Bohém-világ – XVI. fejezet

2010. december 4.

A gráciák öltözékei. HENRI MURGER regényének XVI. fejezete

Igenis, a hölgyek okozták, hogy a cigányok néha erőteljesen dolgoztak. Schaunard hangoztatta:

– A mi helyzetünkben nincs igazunk, ha közülünk egyik, vagy másik a rátartit adja, mikor művészetünk határain kívül is alkalom nyílik arra, hogy a vagyonunkat jelző nulla elé számot tehessünk.
– Ej, mondja Marcel, melyikünket vádolhatod rátartisággal? Bármily nagy festő is leszek, egykor, francia katonákat festek, amit sou-kkal fizetnek. A zsidók átvonulása a Vörös-tengeren most egy üzlet cégtáblája lett és „Marseille kikötő” a neve. Nem mondhatod, hogy nem másznék le jövendőbeli nagyságom létráján.
– És én, felelt Rodolphe, nem tudod-e, hogy két hét óta egy orvos-sebész-ozanorikus tankölteményt írok egy fogorvos számára, aki ihletemet úgy segélyezi, hogy tizenöt sou-t ad az alexandrinusok tucatjáért?…. De nem pirulok érte; semhogy a múzsámat keresztbefont karokkal lássam, inkább versbe szedem a Párizsi kalauzt, Ha az embernek lírája van…. az ördögbe is, hát játsszék rajta… aztán meg rongyos a Mimi cipője.
– Akkor hát, kezdi Schaunard, nem veszitek rossz néven, hogy honnan származik az az aranyeső, amelynek áradatára várok.

Íme Schaunard kétszáz frankjának története. Két hete lehet, hogy belépett egy zeneműkiadóhoz, aki megígérte neki, hogy a vevői közt majd talál valakit, aki felfogadja zongoratanítóul, vagy kísérőül.
– Derék, mondja a kiadó, megpillantva a belépőt, éppen jókor jön; éppen ma kerestek nálam egy zongorajátékost. Ánglius ember keresi. Azt hiszem, jól fizet…. Igazán erős a zongorázásban?!
Schaunard arra gondolt, hogy szerény tartózkodás árthatna neki a kiadónál. Zenész, kiváltképpen zongoraművész, aki szerény, valóban ritka dolog. Schaunard azért nagy garral felelt.
– Első minőségű zongorista vagyok; ha tüdőm meg lenne támadva, hosszú hajam és fekete frakkom volna, éppoly híres lennék, mint a nap, és a helyett, hogy tőlem kérnének nyolczszáz frankot a „Leányka halála” kinyomatásáért, Ön jönne hozzám és térden állva kínálna meg pénzzel. Tény, hogy ujjaim már tíz év óta végeznek kényszermunkát az öt oktáván, és azért elég kellemesen működöm az elefántcsonton és ébenfán.

Birn’n nevű angol hívatta Schaunard-t. A zenészt egy kék inas fogadta, aki átadta egy zöld inasnak, ez pedig egy fekete kezére juttatta, ki végül bevezette Schaunard-t a ház spleenes gazdája elé. A termet betöltötte egy papagáj iszonyú rikácsolása, amely az első emelet erkélyéről hangzott fel.
– Ah, az állat, az az állat, az az állat! – dörmögi az angol és székében vonaglott, még megöl!
És ugyanakkor a madár újból belekezdett a műsorába, még hangosabban, és tartalmasabban, mint ahogy a közönséges papagájok szoktak.

Schaunard ámulva hallotta, amint az állat egy női hang parancsára Théramène elbeszélésének első verseit szavalta a konzervatóriumban szokásos hangsúlyozással. A papagáj egy dámáé volt, akinek a galanteria turfján igen magas árfolyamot ért el, isten tudja, hogy miért. Doloresnek hívták és spanyol nőnek mondta magát, bár abból a párisi Andalúziából származott, amelyet rue Coquenard-nak hívnak. És bár a Coquenard utca tíz percnyire van a Provence utcától, mégis hét-nyolc esztendőbe tartott, amíg ezt az utat megtette. Madara pedig lassanként az egész szomszédság rémjévé lett. Reggeltől estig zajongott az erkélyen, politikáról és irodalomról regélt.

Az angol, akihez Schaunard belépett, három hónapig tűrte. Egy nap aztán a düht, amely rajta erőt vett, egy nagyszerű díszöltözetbe rejtette, ugyanolyanba, amilyenben Windsorban Viktória királynő elé járult volt kézcsókra. Így jelentkezett Dolores kisasszonynál. Dolores kisasszony nagyon barátságosan fogadta, és reggelivel kínálta meg. Az angol huszonöt leckében szerzett franciasággal felelt.
– Elfogadnám a meghívását, de csak úgy, ha együtt megesszük ezt a gyalázatos madarat.
És a papagájra mutatott, amely már kiérezte belőle az ángliust, és a God save the king-be kezdett.
Dolores azt hitte, hogy angol szomszédja ugratni akarja, és éppen haragra akart lobbanni, amikor ez hozzátette:
– Minthogy vagyok gazdag, letenni az állat árát.
Dolores azt felelte, hogy ragaszkodik madarához és nem engedi más kezére jutni.
– Nem is akarni kezembe, felelt az angol, hanem lábam alá.
És mutatta a cipője sarkát.
Dolorest csak az angol gyémántgyűrűjének látása csillapította le. Megígérte, hogy a papagájt úgy elrejti, hogy nem fogja többé zavarni a szomszéd urat. Aztán megkínálta vagy tíz páholyjeggyel aznapi jutalomjátékára.
– Minthogy ennyire előzékenynek mutatkoztam, gondolta magában, ha jólnevelt ember, lehetetlen, hogy visszautasítsa a jegyeket; és ha meglátott rózsaszínű jelmezemben, ki tudja? Szomszédok közt! A gyémánt, a melyet ujján visel, talán egy millió előlegje.
Szavamra, elég rút, elég szomorú, de alkalmat nyújt majd, hogy Londonba jussak tengeri betegség nélkül.
Az angol átvette a jegyeket, megmagyaráztatta, magának másodszor is, hogy mitől jók, aztán az árukat kérdezte.
– Egy páholy hatvan frank. Ez tíz páholy… de nem oly sürgős a dolog, tette hozzá Dolores, látva hogy az angol tárcájáért nyúl. Remélem, hogy szomszédom létére szívesen megtisztel néha-néha.
Birn’n azt felelte:
– Nem szeretek a határüzleteket.
És ezzel egy ezer frankost tett az asztalra és zsebre vágta a jegyeket.
– Visszaadok, mondja Dolores felnyitva asztalkáját, ahol a pénzét tartogatta.
– Oh, nem kell, felel az angol; tartsa meg borravalóul.
– Borravaló! – kiált fel Dolores egyedül maradva. Milyen bamba! Visszaküldöm neki a pénzét.
De aztán belátta, hogy jobb lesz megtartani a pénzt. Estére azonban dühösen tért haza. Az angol nem használta fel a jegyeket és a páholyok üresen maradtak. És hallgatnia kellett a kolleganők kárörvendő megjegyzéseit.
Még az éjjel felkeltette Kokót, és a papagáj felkeltette Birn’n urat.

