wagner felfogása szerint, valójában sohasem lehet szórakoztatás, hanem a lélek történéseinek zenei nyelven való kifejezése.” Wagneri analógiák találhatók magában a zeneműben is: az első felvonás közzenéjében a császárné és a dajka leereszkedése az emberek közé például Wotan és Loge Nibelheimbe való alászállásával rokonítható; az első felvonásban röviden említésre kerülő „talizmán”, amely lehetővé teszi, hogy a császárné szabadon változtathassa fizikai alakját, egyértelműen a Tarnhelmmel mutat párhuzamot. További Wagner-hatást tükröz az opera csúcspontja, ahol nagy hangsúlyt kap a megváltás, önfeláldozás témája: a császárné az árnyékra kötött „adok-veszek” alku helyett inkább lemond az élet vizéről, arról, hogy férjét a másik, földi emberpár (Barak és a kelmefestőné) kárára megmentse, s a három, prózában elkiáltott szóval: „Ich will nicht!” (azaz nem akarok inni a vízből – ezt a motívumot egyébként maga Strauss hasonlította a nők gyermekágyi vajúdásához) megváltja férjét, Barakot és a kelmefestőnét is.

Brenda Roberts mint kelmefestőné és Astrid Varnay mint dajka egy nürnbergi előadásban
Brenda Roberts mint kelmefestőné és Astrid Varnay mint dajka egy nürnbergi előadásban

Zeneileg az opera mind hangszerelési dimenziójában, mind dallam- és harmóniavilágában rendkívül sokszínű, a monumentális, nagyzenekari, szimfonikus („wagneri”) hangzás, csakúgy, mint a leheletfinom, kamarazenei, szólóhangszerekre redukált hangszerelés egyaránt jellemzi. Strauss a Leitmotiv-technikával is többször él, ilyen például az opera első három akkordja, a Keikobad-motívum, amely hasonlóan az Élektra legelején felhangzó hármas Agamemmnón-motívumhoz, a darab pszichológiai és szellemi háttérmozgatóját jelképezi, aki ugyan sosem lép színpadra fizikailag (hiszen ő a szellemek királya), ugyanakkor jelenlétét állandóan érezzük. Könnyen felismerhető továbbá a császár sólymának riadt szárnyverdesését jelképező visszatérő zenei képlet, valamint a császáron beteljesülő végzetet szimbolizáló fenyegető motívum, amely először a szellemek hírnökének szájából hangzik el („Er wird zu Stein”). A mű harmónia- és dallamvilágát egyaránt jellemzik az alapjában véve tonális, eufonikus („fülbemászó”) dallamok: ilyen például a császár monológja a második felvonásban („Falke, du Wiedergefundener”), vagy Barak és felesége kettőse a harmadik felvonás elején („Dir anvertraut”); valamint a hagyományos harmóniavilágot megbontó bitonalitás, disszonancia (utóbbi leginkább a kelmefestőné indulatkitöréseit kíséri).

Birgit Nilsson mint kelmefestőné - Stockholm, 1975.
Birgit Nilsson mint kelmefestőné – Stockholm, 1975.

Az opera keletkezésével kapcsolatos érdekes adalék, hogy a harmadik felvonás librettójának megírására és az egész mű megzenésítésére az első világháború alatt került sor, ennélfogva az operában kifejezésre kerülő ideák (szeretet, önfeláldozás, megértés, létünk folytatódása gyermekeinkben) a bemutató idején fájdalmas aktualitást nyertek. Egy mondat erejéig idézhetjük Richard Strauss levelét, amelyet 1917-ben barátjának, Romain Rolland-nak írt: „Nekünk, művészeknek arra kell törekednünk, hogy minden vonatkozásban nyitva tartsuk szemünket a szép és a magasztos iránt, s az igazság szolgálatába szegődjünk, mely csakúgy, mint a fénysugár, bizonyosan áttöri a sötétséget, áthatol a hazugság és a megtévesztés szövevényén, melybe, úgy tűnik, a megtévesztett világ napjainkban belegabalyodott.”

A fentiek alapján érthető, hogy (Strauss és Hoffmansthal egybehangzó kívánságára) a mű ősbemutatójára csak a világháború befejezése után, 1919. október 10-én kerülhetett sor a Bécsi Állami Operaházban, Franz Schalk vezényletével és Hans Breuer rendezésében. A főbb szerepekben Maria Jeritza (Császárné), Lotte Lehmann (Kelmefestőné), Lucy Weidt (Dajka), Karl Aargard Oestvig (Császár) és Richard Mayr (Barak) működött közre.

Az opera cselekménye

Leonie Rysanek mint császárné
Leonie Rysanek mint császárné

1. felvonás: A Déltengeri Szigetek császára a szellemvilág uralkodójának, Keikobadnak tündérlányát vette feleségül. Egy napon, amikor vadászott, nyilával fehér gazellát sebzett meg, s az állat, miután a nyíl eltalálta, gyönyörű fiatal lánnyá változott, aki követte a császárt birodalmába. Miután a császár felesége lett, elvesztette azt a képességét (melyet korábban egy talizmán révén birtokolt), hogy bármikor tetszőleges formát öltsön, tehát elhagyta a szellemvilágot, ugyanakkor még nem válhatott teljes emberré sem, mivel testén, mint a kristályüvegen, áthatol a fény, nem képes árnyékot vetni, vagyis nem képes az anyaságra (ezt szimbolizálja az árnyék hiánya). Ez örömmel tölti el a dajkát, aki a császárnévá vált tündérlányt a szellemvilágból elkísérte, s aki határtalan gyűlöletet táplál az emberek iránt, beleértve a császárt is.

A szellemvilág haragvó uralkodója, Keikobad titokban hírnököket küld a dajkához, hogy üzenetet kapjon a lányáról, s megtudja, sikerült-e árnyékot vetnie (vagyis teljes emberré, anyává válnia). Az opera kezdetén a tizenkettedik hírnök közli a dajkával, hogy amennyiben a császárné három nap múlva is árnyék nélkül marad, a császárnak kővé kell változnia. Erről természetesen a császár és a császárné mit sem tud, ők az éjszakákat egymás karjaiban töltik, nappal pedig a császár továbbra is vadászni jár, kedvenc sólymát keresi, akit elvesztett, miután a szép fehér gazellát elejtette, a császárné és a dajka pedig a császár erdei pavilonjában töltik napjaikat, az emberektől távol.

Marton Éva mint császárné - Met, 1981.
Marton Éva mint császárné – Met, 1981.

Miután a császár ismét vadászatra indul, a császárné és a dajka előtt megjelenik a császár kedvenc sólyma, aki szomorúan gubbaszt a fán, szemeiből könnyek ömlenek. A császárné aggódó kérdésére a sólyom sírásban tör ki: „Az asszony nem vet árnyékot, ezért a császár kővé válik majd.” A császárné megtudja a dajkától, hogy bár sikerült elhagynia a szellemvilágot, s emberi alakban házasságot kötnie egy földi emberrel, mivel azonban szerelmüknek csupán a szenvedélyteli oldala teljesedett be (itt jelenik meg ismét a vadászat motívuma), lelkét, egész valóját tekintve még nem vált teljes emberré, megrekedt két világ között. Ez fizikailag úgy fejeződik ki, hogy a nő nem képes árnyékot vetni, ezért az átok önző szerelméért a császárt sújtja majd. E megrázó felismerés hatására szilárdan elhatározza, hogy megszerzi az árnyékot, bármilyen áldozatba is kerül, s dajkájától kér segítséget, aki erre csak egy módot lát: az általa gyűlölt emberek közé kell leereszkedni, s tőlük megszerezni fondorlatos úton. Ugyanakkor arra is figyelmezteti a császárnét, hogy az emberek aljas, féregszerű teremtmények, s a velük való érintkezés a tündéri lényeket beszennyezi. Ennek ellenére a császárné parancsára útnak indulnak az emberek közé.

Anne Schwanewilms (császárné) és Komlósi Ildikó (dajka) - Met, 2014. (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Anne Schwanewilms (császárné) és Komlósi Ildikó (dajka) – Met, 2014. (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A zenekari közjáték után a második képben Barak, az idősödő kelmefestő házában vagyunk, aki kemény munkával tartja el fiatal, csinos és elégedetlenkedő feleségét, valamint három testvérét (a félkarút, a félszeműt és a púpost). A jelenet kezdetén a feleség éppen veszekszik a három testvérrel, majd megérkezik Barak, aki ezt a „kizökkent világot” türelemmel elviseli, fivéreit útjukra bocsátja, majd kettesben marad feleségével. A jelenetben éles kontrasztot ad a türelmes, jámbor, megbocsátó Barak jelleme, aki minél hamarabb szeretné, hogy házasságából gyermekek szülessenek, valamint az ifjú, szenvedélyes, indulatos feleségé, aki legszívesebben szabadulni akarna Baraktól és a háztól, utódokról pedig hallani sem akar (itt jelenik meg a közös vonás a két emberpár között: a terméketlenség).

Miután Barak a piacra távozott, álruhában megjelenik a dajka és a császárné, akik a kelmefestőné szolgálatába ajánlkoznak, mivel a dajka felismeri, hogy az elégedetlen fiatal nőtől az árnyék könnyen kicsalható, cserében a finom ruhákért, ékszerekért, fényűző palotáért és szenvedélyes szeretőkért. Ennek érdekében démoni varázslattal ékszereket, csodás palotát, szolgálólányokat idéz a kelmefestőné elé, s mindezeket a kincseket a valóságban is megígéri, ha a nő egyszerű alkuval lemond az árnyékáról, egyben születendő gyermekeiről. Ennek az a feltétele, hogy három napra szolgálatába fogadja az álruhás császárnét és dajkát. A kelmefestőné mindenre hajlandó, ekkor azonban meghallja Barak lépteit, és ráébred, hogy férje vacsoráját még nem készítette el. A dajka varázshatalmával tüzet csihol (egyben Barak nászágya is lángra kap, majd kettéhasad: ez a gyermekekről való lemondás), és a serpenyőbe bűvös halételt varázsol, majd a császárnéval együtt távozik. Ebben a pillanatban szólal meg a kelmefestőné lelkiismeretének hangja: a tűzben perzselődő halak a meg nem született gyermekei hangján felsírnak, s ez mélyen megrázza az asszonyt. Barak éppen ekkor ér haza, látja az ízletes ételt, ugyanakkor megdöbbenti, hogy a felesége nem hajlandó megosztani többé vele az ágyát. A kelmefestőné gőgösen válaszolja, hogy holnaptól a szolgálóival kíván aludni. Barak, mint mindenbe, ebbe is belenyugszik, s leheveredik széthasadt fekhelyére. Leszáll az éj, kívülről az őrzők éneke hallatszik, akik a házastársi szerelmet magasztalják, mint a holtak és az élők között átvezető hidat (ismét az árnyék szimbólumával fennálló kapcsolat fedezhető fel: a testről a földre vetett árnyék, mint összeköttetés a földben lévő halottakkal).

2. felvonás: Ezt a felvonást a gyors jelenetváltás jellemzi az emberi (földi) és a szellemi dimenzió között. Az elején Barak ismét a piacra indul, s a dajka tovább kísérti a kelmefestőnét, ezúttal egy ifjú ember látomása révén, akivel a nő korábban az utcán találkozott és néhány gyengéd pillantást váltott. Az asszony először ellenáll, amikor azután megjelenik az ifjú, a nő gyönyörrel ölelné át, hiszen örömöt okoz neki, hogy a férjéhez hűtlen lehet, viszont ebben a pillanatban visszaérkezik a diadalmas Barak, aki jó vásárt csinált a piacon, s ezért az egész szomszédságnak ünnepséget szervez, mindenkit megvendégel, még az utcagyerekeket is. A kelmefestőné számára férjének megérkezése a kívánt légyott után sokkszerűen hat (a fiatalember varázsa szertefoszlik), szokásos módján rátámad a férjére, és annak testvéreire, még a finom édességek sem vigasztalhatják bánatát. Barak ismét megbocsátóan és türelemmel viszonyul a feleségéhez, Hoffmansthal ezt a jámborságot csodálatos nyelvezettel fejezi ki („Ihre Reden sind gesegnet mit dem Segen der Widerruflichkeit” – „Beszédei áldottak, mivel visszavonhatók”). A császárné lelkében ekkor ébred fel először a lelkiismeret-furdalás és a Barak iránti részvét.

A jelenetet gyors színváltás zárja, amely átvezet az erdőbe, ahol a császárt egyedül látjuk, megtalált sólymával, miközben feleségére gondol gyengéden, levelét olvasva, melyet a nő hajszalagjával kötött át. A császár monológjában ott bujkál a kérdés, hogy meddig kell még folytatnia a véget nem érő vadászatot (ismét a szenvedélyes szerelem szimbóluma), s arról töpreng, milyen sors vár őrá és feleségére. Ekkor a háttérben megérkezik a dajka és a császárné, belépnek az erdei pavilonba, anélkül, hogy a császárt észrevennék, akit döbbenettel tölt el, hogy feleségéből az emberi világ közönséges illata árad. Ráébred, hogy az asszony az emberek között időzött, s feltámad benne a hűtlenség gyanúja. Szilárd elhatározása, hogy meg kell ölnie a császárnét, ugyanakkor fegyverei (kard, nyíl, puszta kéz), szorosan kötődnek a felesége iránti szenvedélyes szerelméhez, hiszen a nyilával ejtette el, a kardjával oldotta meg övét, és a puszta kezével ölelte (a szerelem és a halál ellentétes egysége rendkívül élesen jelentkezik itt). A császár kétségbeesetten hagyja el az erdőt, ezután ismét színváltás következik.

Jelenet a Metropolitan 2014-es előadásából. Színpadkép: Herbert Wernicke (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Jelenet a Metropolitan 2014-es előadásából. Színpadkép: Herbert Wernicke (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A második napon Barak házának kizökkent világa még egyértelműbb lesz, a dajka tovább kísérti a kelmefestőnét, újból az ifjú emberrel, ezúttal Barak italába altatót kever, s amint a férj aléltan összeesik, felidézi az ifjú képét. A nő azonban visszahőköl a látomástól, és felriasztja férjét, mondván, hogy a házban tolvajok járnak. A látomás ismét szertefoszlik, s az asszony válogatott szavakkal szapulja Barakot. A férfi önmaga is megriad, hogy talán többé már nem képes családfenntartó szerepét ellátni és mesterségét elvégezni. Az asszony gúnyos szidalmakkal felel, férjét a szakadékos hegygerincen közlekedő öszvérhez hasonlítja, aki nem képes a mélységet (ezúttal a lélek mélységét) átérezni, majd diadalmasan kirohan az utcára, független nőként vágja Barak szemébe, hogy férje nem tarthatja többé kalitkában. Ezalatt a császárné Barak iránti részvéte és lelkiismeret-furdalása tovább erősödik.

Újabb színváltás után a dajkával együtt a hálókamrájában találjuk a császárnét, akit mélyen megrendített Barak szenvedése, úgy érzi, hogy ő okozta azt. A háttérben, mintegy a császárné álmában megjelenik a császár, akit a monumentális jelenetben titokzatos szellemhangok az élet vizéhez és egyben a halál küszöbéhez parancsolnak, miközben a sólyom vészjósló hangját halljuk: „Die Frau wirft keinen Schatten, der Kaiser muss versteinen.” A császárné ekkor ráébred, hogy milyen feloldhatatlan ellentét állta útját, hiszen saját férjét ítéli pusztulásra, ha Barak iránt részvétet érez: „Was ich berühre, töte ich” – „Megölöm, amit csak megérintek” – énekli kétségbeesetten.

A Császárné és a Császár: Emily Magee és Johan Reuter (fotó: Clive Barda)
A Császárné és a Császár: Emily Magee és Johan Reuter – Covent Garden, 2014. (fotó: Clive Barda)

Az utolsó képben (az alku utolsó napján) ismét Barak házában vagyunk, a házat és az utcákat sötétség borítja (talán napfogyatkozás), a dajka készül a paktum beteljesítésére, ugyanakkor megérzi, hogy titokzatos felsőbb hatalmak („Übermächte”) akadályozzák tervei megvalósítását. Barakot és testvéreit balsejtelem tölti el, a kelmefestőné ismét a férjétől való szabadulásról ábrándozik, a császárné pedig arról énekel, hogy Baraknak köszönhetően megismerhette az igazi emberséget, s ez erőt ad számára, hogy az emberek között maradjon, osztozván terheikben. A komor hangulatot a kelmefestőné indulatkitörése szakítja meg, aki gúnyosan és diadalmasan vágja Barak szemébe, hogy sikerült megtalálnia az utat, amelyen megszabadulhat férjétől, testéből kiszakította a meg nem született gyermekeket, s ennek fejében jó árért eladta az árnyékát. Barak először hitetlenkedik, feleségét őrültnek hiszi, majd miután fivéreivel együtt tüzet gyújt, ennek fényében valóban úgy látja, hogy az asszony nem vet árnyékot. A férfit gyilkos indulat fogja el, s felesége halálát kívánja, miközben a dajka arra biztatja a császárnét, hogy bátran ragadja meg az árnyékot, ám a császárné visszautasítja azt, mert vérrel szennyezett, s részvétében a csillagok bűvös neveit idézi („Sternennamen”), hogy megmentse az asszonyt. Az égből ebben a pillanatban fényes kard hull alá, egyenesen Barak kezébe, hogy az asszony halálos ítéletét végrehajtsa, de a kelmefestőnét heves lelkiismeret-furdalás érzése hatja át, s bevallja, hogy még nem tette meg a végzetes lépést, tehát az árnyék még mindig az övé, szavakban előbb volt képes rá, mint ahogy lélekben felkészült volna. Ugyanakkor belenyugszik Barak ítéletébe, akit immár hatalmas bíróként lát. Mielőtt Barak lesújtana a karddal, megnyílik a föld, s hatalmas robajjal elnyeli őt és a feleségét, a dajka pedig, felismervén, hogy titokzatos felső hatalmak keze van a dologban, magához szólítja a császárnét („Her zu mir”), és mindketten sietve eltávoznak.

3. felvonás: Az utolsó felvonás a szellemek világában játszódik, amely magába zárja az utolsó megpróbáltatásra váró két emberpárt. Az első jelenetben Barakot és a feleségét látjuk, egymástól elszakítva, sziklabörtönbe zárva, mindkettőt a lelkiismeret-furdalás emészti. Barak nem érti, hogyan volt képes kezet emelni a feleségére, akit védenie és oltalmaznia kellene, az asszony pedig továbbra is a szigorú bírót, s (új érzésként) a szeretett férfit látja Barakban, akinek alázattal tartozik. A két szereplő hangja csodálatos kettősben egyesül, majd megnyílik a sziklabörtön, s titokzatos szellemhangok a szabadba hívják őket. Egymást nem láthatják, de el vannak telve egymás iránti vágyakozással és szerelemmel.

Eközben a szellemvilág templomának küszöbéhez érkezik a császárné és a dajka, belülről fanfárok hangzanak, mintha ítélkezésre készülnének. A császárné tudja, őfelette készülnek kimondani az ítéletet, mert elhagyta a szellemvilágot, és átadta magát egy földi embernek. Ugyanakkor férjét is sújtja az átok, ezért a dajka minden marasztalása, fenyegetése ellenére átlépi a templom küszöbét, magára hagyva a dajkát, akinek a szellemek hírnöke útját állja, ezért nem léphet be a szentélybe. A dajka követeli, hogy vezessék Keikobad, a szellemkirály elé, a szellemhírnök azonban tudtára adja, hogy mindaz, ami eddig történt, csupán a császárné emberré válásának próbája volt, s a dajkát fondorlatosságáért és cselszövéséért arra ítélték, hogy mindörökké az emberek között éljen, akiket halálosan gyűlöl. Ettől az érzéstől eltöltve csalárdul tévútra vezeti Barakot és a kelmefestőnét, akik szenvedélyesen tovább keresik egymást, de a dajka fondorlata miatt nem találhatnak egymásra. Végül egy titokzatos erő az öregasszonyt a gyűlölt emberek közé taszítja.

Jelenet a Metropolitan 2014-es előadásából, középen Komlósi Ildikó (dajka) (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Jelenet a Metropolitan 2014-es előadásából, középen Komlósi Ildikó (dajka) (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A császárné belépett a templomba, és kész rá, hogy atyja, Keikobad ítélőszéke elé járuljon. A templomban friss vizű forrás ered: titokzatos hangok a császárné tudomására hozzák, hogy ez az élet vize, s ha iszik belőle, a kelmefestőné árnyéka az övé lesz. Eközben a szentélybe behallatszik Barak és felesége kétségbeesett kiáltozása: még mindig nem találtak egymásra, s a császárnét ismét az emberi részvét keríti hatalmába, a vizet vérszínűnek látja, ezért nem hajlandó inni. Ekkor, mintegy látomásként, feltűnik előtte a kővé vált császár képe, akinek csupán a szemei néznek elevenen, s vádlóan, számonkérően merednek a császárnéra. Eljött a végső próba pillanata, ismét felbuzog a forrás, s ahogy a szellemhangok mondják, a császárnénak csupán annyit kell mondania, hogy „Akarom” („Ich will”), s férje, a császár megszabadul, a kelmefestőné árnyéka pedig az övé lesz. A kétségbeesett lelki konfliktus tetőpontján aztán éles kiáltás hagyja el torkát: „Ich will nicht” – „Nem akarom”.

A zenekarban leheletvékony magas hegedűtremoló szól, s a császár életre kel, mert a felesége győztesen kiállta a próbát, az emberi érzés, a részvét s az áldozatkészség diadalmaskodott az érdekeken, s ezért kiérdemelte, hogy teljes emberré váljon, gyermekeket szüljön, s ennek jelképeként árnyékot vessen. A császárné megszabadította a másik emberpárt is, Barak és felesége a szenvedés és az egymástól elszakadás révén megtisztult és egymásra talált. A szentélybe beeső fényben világosan látszik, hogy mind a császárné, mind a kelmefestőné hosszú, sötét árnyékot vet, a két emberpár együtt, diadalmasan énekel a szerelemről, a szövegkönyv szerint „ujjonganak, mint ahogy még senki sem ujjongott” – „jubeln wie keiner gejubelt”, s az opera zárókórusaként a meg nem született gyermekek örömteli énekét halljuk.