Molnár Levente Figarója Londonban

Rossini: A sevillai borbély – Covent Garden Operaház, London, 2011. január 21. – KŐRY ÁGNES beszámolója

Molnár Levente
Molnár Levente

Csíkszereda, nagyváradi konzervatórium, Magyar Állami Operaház, Bajor Állami Operaház és Covent Garden, London. Ezek az állomások akár egy hosszú életút sikeres karrierjét is jelenthetnék. Molnár Levente azonban már huszonhét éves korára megjárta ezt az utat, és 2011. januárjában és februárjában A sevillai borbély címszerepét énekli a londoni Királyi Operaházban.

Molnár nagy tehetség, nagyon szorgalmas és bírja a strapát. Sok más szerep mellett repertoárján van Don Giovanni, Anyegin, Escamillo, Almaviva gróf (Mozart), Dandini, Marcello, Masetto, Wolfram, Guglielmo, Ford, Sharpless, Belcore és Figaro (Rossini). Bemutatkozó szerepe Biberach volt az Erkel Színházban hat évvel ezelőtt, azóta hivatásos énekművész. Molnár legalább négy nyelven énekel, és legalább négy nyelven értekezik kollégáival, továbbá a hétköznapi életben is. Karrierje szemmel láthatóan tehetségén alapul. Nagyszerű énekes, vérbeli színész, és a színpadon kívül is jó kommunikátor. A néhai Rózsa Vera énekművész és tanár szerint az élet egy opera. Molnár nagyon jól játszik ezen élet-operában, még akkor is, mikor kevésbé bölcs emberek türelmüket vesztenék.

Rossini mintha csak Molnár Leventének írta volna Figaro szerepét. A borbély ambiciózus, minden helyzetben feltalálja magát, és uralja a cselekményt. Mindez Molnárról is elmondható, valószínűleg ezért tűnt olyan természetesnek Rossini borbélyaként. Nem kis bátorságra van szüksége az énekesnek, aki a Covent Garden jelenlegi produkciójában Figarót énekli. A borbély első megjelenésekor (Largo al factotum) a földszinti bejárónál tűnik fel. A bevezető ütemeket (Lalala lera) az utolsó sor mögött, az ajtóban énekli, azután áriája kezdetén elindul az ajtóból, és végigmegy a földszinten. Közben úgy kommunikál a közönséggel, mintha sevillai barátai lennének. A január 21-i előadáson megsimogatta a H sor 26. széken ülő úr fejét. (Én a H sor 25. széken ültem.) Azután az első sor előtt Figaro bepréseli magát a közönség és korlát közé (képzeljük ezt el Molnár Levente nem éppen csekély fizikumával), és felmászik a színpadra. Mialatt énekli áriáját. Nagy tapsot kapott az ária után és az előadás végén is. Megérdemelten.

Molnár Levente és John Osborn
Molnár Levente és John Osborn

A másik, színpadi jelenségként és virtuóz énekesként egyaránt imponáló teljesítményt nyújtó szereplő a Doktor Bartolót alakító Bruno Praticò. Tapasztalt művész, sokat játszotta Bartolót, és anyanyelvén énekli a szerepet. De olasz énekesektől se lehet elvárni azt a virtuozitást, amivel Praticò első felvonásbeli A un dottor della mia sorte kezdetű áriáját előadja. John Osborn jó Almaviva, de sajnos nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy Juan Diego Flórez különleges hangi adottságaival hasonlítsam össze. Korábban Flórez alakította a szerepet ugyanebben a 2006-ban bemutatott produkcióban, s ő látható és hallható az előadás DVD-változatán is. Ebben a repertoárban nehéz Flórezzel versenyezni. Viszont Osborn figyelemre méltó színpadi érzékről tett tanúbizonyságot egy nem tervezett gikszer alkalmával. Figaro (vagy talán egy másik szereplő) a színpadról való kimenetelkor véletlenül meglökte a rozoga fortepianót, amit Rosina énekóráján használnak, mire az (a közönség nyilvánvaló örömére) összeroppant. Néhány másodperccel később, éneklés közben Osborn–Almaviva felállította a hangszert. Kicsit később Molnár–Figaro örömteli meglepetése a helyreállított hangszer láttára további örömet okozott a közönségnek. Talán ezek a pillanatok voltak a produkció legizgalmasabb mozzanatai.

