Otello nyomában II. – Shakespeare és Boito

Remekműből remekmű, vagyis Ot(h)ello útja Shakespeare színpadáról Verdi színpadára. 
ÁDÁM  TÜNDE – FÜLÖP KÁROLY

Verdi kései remekét idén – talán nem is tudatosan – az ősbemutató évfordulójának napján, február 5-én is játszotta az Operaház. A mű világpremierje 119 évvel ezelőtt ezen a napon zajlott le a milánói Scalában. Nagy szellemek találkoztak ott akkor, az egyetemes művelődéstörténet emblematikus alakjai: William Shakespeare alapművéből Arrigo Boito írt zseniális szövegkönyvet, mely lehetőséget adott az itáliai opera élő legendájának, az idős Giuseppe Verdinek, hogy még egyszer, utoljára monumentális operakompozíciót hozhasson létre, betetőzze tragikus operáinak sorát, egyszersmind új utakat, színeket és árnyalatokat keressen a zenei ábrázolásmódban. A karmesteri pulpituson Franco Faccio állt, a zenekarban pedig az ifjú Arturo Toscanini is helyet foglalt, aki induló karmesteri pályáját szakította félbe, hogy Verdi mesterrel találkozhasson. Aranykor! Szerencsés csillagzat alatt – sehol a „szomorúfényű csillag” – remekmű született.

Érdekes persze, hogy az Othello messze nem a legtökéletesebb darabja Shakespeare-nek, mindenesetre nagyon ismert és népszerű; és hogy Boito is zeneszerző, mégis Mefistofele és Nerone című operáiról tán kevésbé ismert, mint Verdi-szövegkönyveiről. Hiába az operák a főművei: librettói tökéletesebbek. És az Otellót is – a Falstaff-fal együtt – a zeneszerző legérettebb, legtökéletesebb művének tartják a zenekritikusok, a közönség szívéhez azonban sohasem állt olyan közel, mint például a Traviata vagy a Rigoletto. Ennek oka a zártszámos operaséma felbontása lehet, a talán kevesebb fülbemászó dallam és a librettó teremtette vérbeli drámai szituációk sora; a strofikus formákat összekötő, kötetlen szótagszámú prózai részek megkomponálása – nem recitativo tehát, minden egyes hangjegynek jelentősége van az adott szituációban. Nincsenek fölösleges hangjegyek, csábító díszítések és díszítő ismétlések. Minden mondat a zenedrámát szolgálja. Ez a feszes tempó, a nyersebb tónusok, triviálisabb dallamívek esetleg megzavarhatják azokat, akik gyönyörködtető muzsikát szeretnek hallgatni az operában. Pedig az ő igényeik is teljesülnek – gondoljunk csak az első felvonás szerelmi kettősére, a 3. felvonás hatalmas kórusára vagy Desdemona melankolikusan gyönyörű Fűzfa-dalára és Ave Mariájára.

Miért is zseniális Boito szövegkönyve?

Talán, mert sikerült új minőséget létrehoznia úgy, hogy közben alázattal közelített Shakespeare drámájához. Rövidített, összevont jeleneteket, átvett mondatokat az eredeti műből, ahol lehetett, meghagyta Shakespeare szavait.

Két markánsabb változtatást is végrehajtott: elhagyta Shakespeare első felvonását, helyette a lenyűgöző Viharkórus szerepel, s a hiányzó történések közül a legfontosabbakat beépítette a további jelenetekbe. A másik önálló találmány Jago Credója.

Boito librettót írt, tehát kénytelen volt kihagyni néhány szereplőt, akik a papíron kényelmesen elférnek a főszereplők mellett, azonban operaszínpadon talán már háttérbe szorítanák őket. Emellett néhány Shakespeare-hős jelenlétét is csökkentette, sajátságos módon még Desdemonáét is, de erre még visszatérünk.

Az Shakespeare-i első felvonással együtt kimarad Brabantio, Desdemona édesapja, akinek a drámában egy fontos mondat is jutott: ő figyelmezteti először Othellót, hogy ha Desdemona saját apját képes volt kijátszani, és megszökni a mórral, akkor később őt is könnyedén becsaphatja. A figyelmes Jago erre majd emlékezteti is Othellót a megfelelő időpontban. A történethez tartozik, hogy Brabantio lényegében kitagadja leányát az engedély nélkül kötött házasság miatt, és belehal a csalódásba, erről a velencei követek értesítenek, de már csak Desdemona halála után.

Az említés szintjén szerepel az operában Bianka, Cassio kedvese, aki a dráma alapján leginkább mindenki kedvesének tűnik, Cassio maga sem tartja sokra, ám a kendő többek között az ő kezében is megfordul.

Teljesen hiányzik a Bolond figurája, aki az eredetiben is csak epizódszereplő, mégis, humorral átitatott jelenete üde színfolt a tragédiában. A fordító számára igazi kihívás, nyelvi lelemény az ő szavainak fordítása, kicsit hasonlít a jelenete a Rómeó és Júlia első képére: Sámson és Gergely szócsatájára. Ebből rögtön egyértelmű, miért nem kerülhetett az operába: egyrészt hátráltatja a cselekmény menetét, másrészt egy zeneileg is humoros epizód feltehetően kilógna a darab egészéből.

Cassio nagyjából azonos súllyal van jelen mindkét műben, jelleméről itt sem, ott sem derül ki sok minden; Rodrigo valamivel több szerephez jutott a drámában, például megtudjuk, hogy Jago önzetlen segítsége kizárólag barátja pénztárcájának megszerzésére irányult, egyébként sikerrel.

A legérdekesebb alak a mellékszereplők között egyértelműen Emília, akinek Boito jelentősen csökkentette szereplési lehetőségét, valamint életben is hagyta őt. Eredetileg a jellegzetesen hétköznapi házasságuk végére Jago tesz pontot egy jól irányzott döféssel. De amíg Boito éppen csak elárulja, hogy házasok, addig a drámában kettejük kapcsolata egyik mozgatórugója a történéseknek. Emíliára nagyon is jellemző mindaz, amivel Desdemonát ártatlanul vádolják, de nem ennyire egyszerű a helyzet. Desdemona és Emília beszélgetéséből nyilvánvaló, hogy Emília részéről férjének felszarvazása tulajdonképpen bosszú Jago félrelépéseiért. A másik oldalról Jago gyanakszik, hogy éppen a mór volt az egyik, aki megfordult feleségének ágyában, és a Cassio iránti féltékenység csak a másik összetevője bosszúvágyának. Furcsa módon Emília azért szereti is a férjét, és Jago rá tudja venni, hogy ellopja számára Desdemona kendőjét (amelyet itt tehát nem véletlenül szerez meg a zászlós), sőt később sem árulja el Desdemonának, hogy ő vitte el a kendőt, hiába keresi az asszony.

Még egy csavar van az eredetiben, amelyet Boito leegyszerűsített: Cassio megtalálja a házában elrejtett kendőt, de mielőtt Othello megláthatná nála, odaadja Biankának, hogy az készítsen egy hasonlót, hátha előkerül a tulajdonos, és visszakéri. Bianka azonban rivális nőt sejt a háttérben, és épp abban a pillanatban adja vissza a kendőt Cassiónak, amikor Othello már ott leskelődik Jago utasítására. A mór tehát látja, és hinni véli, hogy Desdemona Cassiónak ajándékozta a kendőt, aki csak annyira becsülte, hogy továbbadta egy másik szeretőjének. Természetesen a végén összeáll a mozaik, Emília végképp kiábrándul férjéből, majd elhalálozik.

Jagót szökni hagyja Boito, bár sejthető, hogy nem jut messzire; Shakespeare-nél elfogják, és meg is sebesül – Othello kezétől. Több szereplő, tehát kuszább történet – az eredmény pedig Shakespeare-nél egy meglehetősen hosszú végkifejlet, melynek során minden tanút meghallgatnak, akinek muszáj, az meghal, végül Lodovico összefoglalja a tanulságot, ezzel némiképp agyoncsapva Othello halálát és utolsó szavait. Ezt már nagyon jó érzékkel hagyta el Boito.