Gianni Schicchi és a miskolci örökség

VONA ILDIKÓ beszámolója a Puccini-opera május 13-i miskolci bemutatójáról

Májusban három alkalommal láthatja a közönség beavató előadás formájában Puccini vígoperáját. A Triptichon utolsó darabja párban szokott állni valamely másik egyfelvonásossal, Miskolcon viszont a Kamaraszínházban csak ezt mutatták be, könnyed délutáni szórakozást kínálva kicsiknek, nagyoknak.

A programfüzetben gyerekeknek és kiskamaszoknak ajánlják a produkciót, de sok család érkezett óvodáskorú csemetével, és örömmel tapasztaltam, hogy a készítők igyekeztek valamennyi korosztály számára befogadhatóvá tenni a történetet. Cser Ádám karmester alkalmazta színpadra a művet, aki mesélőként is közreműködött az előadásban. A darab rövidsége miatt nem szakította meg kommentekkel a zenét, hanem rögtön az elején elmondta a fontos tudnivalókat, majd szünetek nélkül levezényelte a teljes operát.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Nagy hangsúlyt fektettek az érthetőségre az alkotók, ezért aktualizálták a szöveget. Az eredeti történet a 13. században játszódik, ami azért izgalmas, mert a Diósgyőri vár is abban az időben épült. Talán ez adta az ötletet: miskolci közegbe kellene helyezni a cselekményt. Puccini zenéje önmagáért beszél, ám Giovacchino Forzano librettójában olyan toscanai településekről esik szó (Signa, Fucecchio, Figline, Prato), amelyek a magyar hallgatóságnak (főleg a gyerekeknek) semmit sem mondanak, ezért most egy ügyes húzással a készítők lecserélték ezek neveit, és helyette a gazdag Bouso rokonsága örökölni szeretné az Avasi kilátót, a Diósgyőri várat, a miskolctapolcai fürdőt és más borsodi értékeket. Már az első jelenetben a szereplők arról pusmognak, hogy: „Azt beszélik Zsolcán”.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

A produkció a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarának és fiatal művészeinek közreműködésével jött létre, illetve vendégként érkezett Cseh Antal (Gianni Schicchi), Dobrotka Szilvia (Zita) és Varga Donát (Rinuccio). Mivel a zenekar ezúttal a színpadon foglalt helyet, így kevés hely maradt mozgásra, de többször előfordul, hogy a technikai nehézségeket kihasználják és képesek belőle poént kreálni. Például rögtön a nyitó jelenetben a nézőtérről jönnek be a kosztümös szereplők mulatozva, hangosan nevetgélve, majd a színpadra felérve egy hirtelen váltással kezdődik a jajveszékelés.

Nagyobb méretű díszlet most nincs, csak a legszükségesebb tárgyak vannak a színpadon. Olyanok, amelyek könnyen mozgathatók. Kiemelt funkciót kapnak viszont a székek: amellett, hogy le lehet ülni rájuk, az előbbre jutást is jelképezik. Baranyai Anett Lauretta híres áriájának előadása közben székeken lépked. (Látványos és énekesileg is szép eredmény született ebből a csöppet sem veszélytelen „széken járásból”.) Nagy segítséget nyújt a történet menetében a színpad hátsó részén elhelyezett kivetítő: itt jelennek meg azon épületek fotói, amelyekről a szövegben szó esik.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Mindenkor érthető, rendkívül vicces produkció született most. A poénok jól kidolgozva egymásra épülnek, mindnek éle van, de egyik sem bántó. Mint megtudtam, nem volt külön miskolci dramaturgja az operának, hanem a karmester-rendező ötletéhez a szólisták is hozzátették a sajátjukat.

Cser Ádám keze alatt a zenekar összefogottan szólt, az énekesek pedig bele tudtak merülni a színészi játékba miközben igyekeztek szólamukat a lehető legjobban előadni. Érezni lehetett, hogy nagyon élvezték a feladatot.

Jelenet az előadásból (fotó: Vona Ildikó)

Cseh Antal Gianni Schicchije talán kicsit drámaibb, mint más művészeké szokott lenni, de a szerephez szükséges huncutság benne is megtalálható. Az általa elénk állított figura erős igazságérzettel rendelkezik, így tőle valóban mindenki azt kapja, amit megérdemel. A haszonleső rokonokat megleckézteti, az örökséget megszerzi magának, ezáltal lehetővé teszi Lauretta és Rinuccio szerelmének beteljesülését. A fiatalok boldogan éneklik: „Ó, szép Tapolca…”, Gianni Schicchi pedig prózában kér elnézést a tréfáért. Szövegének utolsó mondata a helyi közönségnek szól: „Kriza apánk meg fogja bocsájtani” (Kriza Ákos Miskolc polgármestere – a szerk.). Az előadás külön értéke, hogy az alkotók nagy tisztelettel nyúltak Puccini vígoperájához. Egyik poén sem erőltetett, trágár vagy sértő. A bemutatón a nézők sokat nevettek a humoros megnyilvánulásokon, majd végül hatalmas ovációval és vastapssal jutalmazták a produkciót.

A borsodi Gianni Schicchit ebben az évadban utoljára május 31-én lehet megtekinteni a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában.

Fotók: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház; Vona Ildikó