Bohém-világ – XX. fejezet (1)

Mimi tollasodik. HENRI MURGER regényének XX. fejezete (2)

– Ej, nem, nem, ön nem Lisette; ej, nem, nem, ön nem Mimi többé. Most már grófné asszonyság, holnapután talán már hercegné lesz, mert hiszen már rátette a lábát az előkelőség lépcsőjére; ábrándjainak kapuja kétfelé nyílt ön előtt és beléphet győzelmesen, diadalmasan. Oh, tudtam, hogy maholnap ez lesz a vége. Így is kellett ennek lennie; a maga fehér keze lustaságra termett és már régóta várta az arisztokrata frigy gyűrűjét…. Ah!… Mimi…. Bocsánat…, ah, grófné asszonyság… Hogy van? Így szólt Marcel festő a fiatal Mimi kisasszonyhoz, akivel három-négy nappal azután találkozott, hogy a leány másodszor vált el Rodolphe költőtől.
– Maga nagyon gonosz irántam, Marcel, felelt Mimi kisasszony; ez nem szép. magától. Mindig nagyon jó voltam maga iránt, amíg a Rodolphe kedvese voltam. Ha elhagytam, mégis csak az ő hibája. Ő küldött el jóformán kergetve. És hogy bánt velem az utolsó napokon, amelyeket nála töltöttem! Nagyon boldogtalan voltam, elhiheti. Maga nem tudja, hogy milyen ember ez a Rodolphe. Csupa harag és féltékenység, és aprajánként ölt meg. Szeretett, jól tudom, de a szerelnie veszélyes volt, mint a töltött fegyver. Es milyen volt az életem tizenöt hónapon át?! Ah, látja, Marcel, nem akarok jobbnak látszani, mint amilyen vagyok, de eleget szenvedtem Rodolphe-fal; hiszen ön is tudja. Nem a nyomor miatt hagytam el, nem, biztosítom; eléggé megszoktam. Ismétlem, ő űzött el. Lábbal taposta a hiúságomat; azt mondta, hogy már nem szeret, hogy más szeretőt keressek; annyira ment, hogy meg is jelölte a fiatalembert, aki nekem udvarolt és még viselkedésével közben is járt, hogy a fiatalemberrel szövetkezzem. Pedig nem szerettem, Ön jól tudja, hogy nem szeretem az ilyen nagyon fiatal embereket; unalmasak és szentimentálisak, mint a harmonikák. Elvégre, ami megtörtént, megtörtént; nem sajnálom, és ha úgy hozná a sor, újra megtenném. Most aztán, hogy már nem vagyok vele és boldognak tud mással, Rodolphe dühös és nagyon boldogtalan. Tudom, valaki találkozott vele a napokban; a szeme ki van vörösödve. Tudtam azt előre, de hasztalan futna utánam. Ezúttal komolyan vége mindennek. Mikor látta, Marcel? Nagyon megváltozott? – kérdezte aztán Mimi változott hangon.
– Bizony eléggé megváltozott.
– Búslakodik, persze. De hát mit tegyek? Ő akarta. Véget kellett vetni! Vigasztalja ön!
– Oh, oh, mondja Marcel nyugodtan, vigasztalják, sohse féljen!
– Nem mond igazat, kedvesem, kezdi Mimi gúnyos duzzogással. Rodolphe nem vigasztalódik oly hamar. Ha tudná, milyen volt a távozásom előtt való estén! Péntek volt. Nem akartam az éjjelt új szeretőmnél tölteni, mert babonás vagyok és a péntek szerencsétlen nap.
– Téved, Mimi. A szerelemben a péntek szerencsés nap; a régiek úgy mondták: Dies Veneris.
– Nem tudok latinul, mondja Mimi kisasszony. Visszajöttem hát Paultól. Találkoztam Rodolphe-fal, aki az utcán várakozott. Késő volt, éjfél is elmúlt, éheztem, most rosszul ebédeltem. Kértem Rodolphe-ot, hozna valamit vacsorára. Fél óra múlva visszajött. Sokáig futkosott, míg valami csekélységet kapott, kenyeret, bort, ajókát, sajtot és egy almás lepényt. Távolléte alatt lefeküdtem. Az ágyhoz adta az ételt, úgy, tettem, mintha nem nézném, de jól láttam. Sápadt volt, mint a halál. Láz gyötörte; úgy járt-kelt szobájában, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Egyik zugban megpillantott néhány csomagot, amely a padlón hevert. A cókmók látása rosszul esett neki, és spanyolfalat tett eléje, hogy ne lássa. Amikor ezzel elkészült, lakmározáshoz fogtunk; kínált, hogy igyam, de nem ehettem, nem ihattam; nagyon is összeszorult a szívem. Hideg volt, mert nem telt miből fűteni. Hallottuk, amint a szél fütyült a kandallóban. Nagyon szomorú dolog volt az. Rodolphe reám nézett; meredt volt a tekintete; kezembe nyugtatta a kezét és éreztem, hogy a keze reszketett; forró és fagyos volt egyszerre.
– Ez szerelmünk halotti tora, szólt halkan.
Nem feleltem, de nem mertem visszahúzni a kezemet.
– Álmos vagyok, mondtam végre; későre jár az idő, aludjunk.
Rodolphe rám tekintett. Egyik nyakkendőjét öltöttem a fejemre a hideg ellen, levette rólam szó nélkül.
– Miért veszed le? – kérdém. Fázom.
– Oh, Mimi, szólt, kérlek, hiszen nem kerül semmibe, öltsd fel a csíkos főkötődet.
Indiai kelméből készült fehér-barna csíkos főkötő volt; Rodolphe nagyon szerette, mert néhány szép éjre emlékeztette. Oh, voltak szép napjaink is. Arra gondolva, hogy utolszor alszom mellette, nem mertem megtagadni szeszélye teljesítését; felkeltem és kikerestem a főkötőt, amely a cókmók legalján volt; gondatlanságból elfelejtettem visszatenni a spanyolfalat; Rodolphe észrevette és elrejtette a csomagokat, amint már egyszer tette.
– Jó éjt mondám. Jó éjt, felelt Rodolphe.

Azt hittem, megcsókol, és nem bírtam volna megakadályozni, de csak kezemet fogta meg és azt emelte ajkához. Hiszen tudja Marcel, mennyire szerette csókolni a kezemet. Észrevettem, amint vacogott a foga, hogy teste hideg, mint a márvány. Folyton szorítgatta kezemet és fejét a vállamon nyugtatta, amely csakhamar nedvessé lett. Rodolphe ijesztő állapotban volt. Harapta az ágyneműt, hogy fel ne sikoltson; hallottam jól a zokogást és éreztem, hogy vállamra hullnak könnyei, amelyek égettek és mégis fagyasztók voltak. Abban a pillanatban szükségem volt minden bátorságomra, csak egy szót kellett volna mondanom, csak vissza kellett volna fordítanom a fejemet, és ajkam a Rodolphe-éval találkozik, aztán ismét kibékültünk volna. Ah, pillanatig igazán azt hittem, hogy meghal karjaimban, vagy legalább is megőrül, amint már egyszer kicsi híja, hogy meg nem őrült; emlékszik? Már-már engedtem, éreztem; már-már megtettem az első lépést a békülésre, de eszembe jutottak szavai: „Nincs szíved, ha még velem maradsz; mert már nem szeretlek!” És visszaemlékezve erre a durvaságra, képes lettem volna arra, hogy halni lássam Rodolphe-ot és nem mentem meg, bárha csak egy csókomban került volna. Végre is félálomba merültem. Szüntelenül hallottam a Rodolphe zokogását, és esküszöm, Marcel, egész éjjel tartott a zokogás, és amint hajnalodott és néztem az ágyat, ahol utolszor aludtam, a szeretőt, akit el kell hagynom, hogy más karjaiba dőljek, megrémültem látva, hogy a fájdalom, mily pusztítást végzett Rodolphe arcán.

Rodolphe is felkelt; gyorsan felöltözködött, pedig majd összerogyott a fáradtságtól. Megkérdezte, hogy rendben van-e a holmim, és hogy mikor távozom?
Azt feleltem, hogy nem tudok semmiről.
Elment, azt sem mondta viszontlátásra; kézszorítás nélkül. Íme, így váltunk el. Mily fájdalmasan érinthette szívét, amikor hazatérve már nem talált otthon, mi?!
– Jelen voltam, mondja Marcel Mimihez, aki a sok beszédtől egészen kimerült. Amikor kérte a kulcsot a háziasszonytól, ez azt mondta: A kicsike elment.
– Ah, felelt Rodolphe, ez nem lep meg. Vártam. Felment a szobába, ahová követtem; válságtól tartottam, de nem történt semmi baj.
– Holnap keresünk más szobát, szólt. Ma már későn van. Ebédeljünk.
Azt hittem, le akarja magát inni, de tévedtem. Nagyon szerényen ebédeltünk.
Éjfélkor kerültünk haza.
– Meglepettnek látszol, szólt, a nyugodtságom miatt. Mondok egy hasonlatot, amely köznapi ugyan, de legalább igaz: A szívem vízmedence, amelynek csapját egész éjjel nyitva hagytak; reggelre csepp víz sincs benne. Valóban, olyan a szívem. Egész éjjel elsírtam a könnyeimet. Különös, de azt hittem, gazdagabb vagyok szenvedésben, és íme egyetlen éj szenvedései teljesen tönkre tettek. És meglásd, jól fogok aludni.
– Meglehet. Előző éjjel kimerült, szólt Mimi.
– Másnap új lakást kerestünk.
– És mit tett, amikor elhagyta régi lakásunkat, amelyben annyira szeretett?
– Nyugodtan csomagolt, felelt Marcel. Es minthogy egy fiókban egy cérnakesztyűt talált, meg néhány levelet, amelyek a magáéi voltak…
– Tudom, felelt Mimi oly hangon, mintha azt mondta volna: Készakarva elfelejtettem, hogy maradjon némi emléke. Mit csinált velük? – tette hozzá.
– Azt hiszem, mondja Marcel, hogy a leveleket tűzbe dobta, a kesztyűket kidobta az ablakon. Még pedig pózolás nélkül.
– Kedves Marcel úr, kívánom, hogy ez a közöny minél tovább tartson. De őszintén szólva, nem hiszek, ily gyors gyógyulásban.
És a szabad ég alatt lefolyt beszélgetés alatt Paul gróf türelmetlenül várta új kedvesét, aki jelentékenyen elkésett és kelletlen arcot vágott. Az ifjú térdre vetette magát és elturbékolta, hogy bájos, sápadt, mint a hold, szelíd, mint a bárány, de hogy főleg a lelke szépségéért szereti.
– Ah, gondolta Mimi felbontva barna hajának hullámait, Rodolphe szeretőm nem volt ilyen unalmas.

Fordította: Komor Gyula