Álruhás konzervativizmus

2014. február 26.

A Deutsche Grammophon új Rigoletto-DVD-jéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Rigoletto_DVD

Rigoletto

Vannak előadások, melyeknek rosszabb a híre, mint azt valójában megérdemelnék. Épp egy éve láthattuk a mozikban a Metropolitan Michael Mayer rendezte új Rigoletto-produkcióját: amennyire emlékszem (s emlékeimet most alkalmam nyílt felfrissíteni), a kritikák többnyire lesújtóak voltak, de nem a zenei megvalósítás, hanem a rendezés tekintetében. A kifogások persze nem voltak egyformák: volt, aki már önmagában felháborítónak vélte, hogy a történetet az 1960-as évek Las Vegasába helyezte a rendező (ezek a reakciók javarészt a közönség konzervatív részét jellemezték); mások (s itt elsősorban a mindig újat váró kritikusokra kell gondolni) a műértelmezés, a problémalátás igazi mélységeit hiányolták Mayer olvasatából. Magam nem láttam tavaly a szóban forgó előadást, így most kapva kaptam az alkalmon, hogy a DVD-kiadás kapcsán kialakíthassam álláspontomat – mely, ahogy az sokszor előfordul, ezúttal is a két szélsőség között helyezkedik el.

A produkció legfőbb és talán legmeglepőbb tanulsága: Michael Mayernek sikerült látszólag modern környezetben velejéig hagyományos előadást rendeznie. Ez nem minősítés, pusztán ténymegállapítás: hiába a sokakat felháborító kaszinóvilág, a cselekmény lebonyolítását illetően semmi olyan nem történik a színpadon, ami élesen ellentmondana Verdi intencióinak. Az ál-modernizálás egyetlen célja és értelme az, hogy a néző számára átélhetőbbé tegye a történet néhány olyan mozzanatát, melyekre ma már esetleg csak legyintenénk, amit korunkat már nem érintő problémafelvetésnek vélnénk. Ha például Monterone arab sejk, rögtön világossá válik, miért olyan központi kérdés számára lánya tisztessége – igaz, az imént átélhetőségnek nevezett, akár színpadszerűségnek is tekinthető jelenség miatt némileg csorbul a történet logikája: Verdinél ugyanis nem a kulturális, hanem a jellembeli különbözőségek vezetnek a tragédiához. Mayer színpadán ugyanakkor megválaszolatlan kérdés marad, hogy ha Monterone viselkedését kulturális kötődése motiválja, mi lehet a romlott nyugati civilizáció gyermekének, Rigolettónak az oka a hasonló erkölcsösségre? Nos, ilyen és ehhez hasonló nüánszok felderítetlenek maradnak jelen előadásban – igaz, ebben nincs különbség az átlagos Rigoletto-interpretációkhoz képest, elvégre mikor és hol láttuk utoljára friss szemlélettel, valóban végiggondolva a darabot? Az sem válik éppen hasznára Mayer rendezésének, hogy az időben előrehaladva egyre inkább fogynak az „aha”-élmények, a felismerésszerű rendezői megoldások, melyek, ha nem is gondolatiságukban eredetiek, de legalább a fent vázolt módon átélhetők.

Ám újra és újra oda lyukadunk ki: fenntartásaink ellenére sem szabad egyszerűen legyintenünk a Metropolitan előadásaira – erre sem. Hiába az egész interpretációt magával ragadó rendezői éleslátás hiánya, ha ugyanakkor lenyűgöz a szakmaiság olyan foka, ami nálunk – legalábbis a Rigoletto tekintetében – ismeretlen. Mikor láttunk példának okáért idehaza olyat, hogy a címszereplő második felvonásbeli monológja ne bravúrária legyen, hanem valóban megrendezett jelenet, ami ráadásul nem szólószám, hanem a körülötte álló néma szerelőkkel folytatott érzékeny kommunikáció? S ebből következően: mikor láttunk olyat, hogy egy Rigoletto-előadásban élesen az emlékezetünkbe vésődjék Marullo, Borsa vagy Ceprano gróf egy-egy gesztusa, sőt mimikája (utóbbi tekintetben a különösen éles kézzel megformált David Crawford Cepranója felejthetetlen)? A rendezői aprómunka tehát több mint kielégítő: Mayerből a jelek szerint nem a tehetség, hanem a szándék hiányzott ahhoz, hogy eredeti Rigolettót alkosson. Kompromisszumos megoldás született, melyen lehet fogást találni, ám amely kapcsán mégis azt kell mondanunk: soha rosszabbat.

Főképp, hogy a szereposztás kiváló. Diana Damrau az a ritka énekes, aki vokális adottságaival: korlátlan és csengő magas regiszterével, koloratúrkészségével, megformálásának kiérlelt nemességével minden körülmények között feledtetni tudja, hogy színpadi alkata milyen távol áll Gildáétól – ez most is így történik: a hendikep ellenére is a legteljesebb szerepformálásként őrizzük meg emlékezetünkben az övét. Željko Lucić nemes baritonja érzékeny színészi készséggel párosult: többedik Rigolettóját látva-hallva egyre inkább az a benyomásom, hogy e kiváló, de talán nem nagyformátumú művész számára a púpos az a szerep, amelyben adottságai és eszközei a legelőnyösebb oldalukról mutatkozhatnak meg. Piotr Beczała mantuai hercege figurálisan hibátlan, zeneileg azonban egy árnyalatnyival elmarad partnereitől: formálása valamivel darabosabb, és konstans hiányossága, nevezetesen hogy a piano hangerőtartományban hangja kiüresedik, ezúttal is jelentkezik, miáltal néhány exponált pillanat veszít érzéki szépségéből. Štefan Kocán szereplése nem csak a már más előadásokban is megcsodált hatalmas és dús basszus további érésének újabb hangzó bizonyítéka, de egyben figurális telitalálat is: rég láttam ilyen tőrőlmetszett maffiózót operaszínpadon, mint az ő Sparafuciléja.

Michele Mariotti azon nemzetközi szinten is ritka dirigensek közé tartozik, akik nem harsogtatják végig Verdi muzsikáját: keze alatt a Metropolitan Opera Zenekara érzékenyen és a mindig jellemző technikai perfekcióval muzsikál. A fiatal karmesterrel kapcsolatban az alapvetően pozitív benyomások ellenére persze még kockázatos lenne messzemenő következtetéseket levonni: maradjunk egyelőre abban, hogy kétségtelen tehetség. Tendencia látszik azonban kibontakozni a tekintetben, hogy évről évre javul a színház Énekkarának összehangzása – ezúttal ezt se hagyjuk említetlenül, s egy alapvetően zenei okokból emlékezetessé váló előadás értékelésekor emeljük ki az ezért dicsérendő karigazgató, Donald Palumbo nevét.

Giuseppe Verdi: Rigoletto
Željko Lucić, Diana Damrau, Piotr Beczała, Štefan Kocán – ének
A Metropolitan Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Michele Mariotti
Rendezte: Michael Mayer
Kiadja: Universal / Deutsche Grammophon

Hasonló bejegyzések