Krénusz József – Csermák Zoltán: Negyven év a Metropolitan Operában – ÁDÁM TÜNDE recenziója
A Holnap Kiadó gondozásában jelent meg a Könyvhétre Krénusz József kötetnyi visszaemlékezése. Történeteit Csermák Zoltán jegyezte le és szerkesztette. Közös munkájuk eredménye egy gazdag képanyaggal és élményekkel teli összefoglalója Krénusz József négy évtizedének – egykori munkahelyén.
A Metropolitan mint munkahely? Aligha van olyan operarajongó, aki nem vállalná be azonnal. Az egykori ügyelő, Krénusz József meséiből – mert voltaképpen mesekönyv ez, a szó legjobb értelmében – kiderül, hogy legkevésbé a munkára emlékszik a pályafutásából: kezdettől a lehetőséget jelentette ez számára, hogy a világ aktuális élvonalát megismerje a színpadon és személyesen is.
A kötet négy nagyobb fejezetre tagolódik. Az első a szerzőt mutatja be, aki ügyelőnél sokkal több volt: olykor riporter is. A második, hosszabb fejezet a magyar művészek Met-beli szereplését taglalja, és nemcsak a művész, hanem az ember is a középpontba kerül, ám nem kizárólag a főszerepeket éneklő sztárok, hanem a kismesterek is, akik között szintén számos tehetséges magyar művészt találhatunk. Köztük Carelli Gábort, akinek önéletírását olvashattuk, és másokat: például Nagy Róbertet vagy Ordassy Sárit. Ha már magyarok a Metropolitanben, nem maradhat ki a valószínűleg legsikeresebb és legismertebb magyar tenorista, Kónya Sándor sem. Rá így emlékszik Krénusz József:
„Sokan kérdezték már tőlem Kónya Sándor művészetének titkát, azonban a felvetést nem egyszerű megválaszolni. Az ambiciózus fiatalember soha nem szégyellte egyszerű származását, s büszke volt arra, hogy tudásának alapjait Budapesten szerezte meg. Professzora, Székelyhidy Ferenc szintén korának híres tenorja volt, tehát tisztán látta Kónya adottságait és egyúttal lehetőségeit is. A fiatalember Maria Callashoz hasonlóan nagyon könnyen tanult, de igen könnyen felejtett is. Jó iskola volt számára a Bielefeld Opera, amelynek kereteit később kinőtte. Így Milánóba küldték tanulni, ahol kiválóan elsajátította az olasz énektechnikát és bővítette olasz repertoárját is. Nyelvi nehézségei nem voltak. Radames szerepét például három nyelven: németül, magyarul és olaszul is megtanulta. Lohengrint olaszul is énekelte, s ha az ember meghallgatja a tipikus „übermensch” címszere-pet Dante nyelvén, Wagner mesterművének újabb szépségei tárulnak fel. Gyönyörűek voltak az énekes legatói, hangkötései és diminuendója, ahogy erőtől duzzadó hangját visszafogta. Amikor később a Grál-lovag szerepét eredeti nyelven énekelte, a hangformálásban továbbra is megőrizte olaszos szépségét, s ezzel egyedivé tette alakítását.”
A harmadik rész a (szubjektíven válogatott) legnagyobb csillagokat mutatja be, itt aztán találkozunk sztárokkal Corellitől Björlingen át Leonard Warrenig. A történetek között ideális arányban keverednek a művészhez kapcsolódó színpadi események és a művész emberi oldalának bemutatása – ettől több, személyesebb ez a visszaemlékezés, mint egy egyszerű rajongóé lenne: a személyes ismeretség közelebb hozza az embert az olvasóhoz.
„Már az új Methez kötődik Franco Corelli ámokfutása. 1971-ben Verdi Don Carlosában énekelt, amikor a színpadközeli állóhelyen az egyik néző hangos „búúú” kiáltással fejezte ki valamiért a nemtetszését. Franco karddal a kezében ugrott le a nézőtérre, és az utcáig üldözte művészetének kicsúfolóját.”
A negyedik fejezet leginkább kulisszatitkok és legendák gyűjteményeként foglalható össze. Igazi csemege ez is az operaházak színpadon túli világa iránt érdeklődő olvasónak.
„Érdekes volt a Met előadásain a nemzeti hovatartozás kifejezése. Ha egy olasz énekes debütált, akkor a város egész olasz társadalma ott volt, ha francia, akkor a gallok tolongtak a jegyekért, s a németek sem hagyták cserben honfitársukat. A szépszámú kolónia természetesen elfogult volt, így ha nem is sikerült fényesen a bemutatkozás, a tapsorkánt akkor is biztosították. Sajnos a magyaroknál ez a nemzeti érzés nem jelentkezett, a híres hazai fellépők előadásain is hiányzott a szünetben a magyar szó, s az előadás végén az ováció.”
Zárásként megismerhetjük Krénusz József ifjúság- és közönségnevelő munkáját, és ha eddig bárkinek kétsége lett volna, most eloszlik: a szerző számára hivatás volt ez, nem egyszerűen munka.
A mai operaszerető közönség számára a Metropolitan szinte elérhető közelségben van: a rádióközvetítések mellett már mozikban is élvezhetjük a Met előadásait. És ha már a jelen Metropolitanje ilyen közel van, természetes az érdeklődésünk a „régi” Met iránt. Ez a könyv ezt a régi világot hozza közel – vagy ezt is –, mindezt olvasmányos stílusban. Az ilyen típusú mesélőkötetek legnagyobb buktatója, hogy az elbeszélő és írótársa megtalálják-e azt a kényes egyensúlyt, amikor már nem papírízű a leírás, de nem is tengnek túl az élőbeszéd olvasva nehezebben dekódolható fordulatai. Éppen ez a legnagyobb erénye a kiadványnak: olyan olvasni, mintha Krénusz József a szobánkban ülne, és egy fotelban mesélné mindezeket, közben végig érezni a gondos szerkesztői munkát a háttérben, amivel a parttalanná váló anekdotázást okosan elkerülik. A százötvennyolc oldalnyi terjedelem nyilván nem foglalhatja össze negyven év minden emlékét, ám az ügyes válogatás jóvoltából mégis átfogó képet kapunk az egykori ügyelő életének meghatározó időszakáról.
Krénusz József – Csermák Zoltán: Negyven év a Metropolitan Operában – Egy nézőtéri felügyelő emlékei
Holnap Kiadó, Budapest, 2011