Francine karmantyúja. HENRI MURGER regényének XVII. fejezete
Az igazi bohém-világ igazi bohémjei közt ismertem egykor egy D… Jacques nevű embert; szobrász volt és fényes jövővel biztatott. De a nyomor nem adott neki időt arra, hogy beváltsa, amit ígért. Meghalt 1844. március havában, a Saint-Louis kórház Sainte-Victoire termében, a 15. sz. ágyban.
Jacques-kal a kórházban ismerkedtem meg, ahol magamat is hosszú betegség tartott fogva. Jacques-ban, amint mondtam, nagy tehetség csírája rejlett, de azért éppen nem volt önhitt természetű. A két hónap alatt, amely alatt érintkeztünk, és amely alatt a halál karjaiban ringott, soha egyetlen egyszer sem hallottam panaszkodni és nem is fakadt oly panaszokra, amelyek a meg nem értett művészeket annyira nevetségessé tette. Meghalt pózolás nélkül, haláltusájában iszonyú arcfintorgatást végezve. Ez a halál a legkegyetlenebb képekre emlékeztet, amelyeket csak az emberi szenvedések karaván útjában láttam.
Atyja az eset hallatára megjelent, hogy kikérje holttestét és hosszasan alkudozott a harminchat frankon, amelyet az igazgatóság követelt rajta.
Az egyházi szertartás árán is alkudozott, mégpedig oly makacsul, hogy végre is leengedtek neki hat frankot. Amikor a holttestet a koporsóba tették, az ápoló elvette a szemfödő rongyot, amely a kórházé volt, és az elhunyt egyik barátjától követelte a lepedő árát. A szegény ördög, akinek sou-ja sem volt, felkereste Jacques atyját, aki dühöngő haragra lobbant, és azt követelte, hogy ne untassák már folyton.
Az újonc nővér, aki jelen volt a rémes szóvitán, pillantást vetett a holttestre, és erre a gyöngéd szavakra fakadt:
– Oh, uram, ne temettesse el így ezt a szegény fiút; olyan hideg a föld alatt; adasson reá legalább egy inget, hogy ne járuljon egészen mezítelenül a jó isten elé.
Az atya adott a pajtásnak öt frankot, hogy inget vegyen, de megmondta neki, hogy a Grange-aux-Belles utcába menjen egy zsibárushoz, a kinél alkalmi fehérneműt kaphat.
– Annál olcsóbb lesz, szólt.
Jacques atyjának kegyetlenségét utóbb azzal magyarázták nekem, hogy az öreg dühöngött, amiért a fia művészi pályára adta magát, és haragja nem csillapult a koporsó előtt sem.
De nagyon eltértem Francine-tól és karmantyújától. Reátérek. Francine kisasszony Jacques-nak első és egyetlen kedvese volt, aki, hiszen nem halt meg vénen, mert csak huszonhárom éves volt, amikor az atyja meztelenül temetette el. Ezt a szerelmi történetet maga Jacques beszélte el nekem, mert hát ő volt a 15-ös és én a 16-os a Sainte-Victoire teremben, — szomorú hely a meghalásra.
De megállj, olvasó, mielőtt belefogok az elbeszélésbe, amely nagyon szép lesz, ha úgy bírom elmondani, mint ahogy Jacques barátom beszélte el nekem, hadd gyújtsak rá arra az ócska agyag pipára, amelyet nekem adott azon a napon, amikor az orvos megtiltotta neki a dohányzást. Az éjjel azonban, amikor az ápoló aludt, Jacques barátom kölcsönkérte a pipáját és egy kis dohányt kért; oly unalmasok azok a nagy termek éj idején, ha az ember nem alhatik, és szenved.
Csak egy vagy két szippantást, szólt, és engedtem kérelmének; Szent Genovéva nővér körútjában úgy tett, mintha nem érezné a füst szagát. Ah, jó nővér! mily jó voltál, és mily szép is voltál, ha szentelt vizet nyújtottál nekünk! Láttunk, amint messziről jöttél, szelíden lépdelve a homályos boltívek alatt, beburkolva a fehér fátyolba, amely oly szépen ráncolódott, és amelyet Jacques barátunk annyira csodált. Ah, jó nővér! ennek a pokolnak Beatrixe voltál. Oly édesek voltak vigasztaló szavaid, hogy az ember már csak azért panaszkodott, hogy vigasztalásodban legyen része. Ha Jacques barátom meg nem halt volna, egy napon, amikor esett a hó, bizonyára készített volna egy szép kis boldogságos szüzet a te zárkád számára. Oh, jó Szent Genovéva nővér.
Egyik olvasó: Nos és a karmantyú? Nem látom a karmantyút.
Másik olvasó: És Francine kisasszony? Hol marad, mi?
Egyik olvasó: Nem valami túlságos vidám ez a história.
Másik olvasó: Majd megtudjuk a végét.
– Bocsánatot kérek, uraim, a Jacques barátom pipája késztetett az eltérésre. De különben sem fogadtam meg, hogy mindenképen megkacagtatom önöket. Nem mindig derült ám a bohém-világ.
Jacques és Francine a Tour-d’Auvergne utca egyik házában találkoztak, ahova ugyanazon az áprilisi napon költözködtek.
A művész és a leányka nyolc napig maradtak úgy, hogy nem kezdték meg a szomszédi viszonyt, amely pedig szinte kikerülhetetlen azok közt, akik ugyanazon a folyósón laknak, de azért, bár szót sem váltottak, már ismerték egymást. Francine tudta, hogy a szomszédja szegény művész és Jacques megtudta, hogy szomszédnője kis varrónő, aki megszökött a családjától, hogy meneküljön a mostohaanyja kínzásaitól. Bámulatosan takarékoskodott, hogy, amint mondani szokás, eltengődjék valamiképp, és minthogy sohasem ismerte a gyönyört, nem is kívánta meg. Íme, hogyan történt, hogy a közös választófal közvetítésével megismerkedtek egymással.
Egy áprilisi estén Jacques a fáradtságtól félholtan, reggel óta éhezve és nagyon leverten hazatért; az a bizonytalan szomorúság bántotta, amelynek nincs határozott oka, de amely mindenütt és minden pillanatban megragad; a szív bizonyos aléltsága az, amelynek különösen azok a boldogtalanok az áldozatai, akik magukban élnek.
Azt hitte, megfullad. Kinyitotta az ablakot. Majd meg pipára gyújtott, hogy éhségét csillapítsa. Mákony-nedvvel kevert dohányt szítt, hogy a „pisztolyt leplezze”. Ha a falon függő pisztoly a füsttől már nem volt látható, vagyis körülbelül a tízedik pipa után, akkor rendesen elaludt. De ma nem használt ez a szer és Jacques szomorú, elkeseredett maradt. Francine kisasszony ellenben ezen az estén nagyon vidám volt. Vidámságának éppúgy nem volt határozott oka, mint Jacques szomorúságának.
Amint az égő gyertyával benyitott a szobájába, a szél hirtelen elfújta a gyertyát.
– Istenem, mily kellemetlen, kiáltott fel a leányka; most megint másszam le a hat emeletet.
De a Jacques ajtaján át megpillantotta a világosságot és a lustaság ösztöne, amelyhez bizonyos kíváncsiság is járult, azt tanácsolta neki, hogy kérjen világosságot a művésztől.
– Mindennapi szívesség ez szomszédok közt, gondolta, és nincs ebben kompromittáló.
Kopogtatott; Jacques meglepetve nyitott ajtót a késői vendégnek. De alig lépett a leányka a szobába, a füst annyira torkára szállt, hogy Francine, még mielőtt egy szót mondhatott volna, ájultan rogyott egy székre, és kiejtette kezéből a gyertyát és a kulcsot. Éjfél volt, mindenki aludt a házban, Jacques nem gondolt arra, hogy segítségért kiáltson; tartott különben tőle hogy kompromittálja szomszédnőjét. Beérte azzal, hogy ismét kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő hatolhasson be, néhány csepp vizet locsolt a leányka arcába, és Francine pár perc múlva magához tért.
Elmondta, miért jött, és sokszor kért bocsánatot a történtekért.
– Most már helyreálltam, tette hozzá, és visszatérhetek szobámba.
És már ki is nyitotta a szobácska ajtaját, amikor észrevette, hogy nemcsak a gyertyát nem gyújtotta meg, de a szobája kulcsát is elhagyta.
– Mily szeles vagyok, szólt viaszgyertyáját a Jacques gyertyájának lángjához tartva; világosságért jöttem, és a nélkül távozom.
De ugyanabban a pillanatban a nyitott ablak és ajtó között keletkezett légvonat eloltotta a gyertyákat, és a fiatalok sötétben maradtak.
– Azt hinné az ember, mondja Francine, készakarva történt. Bocsássa meg, uram a zavart, amelyet okoztam, és legyen szíves újra meggyújtani a gyertyát, hogy megtalálhassam a kulcsomat.
– Bizonyára, kisasszony, felel Jacques és tapogatódzva kereste a gyufát.
Csakhamar megtalálta. De különös gondolat cikázott át az agyán; zsebre tette a gyufát és felkiáltott.
– Ah, istenem, kisasszony, újabb zavar; nincs egyetlen gyufám sem idehaza; az utolsó volt az, amellyel az elébb rágyújtottam.
És magában ezt gondolta:
– Remélem ez csak igazán jól kigondolt ravaszság!
– Édes istenem, szólt Francine, gyertya nélkül is visszatérhetek a szobámba; nem oly nagy, hogy eltévedjek benne. De a kulcsra szükségem van, kérem, uram, segítsen a keresésnél; a padlón kell lennie.
– Keressük, kisasszony, szólt Jacques.
És íme mindketten a sötétben keresték az elveszett tárgyat; de minthogy ugyanaz az ösztön vezette őket, megesett, hogy kezeik, amelyek ugyanazon a helyen keresgéltek, percenként tízszer is érintkeztek. És minthogy egyik oly ügyetlen volt, mint a másik, sehogy sem találták meg a kulcsot.
– A hold, amelyet most a felhők borítanak, szólt Jacques, éppen szobámba világít. Várjunk kissé; mindjárt elősegíti majd kutatásainkat.
És a holdra várakozva beszélgetésbe elegyedtek. Beszélgetés a homályban, apró szobában tavaszi éjjelen; beszélgetés, amely eleinte közönséges és jelentéktelen, aztán bizalmaskodó…; tudnivaló, hogy mire visz… A szavak lassanként zavarosabbá lesznek, a társalgás akadozik; a hang halkabbá lesz, a szókat sóhajok váltják föl… a kezek, amint találkoznak, befejezik a gondolatot, amely a szívtől az ajkra száll és… Keressétek a következtetést emlékeitekben, oh ifjú párok! Emlékezzél vissza, fiatalember, emlékezzél vissza, ifjú nő, ti, akik most kéz a kézben jártok, holott két nappal ezelőtt nem is láttátok még egymást.
Végre a hold kiszabadult és tiszta fénye beborította a szobát. Francine kisasszony felriadt álmából és kissé felsikoltott.
– Mi baja? – kérdi Jacques, és átkarolta derekát.
– Semmi, rebegé Francine; azt hittem kopogtatnak.
És úgy, hogy Jacques észre ne vegye, egy bútordarab alá tolta lábával a kulcsot, amelyet éppen megpillantott.
Nem akarta megtalálni.
Egyik olvasó: Sohasem adnám ezt a történetet a leányom kezébe.
Másik olvasó: Mindeddig egy szőrszálat sem láttam Francine kisasszony karmantyújából és egyáltalán azt sem tudom, milyen az a lány, barna-e vagy szőke?
Türelem, oh, olvasók, türelem. Megígértem nektek a karmantyút és legvégül megadom, amint Jacques barátom is megadta az ő szegény Francine barátnőjének, aki kedvesévé lett, úgy, amint a fentebbi pontozott sorban megmagyaráztam.
Francine szőke volt, szőke és vidám, ami nem közönséges dolog. Huszadik évéig nem ismerte a szerelmet, de valami bizonytalan előérzet, mely közeli halálát éreztette vele, azt tanácsolta neki, hogy ne késsék tovább, ha meg akarja ismerni.
Találkozott Jacques-kal és szerette. A viszonyuk hat hónapig tartott. Egymáséi lettek tavasszal, elváltak ősszel. Francine mellbeteg volt; tudta, és Jacques barátja is tudta; két héttel az után, hogy összeadta magát a fiatal leánnyal, megtudta egy barátjától, aki orvos volt.
– Elköltözik a sárguló levelekkel, szólt az orvos.
Francine meghallotta ezt a nyilatkozatot és észrevette, hogy mennyire kétségbe ejti barátját.
Mit nekünk a sárga levelek, szólt mosolyba tükröztetve egész szerelmét, mit nekünk az ősz; most nyár van és a levelek zöldek; használjuk ki az időt barátom… Ha észreveszed, hogy már távozóban vagyok ebből az életből, karodba fogsz, megcsókolsz és megtiltod, hogy távozzam, szófogadó vagyok, tudod, és maradok.
És a bájos teremtés így viselte el öt hónapon át a bohém-élet nyomorait, ajkán mosoly lebegett, dal csattogott ajkáról. Jacques-ot ez csakugyan félrevezette. Barátja többször mondta neki:
– Francine rosszul van, gondozásra szorul.
Erre Jacques bejárta egész Párist, hogy pénzre leljen, amiből az orvosságokat megrendelhesse. De Francine nem akart róla tudni és kidobta a gyógyszereket az ablakon. Éjjel, ha elfogta a köhögés, kiment a szobából, a folyosóra ment, hogy Jacques meg ne hallja.
Egy nap, mikor mindketten zöldben voltak, Jacques észrevett egy fát, amelynek lombozata már sárgult. Busán nézte Francine-t, aki lassan, kissé álmatagon haladt mellette.
Francine látta, amint Jacques elsápadt és kitalálta sápadtságának okát.
– Bamba vagy, szólt a leány és megcsókolta az ifjat: még csak júliusban vagyunk; októberig még bárom hónap, szeretjük egymást éjjel, nappal, amint most tesszük és így megkétszerezzük az időt, amelyet még együtt tölthetünk. Aztán meg, ha rosszul érezném magamat a sárga levelek hatása alatt, fenyőerdőbe megyünk? A tűlevelek mindenkor zöldek.
Október hóban Francine ágyba dőlt. Jacques barátja gondozta… A kis szoba, ahol laktak, a ház legmagasabb helyén volt, és ablaka az udvarra nyílt, amelyen nagy fa állott, és ez napról napra lombtalanabbá lett. Jacques függönyt helyezett az ablak elé, hogy a fát rejtegesse a beteg előtt. De Francine követelte, hogy a függönyt húzzák félre.
– Oh, barátom, mondá Jacquesnak, százszor annyi csókot adok, mint ahány levél van a fán.
És hozzátette: – Különben sokkal jobban vagyok… Nemsokára kijárok, de minthogy hideg van és nem szeretném, hogy a kezem kipiruljon, veszesz nekem karmantyút.
Egész betegsége alatt ez a karmantyú volt egyetlen álma.
Mindszentek előestéjén látva, hogy Jacques vigasztalanabb, mint valaha, biztatni akarta, és hogy mutassa, mennyivel jobban van, felkelt.
Éppen akkor jött az orvos, és kényszerítette, hogy lefeküdjék.
– Jacques, súgta a művész fülébe, bátorság. Mindennek vége. Francine meghal.
Jacques könnyekre fakadt.
– Mindent adhatsz már neki, amit csak akar, folytatta az orvos. Már nincs több remény.
Francine a szemével hallotta, amit az orvos mondott a kedvesének.
– Ne hallgass rá, kiáltott fel Jacques felé nyújtva kezét, ne hallgass rá; hazudik. Együtt kisétálunk holnap… Mindszentek napja van… Hideg lesz, eredj, végy nekem egy karmantyút… kérlek; félek a tél ridegségétől.
Jacques távozni készült barátjával, de Francine visszatartotta az orvost, és ezt kiáltotta Jacques felé :
– Hozz muffot; végy egy szépet, amely soká tart.
És mikor egyedül maradt, így szólt a leányka:
– Oh, uram, meghalok, jól tudom… De mielőtt távozom, találjon rá módot, hogy egy éjjelre erős legyek; adjon nekem még egy szép éjt, és aztán meghalok, minthogy a jó isten nem akarja, hogy tovább éljek.
Mikor az orvos lehetőleg megvigasztalta, szélroham hatolt be a szobába, és a beteg ágyára hajtotta a kis udvar fájának egy sárga levelét.
Francine félre lebbentette a függönyt, és látta, hogy a fa már teljesen lombtalan.
– Ez az utolsó, szólt párnájára téve a falevelet.
– Csak holnap hal meg, mondja az orvos; még van egy éjjele.
– Oh, mily boldogság! – felel a fiatal leány… egy téli éj… az sokáig tart.
Az éjt Jacques-kal töltötte.
És másnap, mindszentek napján, déli harangszóra elfogta a haláltusa, és egész teste remegett.
– A kezem fázik, rebegé; add ide a muffomat.
És a szőrmébe vájkált a keze.
Vége, mondja az orvos Jacquesnak; csókold meg.
Jacques barátnője ajkára tapasztotta ajakát. Utolsó pillanatban el akarták tenni a karmantyút, de a leány görcsösen fogta.
– Ne, ne, szólt, hagyjátok meg nekem; tél van… fázom. Ah, szegény Jacques-om… Ah, szegény Jacques-om… mi lesz belőled? Ah, Istenem!
És másnap Jacques magára maradt.
Egyik olvasó: Ugye mondtam, hogy nem vajmi mulatságos ez a történet?
Bizony, kedves olvasó, hát nem is lehet mindig mulatni.
Fordította: Komor Gyula