A Rosinát alakító Aleksandra Kurzak már nagy sikernek örvend, nemrégiben lett a Decca lemezkiadó művésze. Magam nem értem e nagy siker okát. Most is, ahogy előző alkalmakkor is, intonációját bizonytalannak találtam. A kritikusok által nagyon dicsért szoprán hangja éles a magasságokban és tartalmatlan a mély hangoknál. Csinos fiatal hölgy, kellemes színpadi alkat, de nem Rosinát láttam/hallottam, hanem egy operaénekest rengeteg nyaktörő, virtuóz koloratúrával. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy jó ötlet Rosinát szopránénekesnek adni – pláne a mezzoszoprán  Joyce DiDonato alakításával összehasonlítva (ő énekelte Rosinát a produkció 2006-os premierjén, 2009-ben és a már említett DVD-n). DiDonato – Kurzakkal ellentétben – nem hagy kétséget arról, hogy ő valóban Rosina.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A produkcióban vannak jó ötletek, de néha egy kicsit erőltettek vagy szegényesek. Mulatságos a kórus első megjelenése valódi zenekarként. Néhány másodpercig nem voltam biztos, hogy valóban ők játszottak-e. Nem értem, miért kell Doktor Bartolót vén hülyének ábrázolni: sem a szövegben, sem a zenében nem látok erre utalást. Igaz, idősebb ember, és diktatórikusan viselkedik otthonában. Rosina iránti vonzalma sajnálatos, de érthető. Figaro és Almaviva cselszövése hatásosabb lenne, ha nem egy hülye ellen vetnék be.

Szintén nem értem, miért kellett a Moshe Leiser–Patrice Caurier rendezőpárosnak viszonylag finoman, de többször is Don Basilio Doktor Bartolo iránt érzett fizikai vonzalmára utalnia. Tudjuk, hogy vannak ilyen vágyak. De ebben a Rossini-operában? Az első felvonás fináléja sajnálatosan statikus. Zeneileg rengeteg a mozgás, de a szólisták és kórus fejfájásra utalva egy helyben állnak, mialatt a színpad lassan és oldalról oldalra imbolyogva emelkedik. Nem is csodálnám, ha valódi fejfájásról (vagy valódi tengeri betegségről) lenne szó. De mindezek ellenére a produkció kellemesen szórakoztató.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A karmester, Rory Macdonald szereti a gyors tempókat, és nem mindig sikerül a színpadot és a zenekart tökéletesen egybetartania. Interpretációja lehetne ritmikailag karakteresebb. Mint mindig, a Covent Garden Zenekara és Énekkara megállta a helyét.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említeni a tolmácsot, aki január 21-én BSL (British Sign Language) jelekkel interpretálta az opera cselekményét. Wendy Ebsworth egész este a színpad sarkában állt, és szemmel látható átérzéssel (és nyilvánvaló színészi tehetséggel) adott elő. Habár az olasz nyelvű előadást angol feliratok kísérik, a BSL könnyebben érthető az angol anyanyelvű hallássérült emberek számára, mert ez az első nyelvük, míg az angol csak második. Már többször láttam Wendy Ebsworth színpadi munkáját. Mindig elámít a szó szoros értelmében vett állóképessége és sokrétűsége: az összes színpadi figurát egyedül kelti életre. Wendy Ebsworth munkája az előadástól függetlenül is színházi élmény. De az este, az opera címéhez méltóan, Molnár Levente győzelme.

(Fotók: Covent Garden, London)