Kováts Kolos születésnapjára

70 éves az elmúlt évtizedek meghatározó basszistája – BÓKA GÁBOR írása

Az elmúlt bő évtized során számos méltatást írhattam kiválónál kiválóbb művészekről jeles évfordulókhoz közeledvén – a művészpálya sajátosságaihoz tartozik, hogy ezek túlnyomó többségükben addigra már lezárult életművekről szóltak. Kováts Kolosé ebből a szempontból kivétel: noha az elmúlt néhány évben már más szerepkörben lép színpadra, mint korábban, fellépései ma is mindennapjaink részét képezik, nélküle elképzelhetetlen az Operaház és az Erkel Színház.

1970 óta van ez így, az alig huszonkét éves basszista akkor szerződött az Operaházhoz. Az ország már jól ismerte az öt évvel korábbi Ki mit tud? résztvevőjét, az igazi megmérettetést azonban a társulati léthez való alkalmazkodás és a színpadi szerepek napi rendszerességű megformálása jelentette. Kiváló háttérrel érkezett a Népköztársaság útjára: a Zeneakadémián Révhegyi Ferencné és Lukács Miklós tanította; utóbbitól – mint aktuális operaigazgatótól – első szerepként rögtön egy súlyos Wagner-szólamot kapott, Fafnert énekelhette a Siegfried 1971-es felújításán. Noha a korabeli kritikák sikerről számolnak be, a pályafutás ezt követően teljesen más irányt vesz – a hetvenes években Kováts Kolos egyre-másra kapja a nagy Verdi-szerepeket: A végzet hatalma Páter Gvárdiánját, a Don Carlos Fülöp királyát, A lombardok Paganóját… Megannyi emblematikus karakter, melyek évtizedeken át elkísérik a művészt, aki tovább érleli, tökéletesíti ezeket az alakításait.

Pedig már a kezdet kezdetén kiváltja a közönség és a kritika elragadtatását.

„Múltkor Fülöpje kapcsán minden dicsérő jelzőt elkoptattunk a hangmatériáról. Ezen nincs mit ismételni: csoda”

– írta az elfogultságait mindig nyíltan vállaló, de a hasonló dicsérő jelzőket nem könnyen osztogató Abody Béla 1974-ben. És a kritika mind a mai napig nem nagyon szállt vitába ezzel a megállapítással; még a leginkább bíráló hangvételű írások is legfeljebb Kováts Kolos művészi elképzeléseinek irányát vitatták, képességeit és művészi nagyságrendjét sosem vonták, vonhatták kétségbe. Ezt igazolja a külföld mind gyakoribb érdeklődése és elismerése is: már a hetvenes években rendszeres vendége számos nyugati színpadnak, ahol nem csak Verdi-szerepeivel arat nagy sikert, de legfőbb „exportcikkével”, A kékszakállú herceg vára címszerepével is, melyet a megszámlálhatatlan itthoni, operaházi előadáson kívül Solti Györggyel vesz lemezre, majd a felvétel nyomán készült brit–magyar tévéfilmben is eljátssza a főszerepet.

De nem csak ebbe az irányba bővül repertoárja: szintén évtizedeken át elválaszthatatlan társa lesz A varázsfuvola Sarastrója, valamint a nagy szláv szerepek: az Anyegin Gremin hercege, a Hovanscsina Doszifeje, a Borisz Godunov Pimenje (a Bécsi Állami Operaházban, Nikolaj Gyaurov Borisza mellett is énekelte!), majd később, 1999-ben a címszerep is.

Az elsősorban nagy tragikus alakításairól ismert művész néha komikusi vénáját is megcsillogtathatta:

A sevillai borbély több rendezésben is alakított Don Basiliója különleges színfolt a művész pályáján.

Fiatalkori versenygyőzelmei és felsorolhatatlanul sok állami kitüntetése mellett (melyek között ott a legrangosabb, az 1992-ben átvett Kossuth-díj is) a közönségtől és a pályatársaktól is megkapta a visszaigazolást: 1999-ben a nézők szavazatai nyomán lett a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja –

lábnyoma azóta ott van a Pesti Broadway kövezetében.

Három évvel korábban pedig kollégái választották a Magyar Állami Operaház Örökös Tagjává, melynek 2008 óta Mesterművésze is.

Régimódi művész a szónak abban az értelmében, hogy számára a hang és a vokális megformálás az első. A mai, rendezőcentrikus operaéletben vitatható megközelítés – ám Kováts Kolos olyan hitelességgel képviseli, hogy minden kétkedő hang elnémul. Így volt ez 2006. december 22-én is, azon a Nabucco-előadáson, melyen a 40 éves jubileumát ünneplő Sólyom-Nagy Sándor partnereként Kováts Kolos olyan Zakariás-áriát énekelt, hogy utána hosszú percekig leállt az előadás. A szerzői utasítás és a rendezés szerint a színpadról távozó művész ekkor – a karakterből kilépve – visszajött, hogy fogadja a tapsokat. Megtört ezzel a drámai kontinuitás? Meglehet.

De a műfaj legősibb lényegéből, a hang őszinte és feltétlen csodálatából kaptunk vissza valamit – s ezt Kováts Kolos dúsan zengő, átható erejű basszusának köszönhettük.

Hiába láttam-hallottam már addig is sokszor Kováts Kolost a legkülönbözőbb szerepekben, ezen az estén vált számomra világossá, hogy a ma is sokszínű, de a nagyságot sajnálatosan nélkülöző operavilágban egyike ő az utolsó nagyoknak.

Hetvenedik születésnapján sokak nevében kívánom, hogy még sokáig lehessen részünk ebben a nagyságban!

Fotók: Éder Vera, Juhász Attila, Mezey Béla / Magyar Állami Operaház; Bócsi Krisztián / Miskolci Nemzeti Színház