Bohém-világ – XX. fejezet (2)

2011. október 28.

Mimi tollasodik. HENRI MURGER regényének XX. fejezete (2)

Amint Marcel mondta, Rodolphe csakugyan kigyógyultnak tetszett Mimi kisasszony iránt táplált szerelméből, és három-négy nappal az elválás után egészen megváltozottnak látszott. Oly elegánsan öltözködött, hogy még a tükör sem ismert reá. Mi sem mutatta, hogy a semmisülés örvényébe akarna rohanni, amint azt Mimi kisasszony híresztelte álnok sajnálkozás közepette. És amikor Miminek tudtára adták, hogy a költő mily nyugodt, és eszébe sincs például párbajra kelni Paul gróffal, azt felelte vállat vonva:
– Jól van, jó, néhány nap múlva meglátjuk majd, mi lesz.

Rodolphe maga bámulta legjobban, hogy mily közönyösen viseli el a válást. Négy nap múlva már nem emlékezett tisztán annak a lénynek arcvonására, aki gyönge kezével majdnem tönkre tette egész életét. A ragyogó szem, amelynek fénye mellett oly gyakran elaludt…. már nem emlékezett e szem édességére; a hangra sem emlékezett már, amelynek haragja és gyöngédsége oly mámorító hatás gyakorolt reá.

Egy ismerős költő, aki nem látta a válás óta, egy este találkozott vele; Rodolphe gondolatokba mélyedettnek látszott és pálcáját forgatva nagy léptekkel haladt. A poéta vigasztalni akarta Rodolphe-ot, aki azonban kijelentette, hogy egyáltalán nincs elkeseredve és csak azért kedvetlen, mert a szabó nem hozta el a frakkját. A pajtás azonban nem hitt neki.
– Kedves barátom – szólt Rodolphe, ön nagyon makacs; mindig van ok a kétségbeesésre, ha az embernek nélkülöznie kell valami szerencsét. Vagy legalább valami mulatságot. Ma este egy fiatal nővel kellett volna találkoznom; egy házban találtam volna, ahonnan talán magamhoz vezethettem volna. Abba a házba csak frakkban lehet menni, most pedig nem mehetek.
– Ám legyen, szólt a barát; alig lépett tehát ki fél lábával a pokolból, már újabb pokolba lép; de nekem úgy tetszik, hogy ön várt valakire.
– Tettem is.
– Már pedig éppen errefelé lakik egykori kedvese. Mi bizonyítja, hogy nem reá vár?
– Bár elváltunk, bizonyos okok miatt mégis ebben a városrészben lakom. De azért messzebb vagyunk egymástól, mintha az ellentétes sarkokon laknánk. Az ön gyanúja képtelenség. Nem haladok régi szenvedélyem nyomán, hanem ellenkezőleg, az újnak útján haladok.
– Hát ön igazán már szerelmes?
– Már én ilyen vagyok. Szívem olyan, mint a szoba, amelyet bérbe adnak, ha a lakos kiköltözködik.
Rodolphe aztán elmondta, hogy áldomást rendezett a Mimi távozásának elsiratására, és ez alkalommal ismerkedett meg a leánnyal, aki egy barátjával jelent meg.
– Hogy hívják a kicsikét?
– Magam sem tudom. Majd akkor kérdem a nevét, ha aláírjuk az egybekelési szerződést. Jól tudom, hogy bizonyos emberek szerint még nem telt le a gyászidő, csakhogy hát önmagamhoz folyamodom és megadom önmagamnak a dispenzációt.
– Csinos?
– Nagyon csinos; arcának színe bámulatos; mintha Watteau ecsetjével kendőzné magát:

Szőke ám a lelkem, s ha néz oly pajzánul.
Szívem négy zugában szinte lángra gyúl.

amit meg is láthat rajtam.

– Szőke? Ámulok.
– Igen; elég volt az elefántcsontból és az ébenfából; áttérek a szőkére.
És Rodolphe dúdolgatott:

    Daloljuk hát most szépen,
         Más kell már, más, 
    Csak szőke kell már nékem, 
         Mint a kalász.

– Szegény Mimi, szólt a pajtás, ily hamar feledve.

A név, amely hirtelen a Rodolphe vidámsága közepette felhangzott, másfelé terelte a beszéd fonalát. Rodolphe utóbb karon fogta barátját és elmondta neki a szakítás okait.

Két nappal utóbb Mimi kisasszony megtudta, hogy Rodolphe-nak új szeretője van. Csak egy körülmény iránt érdeklődött. Vajon annak a kezét is oly sűrűn csókolgatja-e, mint az övét?
– Éppoly gyakran, felelt Marcel. Mi több, a haját is csókolja szálanként és addig maradnak együtt, amíg ezzel elkészül.
– Ah, felelt Mimi a hajába turkálva, jó, hogy már nálam nem jutott ez az eszébe, mert örök időre együtt lettünk volna. Valóban azt hiszi-e, hogy már nem szeret engem, mi?
– Hm… Hát maga szereti-e még?
– Én? Nem szerettem soha életemben.
– De igen, Mimi, de igen, maga szerette abban az időben, amikor a nők szíve helyet cserél. Maga szerette, és ne tagadja, mert hiszen ebben van a maga igazolása.
– Oh, mondja Mimi, most mást szeret.
– Igaz, felelt Marcel, de az mit sem tesz. Később a maga emléke olyan lesz előtte, mint ama virág, amelyet még illatosan, frissen helyeznek a könyv lapjai közé, és amelyet utóbb holtan, fakulva, hervadtan látnak viszont, de azért megtartott valamit eredeti illatából.

Egy este Paul gróf megszólította Mimit, aki halkan zümmögött valami nótát.
– Mit énekel édesem?
– Szerelmünk halotti dalát, melyet Rodolphe szeretőm írt nemrég.
És dalolgatott.

Fabatkám sincs, és az van a törvényben,
Feledd a régit, mást találsz talán;
Ne sírj, Mimi, amint szokás volt régen,
Úgy is felejtesz, nemde, kedves lány.

Akármi lesz, sok jó napban volt részünk,
Nem is említve fel sok boldog éjt;
Soká nem tarthatott szeretkezésünk,
De édesen ízleltük meg a kéjt.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések