Farkas Ferenc daljátéka a Budapesti Operettszínházban. Az április 24-i premierről GUSZTIN RUDOLF írt kritikát
„Legendák éve”. Így jellemzik az Operettszínház 2014/15-ös szezonját, melynek során olyan művek kerülnek újbóli bemutatásra, mint az Isten pénze, a Fame, az Én és a kisöcsém, valamint a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül a Csínom Palkó. Farkas Ferenc darabja minden idők egyik legsikeresebb magyar daljátéka, melyet az is jelez, hogy keletkezésekor, az 1950-es években a János vitéz riválisa lett, s ahogy Németh Amadé írja, ennél többet akkoriban nem kívánhatott magyar zeneszerző. A daljáték egyébként a rádió felkérésére készült 1949-ben, és 1951. február 22-én mutatták be az Erkel Színházban, nagy sikerrel. Ennek ellenére csak huszonöt előadást ért meg, ami többek közt annak tudható be, hogy rengeteg férfi szereplő szükséges az előadásához. Úgy tűnik, 2015-re sikerült belőlük annyit összegyűjteni, hogy újra műsorra tűzhessék a művet.
Aki arra számított, hogy a mű eredeti alakjával találkozik, annak felhívom figyelmét, hogy az előadás pontos címe „Csínom Palkó, avagy egy színházi vállalkozás diszkrét bája”. Vagyis átdolgozással állunk szemben; emiatt is nevezték ősbemutatónak az április 24-i premiert . Az eredeti mű kerettörténetbe van ágyazva, melyet Lőrinczy Attila és Kerényi Miklós Gábor (alias KERO®) írt. KERO®, aki egyúttal az előadás rendezője is, így fogalmazott: „Ezúttal is olyan köntösbe öltöztettük az előadást, hogy itt és most hasson a nézőkre”. Egy átdolgozás persze mindig rizikós, főleg ha egy ismert történet újraértelmezéséről van szó. Az aktualizálás nem mindig szokott jól sikerülni, és gyakran megosztja a közönséget, ami nem egy esetben az önkényes és sokszor átgondolatlan modernizálásnak köszönhető. Az egyik kérdés tehát, amit meg kell válaszolnunk: milyen is a „színházi vállalkozás diszkrét bája”?
Lássuk a kerettörténetet! Mi az, ami a kuruc időket és a magyar szabadság eszményét mai kontextusba helyezi úgy, hogy aktuális mondanivalója legyen? Kivel szemben próbáljuk folyamatosan bizonyítani szabadságunkat? Régen a Habsburgokkal, ma talán az Európai Unióval szemben. A történet egyszerű: egy színtársulat tagjai a Csínom Palkót próbálják egy brüsszeli pályázat kapcsán, melynek célja, hogy a „nemzeti kultúrkincs egy kiemelkedő alkotását színre vigyék”. Színház a színházban. Sőt, színház a színházban a színházban. Ahogy Lőrinczy Attila mondja, a közönség mindig szeret bepillantani a kulisszák mögé – s itt éppen ez történik. A kerettörténet témáját jól választották ki, hiszen a magyar szabadság eszménye egyes felsővezetők megnyilvánulásaiban mostanság tényleg Brüsszel ellenében csúcsosodik ki. Igaz, a belpolitika mocsarában turkálva is találhatnánk bőven olyan témát, amely a magyar szabadság csorbításáról szól – de ezt hagyjuk meg másoknak.
„Miközben a darab történelmünkről és magyarságfelfogásunkról beszél, több társadalmi, emberi és színházcsinálási probléma, konfliktus is felszínre kerül” – írja az Operettszínház a produkcióról. Fausti mélységeket persze hiába várunk, de egy daljáték esetében erre nincs is szükség. Bár színházcsinálási probléma akadt az előadás során, de az inkább egyes szereplők hangi adottságait érintette, s erre majd később rá is térek. A magyar történelem és a magyarságfelfogás pedig olyan rejtetten jelent meg, hogy nekem személy szerint fel sem tűnt – de az is lehet, hogy annyira jól szórakoztam (a humor tényleg kitűnő volt), hogy kikapcsolt a hungaro-radarom. (A magyar-magyar ellentétet azért észleltem.)
A keretjáték nem titkolt célja a kortárs kontextusba helyezés mellett a szórakoztatás. Mint ilyen, remekül megállja a helyét, hiszen a jelenetek és párbeszédek valóban humorosak. A remix – Lőrinczy György főigazgató felújításnak hívja – kapcsán némi kettősség van bennem. Egyrészt a humoros keret fellazította és még befogadhatóbbá tette a daljátékot, bár akinek az eredeti nem befogadható, annak alighanem fölösleges a könnyítés. Ugyanakkor a keretjáték kissé hátráltatta a történetet, így azok voltak szerencsésebb helyzetben, akik már ismerték a művet. Persze a Csínom Palkó cselekménye nem olyan súlyú, hogy ezek a színházi intermezzók túlságosan megakasztották volna a dramaturgiai ívet.
A színészek/énekesek teljesítménye kettős érzést ébresztett bennem. Egyrészt voltak nagyon megnyerő alakítások. Szabó P. Szilveszter mint a történetbeli rendező és egyben Béri Balogh Ádámot játszó színész rendkívül szuggesztíven adta elő szerepét. A Tyukodi Pajtást játszó Faragó András és a Darut megformáló Dézsy Szabó Gábor beszédorgánuma igazán adekvát volt, amolyan betyáros, mint ahogy Rostát formáló Csere László kiejtése is igazi ízt vitt az előadásba. Meg kell valljam ugyanakkor, hogy a címszereplőt alakító Kerényi Miklós Máté kissé selyemfiús benyomást keltett; én magyarosabb-betyárosabb-kurucosabb-tizenhetedikszázadisabb megjelenést vártam volna. (A Valahol Európában című musicalben Kerényi Miklós Máté Ficsúr szerepét játszotta. Ezt olvasva kissé elmosolyodtam.) Néhány szereplővel kapcsolatban úgy éreztem, hogy elsősorban az irántuk érzett tisztelet okán léptek színpadra – de nem biztos, hogy kellett volna. Nagy erény, ha valaki tudja magáról, mikor kell abbahagyni a pályát.
Ami a zenét illeti, Farkas Ferenc eredetijét – mely egyébként meghozta neki a Kossuth-díjat – Somogyi-Tóth Dániel átdolgozásában hallhattuk. Két esetben éreztem erős gyomortáji fájdalmat, ugyanis a romantikus-magyaros zenét ennyiszer vegyítették modern muzsikával. Első esetben egy jazzes, enyhén charlestonos zene szólalt meg. Furcsán hatott ez a váltás, a két stílus nem illett össze. Az pedig, hogy mindeközben a magyaros ruhában feszítő színészek az 1920-as évek Amerikáját idéző táncot kezdtek el lejteni – nos, az meg aztán végképp illúzióromboló volt. Még egy hasonló zenei vegyesfelvágottra került sor (akkor a szamba esett áldozatul), pedig azt is igazán kihagyhatták volna.
Hogyan összegezném az előadást? Könnyed szórakozás, habbal a tetején. Se több, se kevesebb. És ezzel a saját műfajában megállja a helyét.
Fotók: Éder Vera / Budapesti Operettszínház; Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál