Elveszett kantáták nyomában

Alessandro Scarlatti: Cantatas for bass
MEGYERI ZOLTÁN

Alessandro_Scarlatti
Alessandro Scarlatti

Alessandro Scarlatti – az meg ki?” Jogos kérdés a mai Magyarországon. Sőt! Szerte a nagyvilágban elég ritkán „foglalkoztatott” zeneszerzővel állunk szemben. Műveivel meglehetősen ritkán találkozhatunk, egy-két darabját leszámítva szinte teljesen eltűnt a köztudatból. Németh Pál, Fried Péter és a Hungaroton megpróbáltak tenni azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Igazi ritkaságszámba menő felvétellel örvendeztették meg a barokk zene szerelmeseit: Scarlatti basszus hangra írt kantátáit vették elő és válogattak össze belőlük egy lemezre valót – csupa világpremiert.

Alessandro Scarlatti zenész család sarja volt. 1660. május 2-án született Palermóban. Nevét írják még Scarlatának vagy Sgarlatának is. Az olasz későbarokk kiemelkedő zeneszerzője, életműve Cesti, Carissimi, Monteverdi, Cavalli korának történelmi betetőzése. Scarlatti korában kezdett kialakulni a „dramma per musica” és a kantáta-műfaj is ebben a korban kezdett előtérbe kerülni. Ahogy a német pályatárs, Johann Sebastian Bach, úgy Scarlatti sem volt tudatos újító. Bachhoz hasonlóan ő is viszonylagos elzártságban élt – ő azonban az arisztokrácia köreiben. Zenéje sem különösebben hatott az utódokra – egyedüli kivételként talán Händel említhető.

Élete 1672 júniusában ért fordulópontjához, amikor két kishúgával Rómába küldték a palermói zavargások és az éhínség miatt. Valószínűleg a család rokonai fogadták be őket. Scarlatti kezdeti zenei neveltetéséről szinte semmit sem tudunk – úgy tűnik, hogy az 1618-ban alapított palermói konzervatórium ekkor még nem nyújtott zenei képzést. Következtetésképpen valószínűleg apja taníthatta, vagy édesanyja rokona, Vincenzo Amato, a palermói katedrális karnagya. Rómába kerülvén egy szemináriumhoz tartozó kórus-iskolába került. Itt hívta fel magára először a figyelmet. Itt tett szert pártfogókra is, akik mellett élete végéig hűségesen kitartott. Ebben az időben a fiatal Alessandro a lehető leghitelesebb előadásmódban hallhatta Cesti, Stradella, Pasquini és Sartorio szerzeményeit – vélhetően eme művek megismerése jelentette a legfontosabb indíttatást zenészkarrierje felé.
Az első ismert dokumentum Scarlattiról 1678. április 12-én, Rómában keletkezett: ekkor vette feleségül Antonia Anzolanét. Házasságából tíz gyermeke született, de csak öt érte meg a felnőttkort.

Scarlatti zeneszerzőként először 1679-ben hallatott magáról: ekkor Santissimo Crocifisso egy oratórium megírásával bízta meg, amelyet február 24-én mutattak be. Legkorábbi ismert operája, a Gli equivoci nel sembiante hatalmas, nem várt sikert aratott. Ebben az évben többször is előadták Rómában, majd Bolognában, Nápolyban és Monte Filottranóban, végül pedig Bécsben is (1681).
Ekkoriban Krisztina királynő volt Scarlatti legfontosabb támogatója. A svéd exuralkodó 1655 óta bőkezűen támogatta a művészetet, római palotájában két akadémiát is létesített – ebből az egyik a világhírű Árkádia Akadémia. Pártfogoltjai közt volt a fiatalon gyilkosság áldozatává lett Stradella, valamint Pasquini és Corelli.

Második operájának, a L’honesta negli amorinak (1680) librettóján a zeneszerző mint „maestro di capella” van feltüntetve. Ezt a címet még Nápolyba való költözése, 1683 ősze után is viselte. Krisztina királynő mellett még két jelentős és említésre méltó pártfogója volt a zeneszerzőnek: Benedetto Pamphili és Pietro Ottoboni. Mindketten bőkezű művészetpártolók voltak, akik palotáikban színházat is tartottak fenn.

Alessandro Scarlatti 1702-ig a nápolyi alkirály udvarának zeneszerzőjeként dolgozott. A nápolyi operaéletet egy 1650-ben odalátogató társulat indította el. A repertoár eleinte főként velencei darabokból állt, de nápolyi szerzők is bemutatták operáikat, kantátáikat és pásztorjátékaikat. (Köztük volt Provanzale is.) Scarlatti Gli equivoci nel sembiante című operáját 1680-ban Róma után itt is bemutatták, 1684-ben pedig a szintén ugyanott bemutatott  Il Pompeót adták elő a szerző vezényletével. Az operaélet legfőbb patrónusai ekkor az alkirályok voltak, akik téli és nyár rezidenciájukon színházat tartottak fenn. Nem zárkóztak el a nyilvános előadásoktól sem.

A világhírű San Bartolomeo színházban 1654 óta játszottak operát. 1681-ben ugyan leégett, de két évvel később újjáépítették, és önálló társulattal kezdte meg újbóli működését. Ennek az állandó zenészekből és énekesekből álló társulatnak csakhamar Scarlatti lett az igazgatója. 1696-ban egy bizonyos Medinaceli herceg kibővítette a színházat, hogy több gépezet férjen el benne. Ebben az időben az operákat, kantátákat, serenatákat a palotában adták elő és onnan vitték tovább a San Bartolomeo közönsége elé. Scarlatti nápolyi tartózkodása alatt 18 éven át szakadatlanul a komponált. Saját állítása szerint 88 színpadi művet írt; 1684 és 1702 között az operatermés több mint fele Scarlatti műve. Szintén ezekből az időkből maradt fenn tőle a legtöbb serenata, kantáta és oratórium.

Tevékenysége azonban nem csak Nápolyra korlátozódott. 1686-ban Rómában mutatták be La Rosmere című operáját. Ide többször is visszatért, hogy ellenőrizze és figyelemmel kísérje új operáinak és kantátáinak próbáit. Scarlatti egyik legjobb és legsikeresebb operája az Il Pirro e Demetrio – ezt 1694-ben mutatták be a San Bartolomeóban, s ez hozta meg a zeneszerző nemzetközi hírnevét is. További érdekesség, hogy ez az egyetlen olyan operája, melyet Angliában még életében bemutattak. Jellemző azonban, hogy a szakadatlan munka az örömön kívül anyagi javakat sem Scarlattinak, sem pedig a szövegíróinak nem nagyon eredményezett.

Scarlatti utolsó éveiben abban bízott, hogy Medici Ferdinánd herceg szolgálatába léphet, aki nagy zenepártoló volt, és közel egy tucat Scarlatti-operát pártfogolt és adatott elő. Mivel nem így történt, a komponista 1702-ben elhagyta Firenzét, és Rómába utazott. 1703 végén elfogadta Rómában a Santa Maria Maggiore helyettes zeneigazgatói posztját, és korábbi patrónusa, Ottoboni bíboros szolgálatába lépett.

1707-ben bemutatta az utókor által legnagyszerűbbnek tartott művét: a Mitridate Eupatore című operáját. Az akkori közönségnek azonban olyannyira nem tetszett a darab, hogy még gúnyverset is megjelentettek róla. 1706-ban Pasquinivel és Corellivel egyetemben beválasztották az Árkádia Akadémia tagjai közé. Szintén ebben az évben XI. Kelemen pápától nemesi kiváltságlevelet kapott, mely feljogosította a „Cavaliere” (lovag) előnév használatára. Életének utolsó szakaszában igen sok más zeneszerzővel (Caldara, Cesarini, Conti, Lotti, Gasparini) dolgozott együtt, több pasticcio-opera létrehozásában is közreműködött. Utolsó évét csendes visszavonultságban töltötte. Csupán négy kantátát, egy serenatát és egy fuvolára és vonóskarra írott szonátát alkotott. 1725. október 22-én hunyt el, a Santa Maria di Montesanto Cecília-kápolnájába temették.

2817-500px
Scarlatti: Cantatas for bass

És most szóljunk pár gondolatot Scarlatti kantátáiról!
Több mint 600 ismert és hitelesnek elfogadott, valamint több mint 100 kétes hitelű kantátájával nyilvánvalóan ő a zenetörténet legtermékenyebb kantátaszerzője. A kortársak egyértelműen az opera fölé helyezték eme ezt a műfajt, és a legmagasabb rendű kihívásnak tekintették a zeneszerzők számára. Scarlatti kantátáinak meghatározó többsége szóló hangra íródott, legtöbbjük szopránra, de egy részük altra és basszusra is. Néhány darab két énekhangot is foglalkoztat. (Ilyen például a szintén Hungaroton-gondozásában megjelent Scarlatti-mű, az Il Trionfo dell’Onesta Venere e Amore.)

Scarlatti kantátáinak döntő többsége csak continuo-kíséretes, de előfordul, hogy egyéb más hangszert is foglalkoztat, például furulyát vagy trombitát. Szövegük kizárólag szerelmi témájú – a hősi és a vallásos témákat itt hanyagolta a szerző. A szöveg legtöbb esetben lírai hangvételű, egy elképzelt főszereplő monológját jeleníti meg, egy központi gondolat köré csoportosítva. A főszereplő általában pásztor vagy nimfa, de lehet más mitológiai vagy akár történelmi alak is. Scarlatti a szövegre nagy gondot fordított. Kantátáinak legtöbbjében, a koraiakban és a későiekben egyaránt, különösen szembetűnő a mű összetett, többé-kevésbé folytonos szerkezete, melyet a recitativók, áriák, ariosók tarkítanak. Itt-ott még rövid bevezető sinfonia is található. A legtöbb ária kétstrófás – általában igen emlékeztetnek az operaáriákra. Scarlatti recitativói már a saját korában is egyediek voltak. A merész kromatika révén egyre idegenszerűbbé váltak, melyet kortársai nem bírtak elfogadni. Heinichen írja : „extravagáns és szabálytalan harmóniái” miatt Scarlatti mindig is magányos különc volt.

Hogy milyenek is Scarlatti kantátái? Röviden jellemezve, mind-mind maga a megtestesült csoda és szépség. A zeneszerző bebizonyítja, hogy minimális hangszerből is micsoda muzsikát lehet előcsalni. És ha ehhez a „szimpla” zenéhez társítjuk az énekhangot, akkor az maga a megtestesült tisztaság. Nem egy, nem két Scarlatti-kantátafelvételhez volt már szerencsém, de egyikben sem kellett csalatkoznom. És ez most sincs másként.

A Hungaroton ismét Scarlatti-albummal jelentkezett – ez a felvétel mégsem mondható szokványosnak. A zeneszerző ugyanis leginkább szopránra és altra komponált kantátákat. Eme felvételen azonban basszus hangra íródott opuszokat hallunk. A szólista Fried Péter, akit a gyakorlott operalátogatók jól ismernek – engem először Händel Semele című operájában fogott meg igazán mint Somnus álomisten.
Előadásmódját a teljes átélés jellemzi. Mind az áriákban, mind a recitativókban szépen érthető a csodás olasz nyelv. Nem látom ugyan, hogy énekel – és mégis látom. A zene és a basszus hang csodálatos harmóniában egyesül, ezáltal ha az ember behunyja szemét, látja és érzi ezt a csodálatos muzsikát. Akik ismerik a szerző többi kantátáját, tudják, hogy a szoprán és alt hangokra komponált művei sokkal virtuózabbak. Ezt a felvételt leginkább az elmélyült áhítat jellemzi. Az áhítat természetesen itt a szerelemre vonatkozik, mert a legtöbb darab témája ezt dolgozza fel – s ezt az érzést Fried Péter maradéktalanul hitelesen tolmácsolja a közönség felé.

Jelen felvételen a Savaria Barokk Zenekar működik közre Németh Pál irányítása alatt. Nincs mit nagyon hozzátenni a piciny zenekarhoz. Ragyogóan és Scarlattihoz méltóan hívják életre zenéjét.
Remélem, nem ez volt az első és utolsó együttműködése ennek a társulatnak, és hamarosan újabb felvétellel, esetleg egy komplett előadással örvendeztetik meg a nagyérdeműt!