Bohém-világ – XVIII. fejezet

2010. december 24.

Francine karmantyúja. HENRI MURGER regényének XVIII. fejezete

Mindszentek napjának reggelén volt; Francine éppen meghalt.
Két ember virrasztott az ágynál; egyik, aki kiegyenesedve állt, az orvos volt; a másik az ágynál térdelt és csókjaival borította a halott kezét, olyan volt, mintha ajkait kétségbeesett csókkal oda akarná szögezni; Jacques volt, Francine kedvese. Tíz óránál tovább már érzéketlen fájdalomba volt elmerülve. Az ablak alatt kintorna szólalt meg és ez felriasztotta.
A kintorna oly nótát játszott, amelyet Francine szokott énekelni, amikor felkelt.
Ama oktalan remények egyike, amelyek csupán a nagy kétségbeesés idején szoktak megszülemleni, átjárta a Jacques elméjét. Visszatekintett a múltba, akkoriba, amikor Francine még csak haldokolt; elfelejtette a jelent és pillanatra azt képzelte, hogy az elhunyt csak elaludt, és hogy rögtön felébred és eldalolja, reggeli énekét.
De a kintorna még el sem hallgatott, és Jacques már ismét a valóság tudatára ébredt. Francine ajka örökre zárva volt és nem fog többé dalolni és a mosoly, amelyet utolsó gondolata varázsolt elő, már eltűnt ajkairól, amelyen a halál kezdett mutatkozni.
– Bátorság, Jacques, mondja az orvos, aki a szobrász barátja volt.
Jacques felkelt és az orvosra tekintve szólt:
– Vége, ugyebár már nincs remény?
Nem is felelve a gyászos őrültségre, a jó barát összehúzta az ágy függönyét és ismét a szobrászhoz lépve kezet nyújtott neki.
– Francine meghalt, szólt; erre el kellett készülnünk. Isten tudja, mi mindent tettünk meg, hogy megmenthessük. Derék leány volt, Jacques, aki téged nagyon szeretett, jobban és másképp, mint ahogy te szeretted, mert az ő szerelme csupa szerelem volt, míg a tiedben más elem is létezett. Francine meghalt, … de még nincs vége mindennek; a temetés iránt is kell intézkedni. Majd eljárunk együtt, és megkérjük a szomszédnőt, hogy távollétünkben őrködjék itt.

Jacques tűrte, hogy barátja elvigye. Egész nap futkostak a polgármesteri hivatalhoz, a temetkezési vállalatokhoz, a temetőbe. Minthogy Jacques-nak nem volt pénze, az orvos zálogba csapta az óráját, egy gyűrűt, és némi ruhaneműeket, hogy teljék a temetésre, amelyet másnapra tűztek ki.
Mindketten késő este tértek vissza. A szomszédnő kényszerítette Jacquesot, hogy egyék valamit.
– Igen, igen, szólt, eszem; fázom és erőre van szükségem, mert az éjjel dolgozni fogok.
A szomszédnő és az orvos nem értették meg.
Jacques asztalhoz ült és oly mohón evett néhány falatot, hogy majd megfulladt. Aztán italt, kért. De amint szájához emelte a poharat, leejtette. A pohár, amely eltört, a művészben oly emléket ébresztett, amely újból felébresztette a pillanatra megszűnt szenvedést. Az nap, amikor Francine először jött hozzá, a fiatal leány, aki már beteges volt, rosszul érezte magát és Jacques ebből a pohárból kínálta meg egy kis cukros vízzel.
Utóbb, amikor együtt laktak, a poharat szerelmi ereklyévé tették meg.
A gazdagság ritka pillanataiban a művész egy-két palack erősítő bort vásárolt, amelyet az orvos rendelt neki, és ebből a pohárból itta Francine az italt, amelytől gyöngédségéhez bájos vidámság járult.
Jacques fél óránál tovább nézte szó nélkül a drága, törékeny emlék maradványait. Úgy tetszett neki, hogy az ő szíve is megtört, és mintha szilánkjai széttépték volna mellét. Mikor aztán ismét magához tért, összeszedte a pohár cserepeit, gondosan elhelyezte őket a szekrény fiókjába. Majd megkérte a szomszédnőt, hozna neki gyertyákat, és a kapussal küldjön fel egy vödörrel vizet.
– Ne távozzál, szólt az orvoshoz, aki erre nem is gondolt; szükségem lesz reád azonnal.
Vizet hoztak és gyertyát. A két pajtás magára maradt.
– Mit akarsz tenni?- kérdé az orvos, látva, hogy Jacques gipszet vet egyenletes mennyiségekben egy faedénybe, amelybe előzőleg vizet töltött.
– Mit akarok tenni? – felelt a művész. Hát nem találod ki? Lemintázom Francine fejét; és minthogy nem lenne hozzá bátorságom, ha magamra maradnék, hát ne menj el.
Jacques félrevonta a függönyt és eltette a kendőt, amellyel a halott arcát betakarták. Keze reszketni kezdett, és félig elfojtott zokogás tódult ajakára.
– Add ide a gyertyát, szólt barátjához, aztán tartsd ide a vedret.
Az első gyertyát odaerősítették az ágy fejéhez, úgy, hogy teljes fénye a holttest arcára esett, a másikat a lábánál erősítették meg.
Olajba mártott ecsettel aztán a művész benedvesítette a szemöldököt, a szempillákat, a hajat, amely úgy volt elrendezve, amint Francine rendesen viselte.
– Így a, nem fáj majd neki, ha leveszem a maszkot, mormogá Jacques magában.
Ezek után az előkészületek után és miután az elhunyt fejét kedvező helyzetbe fektette, Jacques egyenletes rétegekbe rákente a főszt, míg az álarcnak megvolt a kellő szilárdsága. Negyed óra múlva elkészült a műtéttel, amely teljesen sikerült.
Különös körülmény következtében változás mutatkozott Francine arcán. A vér, amely még nem fagyhatott meg teljesen, a gipsz melegétől kétségkívül átmelegedett, a felső testrészek felé hatolt, úgy, hogy a homlok és az arc sápadt fehérségén bizonyos rózsás szín tűnt fel. A szempillák, amelyek a mintázás alatt felemelkedtek, látni engedték a szem nyugodt azúrját, amelynek tekintete némi értelmet tetszett elárulni; és az ajkakon, amelyek mintegy megkezdett mosolyra nyíltak, mintha elhangzott volna az utolsó búcsúzásban elfelejtett szó, amelyet az ember csak a szívével hall.
Ki meri állítani, hogy az értelem megszűnik abban a pillanatban, amikor a lény érzéketlenné lesz? Ki mondhatja, hogy a szenvedélyek megszűnnek, ha utolsót dobog a szív, amely éltette őket? Nem maradhat-e néha a lélek önként a már a koporsó számára feldíszített testben, hogy földi börtönéből tanúja legyen pillanatig a gyásznak és könnyeknek? Az elhalóknak hiszen annyi okuk van arra, hogy ne bízzanak a visszamaradottakban.
Talán Francine megelevenedett pillanatra – a szobor sikere kedvéért.
Aki látta, amint ott feküdt, mintha csak szerelmi álmot folytatott volna, azt hihette, hogy a szépségtől halt meg.
Jacques megint azt kezdte hinni, hogy Francine talán meg sem halt. És ha a határtalan kétségbeesés minden tébolya kellett ahhoz, hogy Francine halálán kételkedjék, a tudomány teljes csalhatatlansága kellett ahhoz, hogy a csodás teremtés láttára elhiggyék, hogy valóban meghalt.

Francine-t eltemették.
A zokogás közepette az orvos hallotta, amint Jacques erre az önző sóhajra fakadt:
– Oh, ifjúságom, téged temetlek.
Jacques tagja volt a víz-ivók társaságának, amelyet meglehetősen elhanyagolt, amióta Francine-nal élt.
Amikor elmondta az elnöknek, a zárkózott Lazare-nak, hogy ezentúl elvállal minden munkát, amely valamit jövedelmez, Lazare így felelt:
– Kedves barátom, szerelmi vallomásod már lemondás volt a művészetről. Barátaid maradunk, ha akarod, de nem leszünk többé társaid. Űzd a mesterségedet, ahogy akarod, számomra már nem vagy szobrász, hanem gipszfigurás ember. Igaz, hogy bort ihatol, de mi, akik továbbra is vizet iszunk és komiszkenyeret eszünk, mi művészek maradunk.
Jacques ismét felkereste a társaságot, de itt nem értették meg, és azért teljesen szakított a víz-ivókkal.
Öt-hat nappal a temetés után felkeresett egy sírkőkereskedőt a Montparnasse temetőnél és következő szerződésre lépett vele: a kereskedő kerítést szállít Francine sírjához, mégpedig Jacques rajzai szerint, és egy fehér márványtömböt ad Jacques-nak, aki ezért három hónapig ingyen dolgozik a sírkőkereskedőnek.
Így jutott Francine síremlékhez.
A sírkőkereskedő társul akarta fogadni Jacques-ot, akinek rendkívüli ügyességét felismerte, de a fiatalember visszautasította az ajánlatot. Utóbb orvos barátja szerzett neki munkát egy kis palota építkezésénél, és az ifjú sorsa jobbra fordult. De a munkakedve hanyatlott, rosszkedvű, ideges lett.
Rodolphe hamarosan felismerte barátja baját.
– Ismerem ezt, barátom, szólt, és Jacques mellét veregetve hozzá tette: – Csak gyorsan tüzet gyújtani itt. Tegyen szert hamarosan egy kis szenvedélyre, akkor aztán lesznek új eszméi.
– Ah, felelt Jacques, annyira szerettem Francine-t!
– Hiszen azért örökké szeretheti; csókolja másnak ajakán.
– Oh, csak találhatnék hozzá hasonló nőre…

Hat héttel utóbb Jacques ismét megtalálta ihletét, amelyet egy Marie nevű leányka édes tekintete gyújtott lángra.
Jacques azonban nem felejtette el Francine-t. Követte Rodolphe szavait; csókolta mindennap a Marie ajkán, és titokban dolgozott a szobron, amelyet a halott sírjára szánt.
Egy napon, amikor pénzhez jutott, ruhát vett Marie-nak, fekete ruhát. A leányka nagyon örült neki, csak a szint nem találta elég derültnek nyárára. De Jacques azt mondta neki, hogy nagyon kedveli a feketét, és hogy örömet okoz, ha mindennap viseli.
Egy szombaton így szólt Jacques a leányhoz:
– Holnap reggel zöldbe megyünk.
– Mily boldogság, szólt Marie. Megleplek valamivel, meglátod. Holnap verőfény lesz.
Marie egész éjjel új ruhán varrt, amelyet megtakarított pénzecskéjéből vett; csinos, rózsaszínű ruhát. És vasárnap az új jelmezben lépett be Jacques műtermébe.
A művész fagyosan, szinte durván fogadta.
– De hiszen azt hittem, örömet okozok vele, ha megajándékozom magamat ezzel a kedves ruhával, mondja Marie, aki nem tudta magának megmagyarázni Jacques hidegségét.
– Nem megyünk vidékre, felelt az ifjú; elmehetsz, dolgom van.
Marie nehéz szívvel távozott. Útközben találkozott egy fiatalemberrel, aki ismerte Jacques esetét, és aki a leánykának egykor udvarolt.
– No lám, Marie kisasszony, hát már nem gyászol? – kérdé.
– Gyászolni? – mondja Marie, ugyan kiért?
– Hát nem tudja? Hiszen köztudomású… az a fekete ruha, amelyet Jacques önnek ajándékozott…
– Nos?
– Gyászruha volt. Jacques gyászt öltetett magával Francine-ért.

Attól a naptól fogva Jacques nem látta viszont Marie-t. A szakítás szerencsétlenséget hozott; rossz napok következtek be reá. A Saint-Louis kórházba, került.
Egy nap kezébe jutott az orvos rendelő füzete; látva, mit rendelnek neki, megértette, hogy el van veszve; írt a családjának és ágyához hívatta Genovéva nővért, aki oly gondosan ápolta.
– Nővér, szólt, a szobában, amelyben, amíg jobban éreztem magamat, dolgozgatni tudtam, van egy kis agyag szobrocska, angyalt ábrázol. Egy sírhelyre volt szánva, de nem érek rá arra, hogy kidolgozzam márványból. Pedig van odahaza csinos márványdarabom… Hát… nővér… önnek adom a kis szobrot, helyezze el a kápolnába…
Néhány nap múlva meghalt. Minthogy a temetés napja összeesett a szalon megnyitásával, a víz-ivók nem jelentek meg.
– A művészet mindenekelőtt, szólt Lazare.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések