Liszt Ferenc a magyar operaszínpadon I.

2011. március 28.

A Krisztus-oratórium színpadi előadásai Magyarországon

BÓKA GÁBOR

Pierre Petit fotója Lisztről

Pierre Petit fotója Lisztről

Bármennyit is vesztett jelentőségéből a műfaj az elmúlt száz év során, a politikai reprezentáció legfőbb zenei eszköze változatlanul az opera maradt. Ha ünnepelni kell, az operaházak pompája mindig megfelelő díszletként szolgál és fog szolgálni az uralkodó osztály önmeghatározásához – lett légyen szó királyságról, népköztársaságról, köztársaságról vagy csak országról. De nem csak a műfaj otthona lehet vonzó a politika szemében: az opera egyrészt a zene jóvoltából elementárisabb hatással van a közönségre, mint a prózai színház (legyen az bármily elkötelezett is ideológiailag) – másrészt vokális műfaj révén a szöveg által mégiscsak lehetőség nyílik konkrét üzenetek megfogalmazására. Nem is beszélve a színház speciális eszközéről, a minden kétségbe vonási kísérlet ellenére igenis létező rendezésről, mely a színház önálló művészeti ág mivoltát bizonyítja immáron évszázadok óta – függetlenül attól, hogy mindenki által elfogadott konvenciók vagy individuális alkotóművészek ízlése határozza-e meg a színpadra állítások mikéntjét.

A politikai önreprezentáció egyik (kétségkívül hasznos) eszköze, mikor az uralkodó osztály úgy tesz, mintha nem magát, hanem egy jeles alkotóművészi teljesítményt óhajtana reflektorfénybe állítani. Az ünnepi megemlékezések csúcspontja az iménti logika alapján szükségképpen operaelőadás kell, hogy legyen – ám mit tegyünk akkor, ha a szóban forgó alkotóművész nem tüntette ki magát az operaműfajban? A magyar zenekultúra másfél évszázada nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy Liszt Ferenc, aki Erkel mellett a legtöbbet tette azért, hogy e zenekultúra egyáltalán létre jöjjön, s aki egyedül segítette azt világhírhez (méltó követői csak a XX. században léptek fel) – nos, hogy ez a Liszt Ferenc nem írt operát. Pontosabban: írt, egyetlenegyet, tizenhárom éves korában. Ám a Don Sanche ou le château d’amour című bájos fiatalkori művecske (eltekintve most a szerzőség amúgy problematikus voltától) témájánál és a zene nagyságrendjénél fogva egyaránt vajmi kevésé alkalmas arra, hogy nemzeti ünnepek vagy Liszt-évfordulók főfogása legyen. (Hogy önértékénél fogva mennyire alkalmas színpadi előadásra, azt idén a Szegedi Nemzeti Színház és a Miskolci Operafesztivál produkciói nyomán lesz módunk megítélni.)

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

Annál inkább alkalmasnak tűnnek erre a Liszt-oratóriumok, különösképpen a Szent Erzsébet legendája – ez operaszerűségénél és magyar tematikájánál fogva egyaránt érdemesnek mutatkozott arra, hogy a nemzeti operakultúra részévé váljon, főképp úgy, hogy a külföld már megelőzött minket a Legenda színpadra állításának gyakorlatával. S noha Liszt mindvégig tiltakozott e gyakorlat ellen (örök vita, hogy meggyőződésből vagy a Wagnerrel való konfrontáció elkerülése miatt), halála után már végképp nem tudta megakadályozni, hogy az operaházak kisajátítsák oratóriumát: Weimar és Bécs után a Magyar Királyi Operaház is műsorára tűzte 1891-ben. Papírforma szerint ezzel véget is érne a szcenírozható Liszt-művek sora (a Liszt-zenékből összeollózott számtalan balettel most szándékosan nem foglalkozunk) – a drámai cselekményt nélkülöző, szinte liturgikus keretbe illeszkedő Via crucis és a feledés homályából csak mostanában előkerülő, töredékesen fennmaradt Szent Szaniszló-oratórium eltérő okokból nem kerülhetett színpadra. Műsorra került viszont a Krisztus-oratórium, amely szintén nélkülözi a szó szoros értelmében vett drámai cselekményt, amely még csak meghatározható drámai szereplőkkel sem bír – ám vokális fogantatású mű lévén s monumentalitása okán kiválóan alkalmas a reprezentatív alkalmakkor történő előadásra.

A Krisztus szcenírozásának gondolata sokkal későbbi keletű a Szent Erzsébeténél; az 1911-es évfordulós Liszt-ünnepségekkor, mikor a testvérdarab már többedik színpadra állításban került a Sugár úti közönség elé, a Krisztus még az eredeti koncertformában szólalt meg operaházi bemutatóként mint az egyhetes programsorozat záróakkordja.

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

A Kerner István vezényelte hangverseny egyöntetű elismerésben részesült a kritika részéről – különösen figyelemre méltó ez azért, mert a pár nappal korábbi programokról, s egyáltalán a hazai Liszt-kultusz állapotáról igencsak bíráló hangok láttak napvilágot ez idő tájt, elsősorban a közönség valós érdeklődésének hiányát és a reprezentációs célokat bírálva. A Pesti Napló október 26-i írása szóvá is teszi: „Ezen az estén már egészen más képet mutatott a nézőtér. A kormány képviselői, a mágnások, ezuttal nem voltak jelen, a külföldi vendégek közül is sokan elutaztak, toilette-ek, frakkok is gyérebben látszottak. A mai est már nem hozott személyi szenzációt, mint az előzők, ezért csappant meg az eddigi lázas érdeklődés, bárha az est művészi jelentősége, eredményei talán nagyobbak voltak az eddigieknél.”

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

Oláh Gusztáv díszletterve, 1938

A ritkán felcsendülő mű jelentőségét méltató cikkek közepette viszonylag kevés szó esik az aktuális előadás értékeléséről – az a kevés azonban egyöntetűen dicsérő. „A felséges művet az Operaház ének- és zenekara tökéletes előadásban mutatta be… A zenekar munkája szinte ideális tisztaságban, a felfogásnak olyan artisztikus elmélyedésével végezte föladatát, hogy a tisztán programmszerű részleteket is visszafojtott lélekzettel hallgattuk végig… [Az énekkar] nem csak precizitásával, de a dinamikai finomságokkal is művészi feladatot oldott meg. Mind e két faktornak lelke Kerner István volt, aki szuverén biztonsággal uralta az egész ensemblet. A siker oroszlánrésze övé volt s a méltó ováció mindenképpen neki szólott” – írja az Alkotmány október 6-i számában Jánosi Dezső.

A következő operaházi Krisztus-előadást szintén ünnepi alkalom hívja életre: az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Világkongresszus. Némileg meglepő, hogy az egyházi világesemény a világi művészet templomát és az állami önreprezentáció legfőbb terepét is birtokba vette – de hát 1938-at írunk, állam és egyház összefonódása nem állt távol a korszellemtől… S a politikai háttértől függetlenül a létrejött produkció ismét magas színvonalú. Hogy a mű ezúttal ne csak koncertszerűen, hanem színpadra állítva szólaljon meg, az a főrendező, Oláh Gusztáv ötlete volt – s ma is legendásként számon tartott vizuális és rendezői fantáziája ezúttal is megtette hatását: már a májusi, a kongresszus idején tartott, némileg rövidített előbemutató alkalmából lelkendező kritikák születtek a produkcióról (a nagyközönség csak az október 1-i nyilvános premieren láthatta az előadást). A kritikákban – ellentétben az 1911-es sajtóvisszhanggal – most nem maga a mű, de nem is a Fleischer Antal nevével fémjelzett zenei megvalósítás, hanem a rendezés kerül előtérbe.

A debreceni előadásból

A debreceni előadásból

„Az angyalok szózatával »Gloria in excelsis« kezdődik a mű és az első hangok után szétnyílik a függöny, az égboltozaton csillagok gyúlnak ki, majd megjelenik hatalmas fényt árasztva a kereszt, lassan átváltozik Oltáriszentséggé, a látomás tűntével pedig csillagfényes este borul az első képre, amint a jászol előtt hódolnak a pásztorok. Színpadtechnikailag gyönyörű megoldás a három szentkirályok imája és hódolatteljes vonulása a jászol elé. A színpadon végigvezetett tevét az Állatkertből kölcsönözte az Operaház. Szebbnél-szebb képek következnek, Megelevenednek Tintoretto és Michelangelo vásznai [sic!].
Ifj. Oláh Gusztáv életének legszebb sikerét aratta a Krisztus-oratórium jelenetekre tagozásával, rendezésével és káprázatos díszleteivel… Az Operaház kísérlete, hogy a szem látványosságával keretezte Liszt zenéjét, szentségtörésnek számított volna még csak a háború előtt is. A filmcsodákkal elkényeztetett mai műélvező azonban annyira megszokta és annyira igényli a látványosságot, hogy a szem káprázatát harmonikusan össze tudja egyeztetni a fül gyönyörűségével is.” (Új Magyarország, 1938. május 29.) Lám, az auditív és a vizuális élmények vegyítésének hivatkozási alapja már hetven éve is a vizualitás rohamos előtérbe kerülése, a „filmcsodák” elszaporodása volt…

A színpadra állítás problematikus voltát még ennél is tömörebben intézi el Az Est H-ó szignójú kritikusa ugyanaznap: „Hogy szabad-e hangversenydobogóra képzelt remekművet színpadra átkölteni? Aki így tudja, annak szabad.”

A debreceni előadásból

A debreceni előadásból

Alkalom hívta életre a Krisztus legutóbbi, 2008-as szcenírozott előadását is – ezúttal a Biblia éve keretében vitték színre a művet a debreceni Csokonai Színházban. A december 21- bemutató nem sorozat-előadásra készült: egyszeri, kivételes produkcióként jött létre (mostani felújítását is kivételes alkalom, a Liszt-év indokolta egy debreceni és egy budapesti előadás erejéig). A rendező, a filmesként ismertté vált Mispál Attila előzetes nyilatkozatában leszögezte: az előadás nem az evangélium illusztrációja, s maga Krisztus nem jelenik meg testi valójában a színpadon. Tallián Tibor kritikája a Muzsika 2009. márciusi számában éppen ezt tartja a színpadra állítás legfőbb erényének: „Mispál Attila olyan élő jelképekben mutatja fel az Ige tartalmát, melyeknek osztentatív erejét nem habozok a Wieland Wagner Parsifal-rendezésében látottakhoz hasonlítani. Tu es Petrus – magányos, szakállas férfi, arcán ijedelem, körülnéz, s a sziklát jelképező, egymásra hányt gerendákból kupolát épít, egyházat, káoszból kozmoszt. Et ecce motus magnus – üvegkockákban élő halak, a férfiak benyúlnak, hogy kivegyék őket életelemükből, aztán az Ige intésére visszaengedik őket. És tornyot építenek az üvegkockákból. Nem bábeli tornyot. Vagy ahogy a bűnbánók az Úr imáját hallgatva levetik hamuszürke köntösüket és fölegyenesednek. Csodáltam az előadás tapintatát: a nagy koncerttételekben senki és semmi nem tolakszik az énekesek és zenészek elé. És a tapintat csodát szül, a zenélés jelképes előadássá sűrűsödik. A Stabat mater mezzoszoprán szólistája, akinek Liszt mindössze kétszer ad szót, és nem vonja be az együttesekbe, a többiektől elkülönítve áll, és szembenéz velünk – állt az anya. Látunk tehát mindenkit – kivéve egyvalakit. Az Ige láthatatlan. De akinek füle van a hallásra, meghallja.”

A debreceni előadásból

A debreceni előadásból

Hogy milyen alkalomból kerülhet sor a Krisztus újabb szcenírozott színrevitelére? Ezt egyelőre nem tudjuk. Csak bízhatunk abban, hogy a következő próbálkozás is méltó lesz az előzményekhez.

(Folytatjuk)

Köszönet Wellmann Nórának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért

 

Liszt Krisztusa a Magyar Királyi Operaházban

1911. október 25. (koncertszerű előadás)
Karmester: Kerner István
Karigazgató: Noseda Károly
Szólisták: Sebeők Sára, Válent Vilma, Takáts Mihály, Arányi Dezső, Venczell Béla

1938. október 1. (színpadi bemutató)
Karmester: Fleischer Antal
Karigazgató: Roubal Vilmos
Díszlet-rendezés: Oláh Gusztáv
Jelmez: Márk Tivadar

Krisztus – Palló Imre
Mária Magdolna – Budanovits Mária
Egy asszony – Báthy Anna
Egy ifjú – Rösler Endre
Egy aggastyán – Koréh Endre
Négy angyal – Horányi Karola, Layer Mária, Dósa Mária, Németh Anna

Liszt Krisztusa a Csokonai Színházban

2008. december 21.
Karmester: Kocsár Balázs
Karigazgató: Pálinkás Péter, Ella István, Szabó Dénes
Rendező: Mispál Attila
Koreográfus: Gemza Péter
Díszlettervező: Bátonyi György
Jelmeztervező: Libor Katalin
Szólisták: Geiger Lajos, Francesca Provvisionato, Gaál Wéber Ildikó, Cseh Antal, Kóbor Tamás, Wittinger Gertrúd
Színpadi szereplők: Ráckevei Anna, Kántor Kata, Újhelyi Kinga, Ferenczi Attila, Ivaskovics Viktor, Kiss Gergely Máté, Kozma András, Krémer Sándor, Kristán Attila, Nagy László Zsolt, Rácz József, Szabó Imre

Fotók: Debreceni Csokonai Színház, illetve a MEK Archívuma Oláh Gusztáv díszletterveiből

Hasonló bejegyzések