Így tört ki a háború a művésznő és az angol között. Elkeseredett háború, fegyverszünet, pihenés nélkül, és a két ellenfél nem riadt vissza semmiféle költségektől.
A papagáj, amelyet Dolores mind jobban nevelt, angol nyelven szitkozódott és csúfolódott; tűrhetetlen volt, maga Dolores is szenvedett miatta, de napról napra remélte, hogy Birn’n ki fog költözni. Az angol azonban a maga részéről is kigondolt mindenféléket. A lakásán dobos-iskolát rendezett be; ezt a rendőrbiztos megtiltotta. Birn’n, aki mind találékonyabb lett, lövöldét létesített a szalonjában, de a hatóság megtiltotta a lőfegyverek használatát. Majd vízzel áztatta a padlót, fürdés ürügye alatt, úgyhogy a lecsepegő víz megrontotta Dolores kisasszony bútorját. Mikor ettől is eltiltották, kigondolta a zongorát.
Bérelt egy hangszert és zongoristát keresett.
Az ajánlott zongorista, amint könnyű kitalálni, Schaunard barátunk volt. Az angol elmondta neki keservét.
Schaunard azt tanácsolta, hogy rovarporos szőnyegeket poroltasson ki a papagáj kalitja felett; a lehulló por megöli a madarat.
– Gondoltam erre, felelt az angol, de a zongora biztosabb. Megzavarom a komédiásnő és a papagáj álmát. A törvény jogot ad arra, hogy egész nap muzsikáljak. Nos, megérti?
– De, mondja Schaunard, hiszen az nem lesz kellemetlen a színésznőnek, ha egész nap hallgathatja zongorajátékomat ingyen?! Elsőrangú zongorista vagyok, és…
– Oh, mondja az angol, hiszen nem kérek én szép muzsikát, csak tessék verdesni a billentyűket. Így a, tette hozzá az angol egy akkordot megütve és mindig, mindig ugyanazt, irgalom nélkül. Értek kicsit a gyógyászathoz, ettől megbolondul. Erre számítok. Tessék helyet foglalni, kezdje; jól fizetek.

Íme, beszélte Schaunard, két hét óta ez az én mesterségem. Hajnaltól estig skálázom. És az angol kétszáz frankot fizet egy hónapra.
A pajtások elhatározták, hogy alkalmat nyújtanak a hölgyeknek, amint Schaunard mondta, „vedlésre”.
Két-három nappal ezután Rodolphe a fogművészeti költeményért nyolcvan frankot kapott, Marcel tizennyolc káplárt festett hat frankjával.
El is költötték derekasan a pénzüket. Fosztogatták a divatkereskedéseket.
Midőn a közeli templomban az Angelust harangozták, a három szorgalmas, kacér lány, aki, alig ért rá néhány óráig aludni, már a tükrök előtt állt és megtette az utolsó öltéseket az új ruhákon.
Elbájolók voltak mindhárman; egyformán öltözködtek és arcukon visszatükröződött az elégedettség, amelyet a rég táplált óhaj teljesülése ébresztett.

Musette különösen ragyogott szépségének fényében.
– Sohasem voltam ily elégedett, szólt Marcelhez; úgy tetszik, hogy a jó isten ebbe az órába fektette életem mindén boldogságát és félek, hogy nem marad belőle semmi. Ej, mit, ha nem lesz több, még mindig marad valami, majd megcsináljuk valahogy. Hiszen tudjuk a recipéjét, tette hozzá és megcsókolta Marcelt.
Ami Phémie-t illeti, csak egy dolog bántotta.
– Nagyon szeretem a pázsitot, szólt, és a kis madarakat; de a zöldben nem találkozik az ember senkivel, és nem látják majd az új kalapomat és szép ruhámat. Hátha a boulevard-ra mennénk vidékre.

Reggeli nyolc órakor az egész utcát felverte Schaunard trombitája, amely jelt adott az indulásra. Az összes szomszédok kitekintettek az ablakokon, hogy láthassák a bohémek elvonulását. Colline, aki a társasággal ünnepelt, befejezte a menetet, cipelve a hölgyek ernyőit.
Egy órával utóbb a vidám csapat már eloszlott Fontenay-aux-Roses mezőségein.
Amikor este, jó későn, hazatértek, Colline, aki egész nap a kincstárnok tisztjét végezte, kijelentette, hogy megfeledkeztek hat frank elköltéséről. Az asztalra helyezte az ereklyét.
– Mit csináljunk vele? – kérdi Marcel.
– Hátha aranyjáradékot vennénk?! – felel Schaunard.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések