Borisz kilencvenhét éve

2010. július 24.

Muszorgszkij-előadások Magyarországon – 1913-tól napjainkig. BÓKA GÁBOR írása

Csikós Attila díszletterve 1999-ből

Csikós Attila díszletterve 1999-ből

Az operakedvelők nagy része tanácstalanul néz a július 24-i, margitszigeti Borisz Godunov-előadás elé – a különböző szerzői változatok és átdolgozások burjánzó dzsungelében már-már értelmezhetetlennek tűnik, mit is jelent az „ős-Borisz” vagy az „eredeti változat” emlegetése. S ennek nyomán bizony a sajtóban is téves információk tömkelege jelenik meg, félretájékoztatva a közönség érdeklődő rétegét. Magyarországon még sosem játszották az „eredeti” Boriszt – olvasom több helyen, ami tényszerűen nem igaz: az alábbi áttekintésből kiderül, hogy az Operaház 1976-tól kezdődően éveken át a szerző eredeti hangszerelésében játszotta a darabot, a második, 1872-es változatban. Ámde létezik egy korábbi, 1869-es szerzői változat is, amely bizonyos pontokon jelentősen eltér a véglegesnek tekinthető 1872-es verziótól – s a hazai előadások, függetlenül attól, hogy Muszorgszkij eredetijét vagy Rimszkij-Korszakov hangszerelését játszották éppen, dramaturgiailag mindig ezt a verziót követték. E tekintetben jelent újdonságot a debreceni produkció, mely alapvetően az 1869-es változatot követi, bizonyos kiegészítésekkel, átvételekkel a második verzióból. Hibrid, de mégis megismerhetővé teszi a szobajelenet hazánkban eddig valóban nem játszott eredeti verzióját, ami a legélesebben tér el a közismert, 1872-es szobaképtől. A többi részt illetően Muszorgszkij csak kisebb változtatásokat eszközölt, valamint két új jelenetet (az ún. lengyel képeket) iktatott be a darabba, no meg törölt is egyet. Bizony, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtti jelenet a szerző szándéka szerint csak az ős-Boriszban szerepelt, a végleges változatban már nem. Hogy mégis rendszeresen látjuk a végleges verzióba illesztve? Nos, nem csak a debreceni előadás hibrid – jószerivel valamennyi Borisz-előadás az, csak éppen ezt általában nem kötik a nézők orrára…

Kezdetben persze nem a vétkes hanyagság okozta, hogy kevés információ jutott el a Borisz különböző változatairól a nézőkhöz. Mikor a Magyar Királyi Operaház elszánta magát a darab magyarországi bemutatására, jószerivel a zeneszerző neve is ismeretlen volt idehaza, nemhogy a különböző változatok és átdolgozások története – ráadásul 1913-ban, egy akkor éppen nyugatinak számító országban csakis Rimszkij-Korszakov változata volt hozzáférhető. Ám ezt a kozmetikázott, a népi zenedrámát a történelmi nagyoperához közelítő változatot sem fogadta kegyeibe a közönség; mint Bálint Aladár, a Nyugat kritikusa megjegyezte, „a hiba ez esetben nem a zenekar korlátján túl, hanem bizony azon innen található.” Jellemző, hogy az alig egy hasábnyi kritika nagy részét a mű jellemzése teszi ki, s csak egy bővített mondat jut benne a szereplőknek: „Rózsa, Szemere, Székelyhidy, Fodor Aranka, Sándor Erzsi mellett a színpad névtelenjei is hatalmas munkát végeztek.” Tallián Tibor kicsit bővebben fogalmaz A budapesti Operaház 100 éve című munkájában: „A Borisz Budapesten – mint várható volt – nem aratott sikert: túlságosan váratlan, előkészítetlen, népiessége és történetisége a pesti opera-közönség számára a bemutatott változatban túl zavaros, szinte érthetetlen volt. Az előadás sem oly lenyűgöző, hogy segítene legyőzni az idegenkedést – hiányzik a középpontból Saljapin. Szemere Árpád önmagához képest óriásit nyújtózik ugyan, de még ez sem elegendő, hogy Borisz nagyságát elérje. A díszletek kissé halványak, a kórus gyenge, és talán [Egisto] Tango sem szintetizálta eléggé a zene hatalmas erőit” Tegyük hozzá: az előadást fordítóként és rendezőként egyaránt Hevesi Sándor jegyzi – nem az utolsó alkalom, hogy fordító-rendező veszi kézbe a darab magyarországi sorsát.

Oláh Gusztáv Borisz Godunov-díszlete

Oláh Gusztáv Borisz Godunov-díszlete

1930-ig kellett várni a Borisz operaházi felújítására. Ekkor is olasz karmester, Sergio Failoni áll a karmesteri pulpituson, a rendező ezúttal Márkus László. Az áttörés ekkor sem következik be: noha a címszereplő Szende Ferenc és az énekkar általános elismerésben részesül, a produkció ezúttal sem lépi át a bűvös tízes előadásszámot.

Váratlan fordulat a Muszorgszkij-operák hazai interpretációtörténetében: az általános divattól eltérően nem a Boriszt, hanem a Hovanscsinát fogadja először kegyeibe a közönség. Az 1936-os magyarországi bemutató új alkotói csapatot mozgósít – a fordító Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezi. A bemutató karmestere az emigráns orosz mester, Issay Dobrowen – tőle majd Ferencsik János veszi át a darabot a későbbi előadások során. De nem hagyhatjuk említés nélkül a betanítást végző korrepetitor nevét sem: bizonyos Solti György végzi a szokatlanul megterhelő feladatot. A rendezést Oláh és Dobrowen közösen jegyzi, a szereplőgárda pedig az operaházi aranykor legjavára épül: Losonczy György, Székely Mihály, Palló Imre és Basilides Mária neve fémjelzi a bemutatót. Mindannyiukat forró méltatásban részesíti a későbbi operaigazgató, ekkor még kritikus Tóth Aladár, aki egyben ki is jelöli Muszorgszkij helyét a magyar zenekultúrában: „… a magyar operaháznak ez volt az első igazi próbálkozása az orosz népdráma terén. És ha meggondoljuk, hogy Muszorgszkij kelte-európai kultúrájának legkomolyabb, legméltóbb folytatója éppen két magyar zeneszerző, akkor nem becsülhetjük elég nagyra ezt az első csapásra elért komoly, biztató eredményt. A közönség méltán ünnepelte Dobrowent és operaházunk művészeit leglelkesebb tapsviharaival: a keddi operapremier kultúrtett volt a legjavából.” A siker olyannyira nagy, hogy 1945 tavaszán is az elsőként feltámadó darabok között szerepel majd. 1955-ben új betanulásban, de a régi rendezésben kerül majd át a Hovanscsina az Erkel Színházba (a dirigens továbbra is Ferencsik), hogy aztán másfél évtizedre eltűnjön 1956 után. Addig azonban – végre-valahára – a Borisz is elfoglalhatja méltó helyét a repertoáron.

Forray Gábor Borisz Godunov-díszlete 1976-ból

Forray Gábor Borisz Godunov-díszlete 1976-ból

Székely Mihály Borisz Godunovként, 1962

Székely Mihály Borisz Godunovként, 1962

Erre 1947-ben kerül sor, mégpedig a Hovanscsinát is sikerre vivő csapat jóvoltából. Nádasdy fordítja újra az opera szövegét, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezi, a rendezés munkáját közösen vállalják. Ferencsik János tanítja be és vezényli a darabot, mely végre méltó címszereplőt is kap Székely Mihály személyében. Viola György így emlékszik vissza Székely Borisszal kapcsolatos élményeire: „Székely Mihály elmondta, hogy nem akarta a szerepet elénekelni, de ahogyan ismerkedett a zenével, a drámával, lassan kedvet kapott hozzá. A próbák közben megszerette, végül egyik kedvenc szerepévé lett, annyira, hogy 25 éves jubileuma alkalmából Boriszt választotta ünnepi előadásként. Egyszer még azt is elmondta nekem, hogy ő vágya a Boriszt Moszkvában a Bolsojban elénekelni, ezért a célért hajlandó lett volna a szerepet eredetiben is megtanulni!” A kizárólag magyar nyelvű operajátszás korában ez valóban forradalmi tettnek számított volna, de sajnos sosem kerül rá sor: Székely csak idehaza énekelte Boriszt – itt viszont tizenhat éven keresztül. A kritika persze az alakítás gyengéit is feljegyezte – igaz, nem sokat talált belőlük: „… Székely… olyan nagy alakítást nyújtott, amely feledtette, hogy a hang terjedelme nem fedi egészen a szólam igényeit, s hogy színezete sem a saljapini szlávos basszbariton” – írja a bírálatokat összefoglalva Tallián 1984-ben. Ekkor még kellő hazai előkép híján Saljapin hivatkozási alap; 1976-ban természetesen már Székely alakítását sírja vissza a kritika… Jegyezzük fel a többi főszereplő nevét is: Palánkay Klára énekli Marinát, Fodor János Varlaamot és Nagypál László Grigorijt – álomszereposztás, amely meg is hozza a várt sikert. A Borisz ettől kezdve a hatvanas évek végéig állandó műsordarab – időnként új beállókkal felfrissítve.

Faragó András Hovanszkijként, 1972

Faragó András Hovanszkijként, 1972

Különös operaházi közjáték 1949-ből: a sztálini munkaverseny keretében mutatják be karácsony első napján A szorocsinci vásárt, Muszorgszkij befejezetlen vígoperáját. A magyarországi bemutató dicsősége azonban Szegedé: 1947-ben, Vaszy Viktor kezdeményezése nyomán már bemutatták a darabot Raics István fordításában, Varga Mátyás díszleteivel és Abonyi Tivadar rendezésében. Hidy Franciska és a fiatal Simándy József énekelte a szerelmespárt, Paraszját és Grickót, az ördög szerepét pedig Nádas Tibor énekelte és Rajz János játszotta. Az Operaház a szegedi díszleteket és jelmezeket kérte kölcsön saját előadásához, s természetesen az addigra már átszerződött Simándy sem maradhatott ki a szereposztásból. Kimaradt viszont Rajz János, az előadás motorja, s így az egész produkció hatását vesztette. Az előadás rangját Otto Klempererrel akarta megadni az igazgatóság, aki azonban gyenge műnek tartotta A szorocsinci vásárt, s csak a szerző iránti tiszteletből vállalta a felkérést. Az eredmény: mindössze három előadás, majd máig tartó feledés – és sajnos a három előadás egyikét sem rögzítette hangfelvétel, noha minden viszolygása ellenére is kuriózumszámba menne megismerni Klemperer Muszorgszkij-tolmácsolását.

1962. november 7-én az ünnep alkalmából újra Borisz-premiert hirdetnek a plakátok. Felújítás vagy csupán felfrissítés? A szereposztás nagyrészt új (kivéve az első premieren éneklő Székelyt), a szcenika a régi, azonban új név tűnik fel karmesterként (Kórodi András) és rendezőként: Mikó Andrásé. Ő így emlékezett a Székellyel közös munkára: „… a Borisz Godunovban volt módom arra, hogy a Kreml előtt való jelenetben, amikor Borisz a Bolonddal találkozik, mint rendező is élvezhessem csodálatos beleélő készségét, hiszen Székely Mihály ezt a jelenetet az előző rendezésekben nem játszotta, az én rendezésemben formálta meg először. Mondhatom, nagy élmény volt figyelni a reagálását, nagy élmény és nagy fájdalom, hiszen Székely Mihály ennek az előadásnak előkészületekor már halálos beteg volt. A betegséggel küszködve indult el minden nap a számára már nagy megerőltetést jelentő munkába, de a magatartásán, munkáján, beleélő készségén ezt nem lehetett észrevenni.” A Muzsika kritikusa, Abody Béla is elsősorban Székely színészi játékát dicséri:„Ezúttal nem elsősorban az orgánum önmagában való fénye ereje került előtérbe. Az alakítás uralkodott a színen, a művészi átlényegülés, a hibátlanul megszerkesztett és átélt, hiteles lélekrajz. Ez a Borisz mindenekelőtt anakronisztikus nagyság;… ártalmas töltésű, de elragadó méretű, talentumú emberkolosszus tragédiáját példázza.” A második szereposztás címszereplőjeként Losonczy György mutatkozik be: „… szinte raszkolnyikovi ideglényt a bűntudat, rettegéseinek érzelmi átélése növeszti nagyra. S nála a széles hangregiszter előnyeit is élvezhettük, a kevés erővel is megragadó erőt szuggeráló énekmódot.” Majd végül szinte prófétai szavak: a két nagy alakítás mellett talán Faragó Andrást is meg lehetett volna fontolni a címszerepben – másfél évtized múltán erre is sor kerül majd. 1962-ben azonban nem csak a két Borisz lenyűgöző, de Ilosfalvy Róbert is ritka luxus Grigorijként. Marinát Sándor Judit és Szőnyi Olga énekli, Pimen Szalma Ferenc és Antalffy AlbertPalcsó Sándor ekkor alakítja először a bolondot – hosszú éveken át lesz elképzelhetetlen nélküle egy-egy Muszorgszkij-előadás.

Oláh Gusztáv Hovanscsina-díszlete

Oláh Gusztáv Hovanscsina-díszlete

1972 márciusában visszatér repertoárra a Hovanscsina. Az első szereposztás karmestere ismét Ferencsik János – személye teljesen összefonódott a darab hazai előadás-történetével, hiszen csaknem az első perctől közreműködik azokon valamilyen minőségben. Teljesen újak a darab szereplői: Faragó András Borisz szerepének meghódítása előtt őserejű Iván Hovanszkijként mutatkozik be, mellette Komlóssy Erzsébet Márfája, Szalma Ferenc Doszifeje, Szőnyi Ferenc Golicinja, Melis György Saklovityij bojára és Palcsó Sándor írnoka mind-mind telitalálat. A kritika tartózkodó, és ismét a régi nagy szereposztást emlegeti. Bő évtized múltán egy másik kritikus, Fodor Géza azonban már azt állítja: „… a produkció… zeneileg talán legnagyobb előadása volt akkoriban az Operaháznak”. A premiert megörökítő, sajnos kiadatlan hangfelvétel ezt a benyomást nem cáfolja, sőt. Bemutatkozik egy másik szereposztás is: Kórodi András vezényletével Begányi Ferenc, Jablonkay Éva, Kováts Kolos, Korondi György, Berczelly István és Kishegyi Árpád nevét olvashatjuk a plakáton. Sokan közülük nem ekkor mondják ki az utolsó szót a Hovanscsinával kapcsolatban. Új a díszlet és új a rendezés: Forray Gábor és Békés András munkája tizennyolc esztendőn át marad működőképes – meghaladni pedig máig sem sikerült idehaza.

Palcsó Sándor a Hovanscsinában, 1984

Palcsó Sándor a Hovanscsinában, 1984

Mindeddig csupán Rimszkij-Korszakov átdolgozásokból ismerhette a közönség a Muszorgszkij-operákat – 1976-ban érkezik el az idő, hogy az Operaház a szerző eredeti hangszerelésével újítsa fel a Boriszt. A zenetudomány ujjong, a közönség érdeklődik, de talán kevésbé lelkes. Mintha a nézők véleményét tükrözné Kertész Iván visszafogott öröme, mely inkább a szerzői jog, mintsem a művészi érték felől indokolja az eredeti változat szüksé-gességét: „Engem elsősorban az lepett meg, a lényeges dolgokat milyen kevéssé érintette a Rimszkij-Korszakov féle átdolgozás… Az igazat megvallva, mai fülünkkel ez a hangszerelés nem hallatszik sem különösebben dilettánsnak, sem pedig olyannak, amire azt mondanánk: ez igen, ez a zseniális, a Rimszkij-Korszakové pedig közönséges hamisítvány! Használható hangszerelés ez, nincs szükség az átdolgozásra, és a zeneszerzőnek joga van arra, hogy operája az eredeti formájában szólaljon meg…” Ismét Mikó András rendezi a darabot, de újak a díszletek: Forray Gábor ezúttal A lombardok pár évvel korábbi díszletéhez hasonlóan vetítést alkalmaz. Oberfrank Géza és Nagy Ferenc dirigálják a két szereposztást, mindketten az eredeti verzió elkötelezett hívei. A címszerepben két, a Hovanscsinában már kipróbált művész, Faragó András és Begányi Ferenc. Mint már utaltunk rá, értékelésükkor beteljesedik az örök átok: őket is a korábbi nagyokhoz mérik, s tartózkodó elismerésben részesülnek – aligha jogosan. Grigorijt az ekkor induló B. Nagy János mellett a később inkább karakterszerepekben jeleskedő Rozsos István alakítja. Marina ismét Szőnyi Olga, mellette a fiatal Takács Klára jut lehetőséhez. Kováts Kolos Piment énekli, de nem ez az utolsó szerepe a Boriszban. Palcsó Sándor az első szereposztásban a bolond, a másodikban Sujszkij – csak akik látták, válaszolhatnak az eldönthetetlen kérdésre, hogy vajon melyikben volt jobb. De nem akárki a másik bolond sem: bizonyos Kelen Péter. Magyarországon először és mindeddig utoljára előadásra kerül az első lengyel kép is – Berczelly István és Gáti István a két Rangoni, mindeddig a szerep kizárólagos magyar birtokosai. Ez a produkció az Operaház újranyitásával együtt száll a sírba; 1984-ig, immáron az Erkel Színházba átköltöztetve (néhány új szereplővel: Karizs Béla Sujszkijával és Gregor József Varlaamjával) folyamatosan műsoron volt, ekkor azonban pihenésre ítélik – még senki sem tudja, hogy milyen hosszú időre.

Tokody Ilona és Laczó András a Hovanscsinában, 1984

Tokody Ilona és Laczó András a Hovanscsinában, 1984

A hetvenes évek csúcspont a hazai Muszorgszkij-előadások sorában: nem csupán Budapesten játsszák mindkét darabját (alkalmanként olyan vendégszereplőkkel, mint Boris Christoff Doszifejként vagy Jevgenyij Nyesztyerenko Boriszként), de vidéken is megpróbálkoznak velük: Debrecen a Hovanscsinát, Szeged a Boriszt állítja színre. Sőt, 1982-ben újabb hazai bemutatóra is sor kerül: a Háztűznéző című, Gogol színműve nyomán készült egy felvonásnyi operatöredéket is előadják a Magyar Rádió szervezésében, Huszár Klára magyar szövegével. Bárdi Sándor, Mészöly Katalin, Gregor József és Kenesey Gábor énekelnek, a zongorakíséretet Pál Tamás látja el.

Ez azonban az utolsó jele a fejlődésnek, innentől a lassú hanyatlás következik. 1984-ben, az újra megnyílt Operaház első premierjeként még a Hovanscsina új betanulását hirdetik. Békés András rendezése a régi, és a szereposztás nagyrészt az 1972-ben bemutatkozott másodi csapatra épül. Ám az ünnepi bemutatón még Melis György és Palcsó Sándor is eléneklik régi szerepüket; sőt, egy véletlen (nevezetesen beugrás) folytán Emma nyúlfarknyi szerepét Tokody Ilona személyesíti meg aznap – pár évvel korábban egyik első szerepe volt ez a fiatal szopránnak. Ferencsik halálának évében új karmestert avat a darab az akkori igazgató, Mihály András személyében. Vezénylése, ahogy karmesteri ténykedés általában, most is megosztja a kritikát: míg egyesek a rossz ütéstechnikát, a bizonytalanságot kérik rajta számon, addig Fodor Géza „zeneileg teljesen transzparens” előadásról ír bírálatában. Az viszont ténykérdés, hogy Mihálynak szívügye a Hovanscsina: mindvégig ő dirigálja, olyannyira, hogy az igazgatói székből való távozása után is megtartja a darabot – miközben más karmesteri felkéréseket már nem kap az Operától. 1990 tavaszán láthatja utoljára a magyar közönség a Hovanscsinát – aztán mindmáig soha többé. De nem csak ez a darab jut mostoha sorsra: a következő évtizedben az Anyegin kivételével valamennyi orosz operát leparancsolják az Opera színpadáról.

Szőnyi Olga Marina szerepében, 1978 (Fotó: Fejes László)

Szőnyi Olga Marina szerepében, 1978 (Fotó: Fejes László)

A jég 1999-ben törik meg. Sokan meglepetéssel fogadják a hírt: Borisz-felújításra készül a Ház. Eredetileg Szabó István rendezéséről és Polgár László – Kováts Kolos – Gregor József basszustrióról szólnak a hírek; végül Szinetár Miklós rendezi a darabot, Kováts Kolos pedig a címszerepet énekli Rácz István Pimenje és Sólyom-Nagy Sándor Varlaamja mellett. A rendezés Csikós Attila látványos díszletei közepette nem mentes bizonyos szinetáriádáktól – természetesen mindenki mindenkit lefizet, s még a bolondot is elhallgattatják a végén – , ám mivel ez Szinetár első rendezése igazgatóként, még nem sejtjük, hogy egy évvel később a plüssmaci is megkezdi máig tartó karrierjét. Lukács Ervin majd évtizedes kihagyás után tér vissza az Operaházba, hogy újból premiert vezényeljen – s a zenekar játékát mindenki elismeréssel illeti az elmúlt évek olykori megkérdőjelezhető teljesítményei után. A karmesterrel együtt visszatér Rimszkij-Korszakov is: az indoklás szerint ez a változat áll közelebb közönséghez, s mint a főigazgató mondja, Az ember tragédiájából sem hagyjuk ki Arany javításait… Nem volt hibátlan az előadás, mégis kár, hogy mindössze három évadon át volt műsoron. Szívesen emlékszünk az ekkor feltűnt Kiss B. Atilla Griskájára, Rozsos István, a hajdani Grigorij Sujszkijára, Kovács Annamária kocsmárosnéjára. A bolond szerepét a Muszorgszkij-operákban nem éppen járatlan Gulyás Dénes énekli – idehaza nem, a Metropolitanben azonban volt ő Andrej Hovanszkij is. A fél évvel későbbi második premieren Airizer Csaba a címszereplő és Kovács János a karmester – a Marinát éneklő Bódi Marianna pedig összekötő kapocs a mostani, debreceni előadás felé.

A kétezres évek Magyarországának nem volt mondandója Muszorgszkijról. A Tóth Aladár által megfogalmazott eszmény, a bartóki-kodályi tradíció előképeként értelmezett orosz realizmus talaját vesztette – jószerivel Kodály is eltűnt már operaházaink műsoráról, a Bartók-értelmezés pedig teljesen elszakadt a realizmustól. Muszorgszkij operai életműve nemcsak idehaza, de a világon is várja, hogy megtalálják az előadásához illő, a realizmuson túllépő, korszerű stílust. Leginkább a Hovanscsina várja, amit nemcsak idehaza nem játszanak, de jószerivel külföldön sem, s amelynek kottaszövege is csak két erősen problematikus hangszerelésben (Rimszkij-Korszakov mellett a másik Sosztakovicsé) szólaltatható meg. Ez azonban talán nem mindig lesz így: az elmúlt két évtized egyetlen jelentős hazai tette Muszorgszkij művészetének elismertetéséért a kiváló zenetudós, Bojti János Hovanscsina-rekonstrukciója és -hangszerelése. Előadásra vár. Előadására mi is várunk.

(Fotók: Magyar Állami Operaház, Magyar Elektronikus Könyvtár)

Hasonló bejegyzések