Három Metropolitan-felvételről CSEPELYI ADRIENN és BÓKA GÁBOR írt lemezkritikát
Lepergett a Met in HD idei közvetítéssorozata, ám nem kell elvonási tünetektől tartanunk – a lemezcégek hál’ Istennek sorra adják ki az elmúlt évadok felvételeit DVD-n. A számunkra legkedvesebbek közül szemezgettünk.
Póz, meg nagy varázsló
Mivel nagy visszhangot kiváltó cikkünkben már foglalkoztunk a Met in HD vetítéssorozat egyik legizgalmasabb darabjával, most nem térnénk ki újra a Fleming hangi állapotát firtató kérdéskörre. Az Armida telitalálat, énekesnő soha jobbkor nem kapta még meg ezt a szerepet, s olyan kiváló Rossini-tenort is igen ritkán biggyesztenek mellé, mint az apró, de annál fényesebb fekete gyöngyszem, Lawrence Brownlee. A tisztességesnél sokkal jobban helytálló mellékszereplők valósággal eltörpülnek a brillírozó páros mellett, de ez törvényszerű is: az Armidában minden a férfi körül forog, mégis a nő jutalomjátéka ez.
Ezt a felvételt több okból is érdemes birtokolni: egyrészt azért, mert ha az ember pénzt fektet egy Armidába, akkor az legyen egy ilyen jó DVD. Másrészt a darab telis-tele van felfedezésre váró apró részletekkel, mind zeneileg, mind a koreográfia tekintetében. A kiadvány pazar, a belső borítót legszívesebben bekeretezném (lehet, hogy meg is fogom tenni…), a közvetítésről lemaradóknak pedig külön öröm, hogy a DVD-ken megtalálhatóak Deborah Voigt kulisszakalandjai is.
A Fleming-hívők nyilván leporolták a helyet a polcon a többi pompás Met-DVD, a Thais és az Anyegin mellett ennek a kiadványnak is – aki pedig szimplán valami könnyed, de tartalmas szórakozásra vágyik, az A betűnél ne is keresgéljen tovább a lemezbolt operarészlegén.
Rossini: Armida
Renée Fleming, Lawrence Brownlee, Barry Banks, Kobie van Rensburg – ének
A Metropolitan Opera Ének-és Zenekara
Vezényel: Riccardo Frizza
Kiadja: Decca/Universal
Értékelés: 7/10
Húsz év múlva
A HD-közvetítések DVD-kiadásai új jelenségekkel szembesítik a vásárlókat: míg korábban elképzelhetetlen volt, hogy ugyanazon rendezést több szereposztásban is piacra dobják, mára (legalábbis a Met esetében) ez bevett gyakorlattá vált. Giancarlo Del Monaco Boccanegra-rendezése sem újdonság: 1995-ös rögzítése becses darabja a konzervatív operajátszás szerelmeseinek – no meg a Kiri Te Kanawa és a Plácido Domingo-rajongóknak, akiknek Ameliája és Adornója némi túlkorosságuk ellenére is eszményi szerelmespár.
A 2010-es új változat nem szolgál ilyen kiváló szereposztással: Adrienne Pieczonka tisztességgel elénekli Amelia szólamát, kifogás nem érheti, de a nagy előd költőisége teljességgel hiányzik belőle. Hasonlóan áll a dolog Marcello Giordani Adornójával: ha csak hallgatom, lenyűgöz a hang szépsége, ha nézem is, egy mackós énekest látok, aki fiatalembert imitál. A pár éve még kiváló Wotanokat és Sachsot éneklő James Morris keserves csalódás Fiescócként: benne ugyan megvan a személyiség formátuma, a hang viszont már nem engedelmeskedik birtokosának a mély fekvésben. Albiani szinte észrevehetetlen az előadásban – annál több örömet okoz a James Levine vezényelte Met-zenekar választékossága.
Hogy akkor mégis miért kötelező ez a DVD? Természetesen megint Domingo miatt, akinek Boccanegra-alakítása – nem, nem mondhatom, hogy tanítani való, mert amit csinál, megtanulhatatlan. Ugyanis nem csinál semmit. Eszköztelenül van jelen a színpadon, voltaképpen csak áll és énekel – sötétített tenorhangon egy tőrőlmetszett baritonszerepet. És mégis: ő Simon Boccanegra, Genova dózséja. Mondják, egész pályafutásán át készült rá, hogy egyszer elénekelje – az eredmény ismeretében bizton állíthatom: megérte kivárni. A festői hitelességű díszletek között egy nagy énekes versenyez régi önmagával – ugyanazon rendezés keretein belül láthatjuk az érett és még tenorszerepet éneklő Domingót és az örökifjú, immár baritonná avanzsált nagy művészt.
Verdi: Simon Boccanegra
Plácido Domingo, Adrienne Pieczonka, Marcello Giordani, James Morris – ének
A Metropolitan Opera Ének-és Zenekara
Vezényel: James Levine
Értékelés: 6/10
Kiadja: Sony Classical
Imádnivaló kis dög
Ha egy tetszőleges előadás alatt kellene megnyernem valakit az opera műfajának, gondolkodás nélkül elcipelném erre a Don Pasqualéra. Pedig nincs benne semmi különleges, semmi világra szóló, semmi modern. Csak Annácska van benne, akinek Norina egy könnyed nyáresti stílusgyakorlat, mégse tudná senki utána csinálni. Meg Kwiecień van benne, aki olyan dögletesen kábító Malatestát hoz, hogy az ember lányának megremeg a lába. Kettejük jeleneteinél izzik a színpad és a képernyő, az emberek hangosan felnevetnek a nézőtéren, az ágyon ugrálós jelenetnél meg már folyik a könnyünk a kacagástól.
Ez a Don Pasquale húsz, harminc év múlva is ugyanezt fogja jelenteni, ugyanilyen vicces lesz, s valahányszor végignézem, elégedetten nyugtázom, na, igen, így már érthető, miért imádják az emberek az operát évszázadok óta. Nyetrebko olyan jelenség napjaink operavilágában, akivel a legjobb, amit tehetünk, hogy belepakoljuk ezekbe a frivol, szexi szerepekbe (emlékezzünk csak a bécsi Manonra), hagyjuk, hogy a maga butácskának tűnő, ám rettentően okos és néhol egyenesen önironikus módján kiélvezze a szerep minden pillanatát – és rögzítjük a felvételt. Mert jó lesz visszanézni, visszahallgatni, és ha véletlenül odatéved egy opera ellen beoltott rokon vagy ismerős a képernyő elé, amikor nézzük, kénytelen lesz némileg revideálni az álláspontját. Ezt a Norina–Malatesta párost ugyanis nem lehet nem szeretni.
Ha John Del Carlo Don Pasqualéja hangilag erősebb lenne (próbálok nem gondolni Gregor Józsefre), Matthew Polenzani pedig kicsit több magyarázatot szolgáltatna arra, vajon mit is akar Norina ettől a szerencsétlen Ernestótól (talán pont ez a lúzerség volt a rendezői utasítás?), ez hibátlan és tökéletes előadás volna. Így csak az egyik legjobb Don Pasquale, amit valaha is láttam.
Donizetti: Don Pasquale
Anna Nyetrebko, Matthew Polenzani, Mariusz Kwiecień, John Del Carlo – ének
A Metropolitan Opera Ének-és Zenekara
Vezényel: James Levine
Értékelés: 9/10
Kiadja: Deutsche Grammophon/Universal