Bohém-világ – XIX. fejezet

2011. szeptember 16.

Musette szeszélyei. HENRI MURGER regényének XIX. fejezete

Emlékezetes talán, hogy mint adta el Marcel festő az Átkelést a Vörös tengeren Medicis zsidónak, aki aztán cégérnek adta tovább egy csemegekereskedőnek. Az alkut bő áldomás követte, amelyet a zsidó adott a cigányoknak, és másnap Marcel, Schaunard, Colline és Rodolphe nagyon későn ébredtek. Még kótyagosak voltak az előző nap mámorától és alig emlékeztek a történtekre; és amikor a közeli templomból elhangozott a déli harangszó, mélabús mosollyal tekintettek egymásra:
– Íme a harang áhítatos hangja, amely az emberiséget a refektóriumba hívja, szólt Marcel.
– Valóban, felelt Rodolphe ez az az ünnepélyes óra, amelyben a tisztességes emberek az ebédlőbe lépnek.
– Tisztességes emberekké kell lennünk, dörmögé Colline, akire nézve minden nap szent Appetitus napja volt.
– Ah, dadám tejes edényei, ah, gyermekéveim nagy lakomái, hová tűntetek, tette hozzá Schaunard. Hová tűntetek? – ismételte mélabús tűnődéssel, szelíden.
– És ebben az órában Párizsban százezernél több bárányszelet sül a roston, mondja Marcel.
– És ugyanannyi bifsztik, teszi hozzá Rodolphe.
És gúnyos ellentét gyanánt, mialatt a négy barát a reggeli mindennapos, rémes problémáján gondolkozott, a házban levő vendéglő pincérei hangosan kiáltozták a vendégek rendeléseit.
– Nem hallgatnak el ezek a haramiák! – szólt Marcel. Mindegyik szavuk tőrdöfés a gyomromba.
– Északi szél fú, mondja Colline komolyan, és egy szélkakasra mutatott, amely a szomszéd tetőzeten forgott: ma nem reggelizünk. Az elemek ellenzik.
– Már miért? – kérdi Marcel.
– Ez egy atmoszferikus tapasztalatom, folytatja a bölcsész; az északi szél majdnem mindig mértékletességet jelent, a déli szél pedig élvezetet és mulatságot. Ezt a filozófia felső intelemnek mondja.
Éhomra Colline Gustave-nak rémes tréfái voltak.
Ebben a pillanatban Schaunard, aki fél kezét bemerítette ama örvények egyikébe, amelyek neki zsebül szolgáltak, visszarántotta kezét, és rémülten felkiáltott.
– Segítség! Van valaki a felöltőmben! – hörgé és igyekezett kiszabadítani a kezét, amelyet egy tengeri rák ollójával megcsípett.
Kiáltására azonnal másik kiáltás válaszolt. Marcel hangoztatta, aki gépiesen belenyúlva zsebébe, felfedezett abban egy Amerikát, amelyre már nem gondolt; vagyis százötven frankot, amelyet Medicis zsidó adott neki előzőnap az Átkelés a Vörös tengeren című festményért.
Egyszerre feleszméltek a bohémek.
– Köszöntsétek, urak, szólt Marcel és az asztalra dobta a tallérokat, amelyek közt öt-hat arany is rezgett.
– Azt hinné az ember, hogy élnek, mondja Schaunard, pengetve az aranyakat.
– Mily szépek ezek az érmek, tette hozzá Rodolphe. Azt hinné az ember, a nap szilánkjai. Ha király lennék, nem kellene más pénznem és a kedvesem arcképét veretném ki.
– Ha meggondolja az ember, hogy van egy ország, ahol az ilyesmi kavics számba megy. Hajdan az amerikaiak négyet mértek két souért!
– De nézd csak, mondja Marcel a tengeri rákot tekintve, amely neki indult a szoba padlóján, honnan kerül ide ez az állat.
– Emlékszem, szól Schaunard, hogy tegnap bejártam Medicis konyháját; ez a hüllő nyilván a zsebembe hullott tudtomon kívül; az ilyen állatok nagyon rövidlátók. De ha már megvan, megőrzöm, majd kitanítom és pirosra festem; sokkal mulatságosabb lesz, úgyis búsulok Phémie távozása óta; ez majd jó társaságom lesz
– Uraim, kiált fel Colline, tessék nézni; ha szabad kérnem, a szélkakas délre fordul; reggelizni fogunk!
– Meghiszem azt, mondja Marcel egy aranyat fogva; ezt kisüttetjük sok mártással.
Hosszasan és komolyan tárgyalták az étrendet; mindegyik fogás alkalom volt a vitatkozásra és szavazásra. A tojásos omlettet, amelyet Schaunard ajánlott, elvetették, valamint a fehér borokat is; ezek ellen Marcel oly rögtönzést mondott, amely igen szép világításba helyezte szőlészeti ismereteit.
– A bor főkötelessége, hogy vörös legyen, kiáltott fel a művész; ne beszéljetek nekem fehér borokról.
– Hát pezsgő? – kérdi Schaunard.
– Oh persze! Elegáns must! Epileptikus zagyvalék! Épernay és Ai összes pinceit odaadom egy hordócska burgundiért. Aztán meg nem akarunk grizetteket csábítani, sem vígjátékot írni. A pezsgő ellen szavazok.
Végre megállapították az étrendet; Schaunard és Colline a vendéglőbe mentek, hogy megrendeljék a lakomát.
– Hátha befűtenénk? – mondja Marcel.
– Jó lesz, felel Rodolphe. A hőmérő eléggé invitál. Fűtsünk. A kandalló ugyancsak el fog ámulni!
Fát hozattak.
Amint Marcel papirost keresett az alágyújtásra, egy levélre akadt, amelynek írásától megremegett. Barátai elől rejtegetve olvasta.
Musette írta volt ceruzával, amikor még együtt éltek. Éppen egy esztendő előtt kelt. Csak egy pár szót tartalmazott:

„Kedves barátom!
Ne búsulj utánam, nemsokára visszatérek. Kisétáltam, hogy a gyaloglásban felmelegedjem; fagyos a szoba és a szenes ember nem létezik már számunkra. Eltörtem a szék utolsó két lábát, de addig sem égett, hogy egy tojást lehetett volna megfőzni Aztán meg a szél úgy jár. be hozzánk az ablakon, mintha csak otthon lenne, és annyi rossz tanácsot súg, amelyek búsítanának téged, ha megkövetném őket. Inkább távozom pillanatra; megnézem a kirakatokat. Azt beszélik, olyan bársonyt árulnak, amelynek méterje tíz frank. Hihetetlen. Meg kell néznem. Ebédre visszajövök,
                                                                                                                                     Musette.

– Szegény leány, rebegé Marcel és zsebre tette a levelet.
A bohémek már jó ideje özvegységben éltek Colline kivételével, akinek kedvese még mindig láthatatlan és névtelen maradt. Még Phémie is engedett egy mahagóni-bútorzat csábjának, sőt egy selyemruhát is kapott, és amikor felöltötte, így sóhajtott fel:
– Most már nyugodtan halok meg!
Ami Musette-et illeti, ismét félhivatalos személyiséggé lett; Marcel három-négy hónapja nem látta. Mimiről pedig Rodolphe nem hallott beszélni, hacsak maga nem szólt róla, amikor egyedül volt.
Marcel odarejtette Musette levelét a többi emlékhez. Egyszerre eszébe jutott egy asszonyság, aki barátságban élt egykori lángjával.
– Ah, kiáltott fel elég hangosan, hogy meghallhatták, már tudom, hol találok rá!
– Rátalálni? Mire? – mondja Rodolphe. Mit csinálsz? kérdezte aztán látva, hogy a művész írásba fog.
– Semmit… Sürgős levél… Azonnal rendelkezéstekre vagyok.
És írt:

„Édes gyermekem!
Összegek vannak az íróasztalomban; a megdöbbentő szerencse rohama ez. Idehaza hatalmas reggeli készül fényes borokkal; tüzet gyújtottunk, édes, akár csak a gazdag polgárok. Meg kell ezt nézni, amint egykor mondani szoktad. Gyere pillanatra hozzánk; Rodolphe-ot, Colline-t és Schaunard-t itt találod; énekelsz nekünk egy nótát csemegére; csemege is lesz! Amint most együtt vagyunk, tán egy hétig is asztalnál maradunk. Ne félj tehát attól, hogy elkésel. Oly régen hallottunk kacagni, Rodolphe rigmusokat intéz hozzád és mindenféléket iszunk majd elhunyt szerelmünkért és – feltámadásáért. Az oly emberek közt, mint mi… az utolsó csók nem az utolsó. Ah, ha tavaly nem lett volna oly hideg, talán nem hagytál volna el. Megcsaltál egy rőzsecsomóért, mert tartottál tőle, hogy piros lesz a kezed; jól tetted, ezúttal nem haragszom érte, csakúgy, mint máskor sem; de jöjj melegedni, míg lobog a tűz.
Csókol, a hányszor csak jól esik
                                                 Marcel”

Marcel egy másik levelet is irt Sidonie asszonynak, kit arra kért, hogy juttassa címére a Musette levelét. Lement a kapushoz, hogy vele küldje el a levelet. Előre kifizette és e közben a kapus megpillantott a festő kezében egy aranyat. Erre aztán mielőtt útnak indult volna, felsietett a háziúrhoz.
– Uram, szólt lelkendezve, a hatodik emeletbeli művésznek pénze van. Tetszik tudni, az a hosszú, aki arcomba nevet, ha számlát viszek neki.
– Az, az, mondja a háziúr, az, aki elég merész volt pénzt kérni tőlem, hogy részletet fizethessen nekem. Felmondtam neki.
– Nos, uram, ma minden zsebe tele van pénzzel. Még most is fáj a szemem a ragyogásától. Ünnepélyeket rendez… Itt az alkalmas pillanat.
– Helyes; magam megyek hozzá.

Sidonie asszony csakugyan elküldte a levelet Musettenek, aki a Chaussée d’Antinban lakott, még pedig nagyon elegánsan. Éppen társaságban volt és estére nagy ebédet rendezett. – Csoda történt! – kiáltott fel kacagva, mint a bolond.
– Mi az? – kérdi egy csinos fiatalember, aki feszes volt, mint a viaszbábu.
– Meghívó ebédre. Mit szól hozzá?
– Azt mondom, nagyon rosszkor jön.
– Már miért?
– Ej, csak nem gondol arra, hogy elmegy arra az ebédre.
– De nagyon is gondolok… Mulassanak maguk, ahogy tetszik.
– De kedvesem, ez nem ildomos… Majd elmegy máskor.
– Oh, persze, majd máskor! Ez régi ismerősöm, Marcel, aki meghív ebédre; és ez elég furcsa, hogy megnézzem. Máskor! De hiszen az ilyesmi olyan ritka, mint a napfogyatkozás!
– Hogyan, ön cserben hagy minket, hogy ehhez az emberhez menjen, szól a fiatalember; és ezt nekem mondja?
– Hát kinek mondjam? A szultánnak? Őt csak nem érdekli.
– Mégis különös ez az őszinteség!
– Jól tudja, hogy nem teszek úgy, mint a többiek, mondja Musette.
– De mit gondol majd felőlem, ha eleresztem, tudva, hogy hová megy?! Gondolja meg, Musette, ez igazán nem járja. Mentse ki magát annál a fiatalembernél.
– Kedves Maurice úr, mondja Musette határozott hangon, ön ismert, mielőtt magához vett; jól tudja, hogy csupa szeszély vagyok és soha élő lélek azzal nem dicsekedhetett, hogy egyetlen szeszélyemből kigyógyított,
– Követeljen tőlem bármit… de ezt.,. Van különbség szeszély és szeszély közölt.
– Maurice, elmegyek Marcelhez;.. Megyek, tette hozzá kalapját véve. Elhagyhat, ha tetszik, de nem bírok ellenállni. A legjobb fiú a világon és az egyetlen, akit valaha szerettem. Ha a szíve aranyból lett volna, felolvasztotta volna, hogy gyűrűket adhasson nekem… Szegény fiú, szólt aztán a levelet mutatva, amint egy kis tüzet gyújthatott, meghív, hogy melegedjem nála.
Maurice még kissé ellenkezett és végül elkeseredve kérdezte:
– Mondja önmaga Musette, volt-e már oly előzékeny imádója, mint amilyen én vagyok?
– Gróf úr, felelt Musette, egy napon, amikor *** lorddal hajtattam a Champs-Elysée-n, találkoztam Marcellel és Rodolphe barátjával, akik gyalog jártak, rosszul voltak öltözve és sárosak, akár a juhászkutyák; pipázgattak. Három hónapja nem láttam Marcelt és úgy tetszett, hogy a szívem kiugrik a kocsi ablakán. Megállíttattam a hintót és félóráig beszélgettem Marcellel, és látta egész Párizs, amely ott hajtatott el fogatain. Marcel megkínált nanterrei lepénnyel és egy sou-s violabokrétával, amelyet övembe tűztem. Mikor távozott, a lord vissza akarta hívni, hogy aztán velünk ebédeljen. Megcsókoltam ezért. Íme az én természetem, kedves Maurice úr; ha nem tetszik, csak szóljon, és azonnal fogom a topánkámat meg a háló főkötőmet.
– Mégis csak jó néha a szegénység, mondta Maurice gróf nagy búsan, irigykedve.
– Nem, nem, felel Musette; ha Marcel gazdag lenne, sohasem hagytam volna el.
– Menjen hát, mondja a fiatalember megszorítva a kezét. Lám, felvette az új ruháját, tette hozzá, és pompásan illik önön.
– Valóban, igaz, mondja Musette; mintha csak sejtettem volna. Marcel fogja felavatni. Isten vele, szólt aztán, eszem egy falatot a vidámság áldott kenyeréből.

Musette-en aznap elbájoló ruha volt; sohasem volt fiatalságának és szépségének költeménye csábítóbban bekötve. Musette-ben ösztönszerűleg benne volt az elegancia genialitása. Nem süllyedt le a lorettekig, akik fattyú nemzedéket képeznek, félig hús, félig kendőzés, közepes szépségű, arcátlan teremtések, akiknek öltözője iroda, amelyben úgy árulják a szívük darabjait, mint a roszbif szeleteket szokás.
Musette húsz éves volt, imádta a felesleget, de irtózott a „biztos állásoktól.” Nem hitt a jövőben és e tekintetben osztozott Figaro hitetlenségében:
A holnap, szokta mondani, az a naptár bolondsága; mindennapos kifogás, amelyet azok az emberek gondoltak ki, akik nem akarnak ma végezni valamivel. Holnap talán földrengés lesz. Ma azonban, ma még szilárd a föld.
Indult Marcelhez.
Különös, szólt, ha nem is akarok Marcelhez menni, odavinne a szél.
Ekkor megeredt a hó. Kocsi nem volt a közelben és Musette felmenekült Sidonie asszonyhoz. Ott éppen társaság volt. Kártyáztak.
– Ne zavartassák magukat, szólt Musette, csak jövök-megyek.
– Megkaptad Marcel levelét? – súgja Sidonie asszony.
– Meg, felel Musette. Köszönöm. Megyek hozzá. Meghívott ebédre. Jössz velem? Jól fogsz mulatni.
– Nem lehet, felelt Sidonie a játékasztalra mutatva.
Sidonie és Musette halkan csevegtek. A játék tovább folyt.

Talán ugyanakkor ültek asztalhoz a cigányok. Marcel nyugtalannak látszott. Valahányszor zaj hallatszott a lépcsőről, megremegett.
Rodolphe megértette.
Egyik sem mert szólni. Ekkor kopogtattak. Marcel az ajtóhoz rohant. Nem Musette volt, hanem a háziúr.
– A háziúr! – szól Rodolphe; adjuk meg neki az illő tiszteletet.
És késsel, villával dobolt a tányérján.
Colline széket hozott, Marcel pedig azt kiáltotta:
– Rajta, Schaunard, fehér bort az úrnak. Éppen jókor jön; önért akartunk inni. Colline igen szép dolgokat mesélt önről. Kezd elölről, Colline.
– Bocsánat, uraim, mondja a háziúr, nem akarnám önöket zavarni.
És megmutatta a kezében fogott papírt.
– Mi ez? – kérdi Marcel.
A háziúr, aki vizsga tekintetet vetett a szobába, aranyat és ezüstöt pillantott meg a kandallón.
– A számla, szólt hirtelen. Van szerencsém önnek átadni.
– Ah, valóban, mondja Marcel. Jó emlékező tehetségem már eszembe juttatja… Ön felmondatott nekem. Már régen akarok önnel értekezni; hátha a felmondásból szerződést csinálunk. Ez a ház tetszik nekem. A lépcső tiszta, az utca vidám, családi tekintetek, ezernyi körülmény vonz e falakhoz.
– De, szól a háziúr, ismét mutogatva a nyugtát, ön hátralékban van, amely még nincs kiegyenlítve.
– Majd kiegyenlítjük, uram, ez az én legbensőbb óhajtom.
A háziúr folyton a pénzt nézi:
– Hatvan frank, amint tetszik tudni, szólt.
– Hatvan. Helyes, mondja Marcel a kandallóhoz lépve, a honnan három aranyat vett el. Mondjuk, hatvan; és a három aranyat a háziúrtól némi távolságban az asztalra tette.
– Végre, rebegé a háziúr, akinek arca kiderült; az asztalra tette a számlát.
Schaunard, Colline és Rodolphe nyugtalanul nézték a jelenetet.
– Igaz, uram, szól Marcel, minthogy ön burgundi ember, nem tagad meg egy kis diskurzust egy honfitársától.
És kiugrasztva a palack óbor dugaszát, töltött a háziúrnak.
– Ah pompás, szólt ez… sohasem ittam jobbat.
– Egyik nagybátyám küldte Délről; időről-időre küldözget.
A háziúr felkelt és a pénz felé nyúlt, de Marcel ismét visszatartotta.
– Nem fogja visszautasítani másodszor sem, szólt újra töltve, kényszerítve a hitelezőt, hogy koccintson vele és a többi bohémmal.
A háziúr nem merte visszautasítani. Újra ivott, letette poharát és ismét a pénzért nyúlt, de Marcel felkiáltott:
– No nézze, uram, most jó ötletem támadt. Jelenleg kissé gazdag vagyok. Burgundi nagybátyám felemelte járadékomat. Tartok tőle, hogy elverem a pénzt. Hiszen tudja, fiatalság, bolondság… Ha nem bánja, előre fizetek egy évnegyedre.
És fogva hatvan frankot tallérokban, odatette az aranyokhoz.
– Azonnal adok róla nyugtát, szól a háziúr. Zsebemben a blankett. Kitöltöm és antedatálom.
Kivette a blankettet.
A három bohém hüledezett.
A háziúr kiállította a nyugtát. Megígért mindenféle reparaturát, és szinte hálálkodott…
– Nem is hiszi, mily jókor kapom ezt a pénzt, mondta. Annyi fizetni valóm van… igazán már zavarban voltam.
– Sajnálom, hogy kissé megvárattam, szól Marcel.
– Ah, nincs miért… uraim.. Van szerencsém..
És ismét kinyúlt a keze.
– Oh, oh, engedelmet, mondja Marcel, még nem végeztünk…
És újra töltött.
Ezúttal a bohémek a tekintetéből megértették a célzatát. A háziúr csakugyan már nagyon jókedvűvé lett, pajzán dolgokat beszélt, és mikor egy pohárba rumot is belediktáltak, olyan nótára gyújtott, amelytől Schaunard elpirult. A második pohárka után elbeszélte családi boldogtalanságát, és minthogy nejét Helénnek hívták, Menelaushoz hasonlította magát. A harmadik pohárkánál bölcselmi roham fogta el és ilyféle aforizmákat kockáztatott:

Az élet folyam.
A vagyon nem boldogít.
Az ember gyarló.
Ah, mily kellemes a szerelem.

Bizalmasává tette meg Schaunard-t és elmondta egy szerelmi kalandját, sőt meg is mutatott egy levelet, amelyet attól a bizonyos leánykától kapott, akinek mahagóni-bútort ajándékozott volt.
– Oh ég! – kiált fel Schaunard, ez Phémie írása. Íme a malac, amely aláírását képviseli.
És körüladta a levelet, amelynek ez volt a felírása.
– Én kövér Farkassom!
– Én vagyok a kövér farkas, szólt a háziúr és fel akart kelni, de nem bírt.
– Helyes, mondja Marcel, aki megfigyelte. Horgonyt vetett.
– Phémie, kegyetlen Phémie, dörmögé Schaunard, mennyire gyötörsz.
– Kedves, kis lakást rendeztem be neki dadogja a háziúr… Sok pénzembe volt, de a valódi szerelem mindennel felér. Aztán meg van húszezer franknyi évi jövedelmem… Pénzt kér szegényke… Majd adok neki… Odaadom ezt la, hadd örüljön.
A Marcel pénzéért nyúlt.
– No lám, szólt aztán, hová lett?
A pénz eltűnt. Marcel pedig szigorúan szólt:
– Ily erkölcstelenségekre nem adok pénzt. Nem fizetek lakbért, de legalább nem bánt majd a lelkiismeret. Milyen erkölcsök! Ah, egy ily kopasz bácsi.
A háziúr egészen odáig volt már és őrült beszédet intézett a palackokhoz. Végre a háziasszony felküldte a cselédet, és a bohémek vele küldték vissza a háziurat meg a számlákat.
– Ha holnap visszajön, szólt Marcel, azzal fenyegetem, hogy beárulom a feleségénél. Akkor aztán nyugodni fog.
Tovább ittak, pipáztak. Marcel ittasan is leste Musette-et.
Talán még nem kapta meg levelemet gondolta.
Aztán elaludt a kandalló előtt.

Ugyanekkor Musette távozott Sidonie asszonytól, de nem egyedül. Egy fiatalember vitte el őt kocsin. Már régen távol voltak, mikor a társaság észrevette, hogy Musette és az ifjú Seraphin eltűntek. Sidonie elmondta, hogy a leány kibékül Marcellel, akibe bele van bolondulva.
– Ha bele van bolondulva, minek neki Seraphin, aki még jóformán gyermek? Sohasem volt szeretője? – szólt egy fiatalember.
– Megtanítja a betűre, szólt egy zsurnalista, aki nagyon gonosz szokott lenni, ha vesztett.
– Mindegy, mondja Sidonie; ha szereti Marcelt, minek Seraphin. Ezt nem értem.
– Az ám; minek?

A bohémek öt napig szakadatlan, nem is távozva otthonról, élvezték a világ gyönyöreit. Bámulatos rendetlenség volt otthonukban. Hatodik nap is megcsinálták az étrendet, de amikor Colline megnézte a fiókot, amely pénzszekrényt helyettesített, elsápadt, mint Banquo szelleme.
– Mi bajod? – kérdik a többiek gyanútlanul.
– Nincs… csak harminc sou.
– Akkor meg kell változtatni az étrendet… szarvas gombát semmi esetre sem kapunk.
És az asztalra került három fogás nagy szimetriával elrendezve:
Egy tányér sóshal.
Egy tányér burgonya.
Egy darab sajt.
A kandallóban pedig két ökölnyi hasáb égett.
A bohémek asztalhoz ültek és komolyan szétszedték az asztalkendőket.
Ebben a pillanatban vidám nótázás közelgett a lépcsőn és csakhamar kopogtattak az ajtón. Marcel önkéntelenül megremegett; az ajtóhoz futott.
Musette a nyakába borult és öt percig ölelkeztek. Marcel érezte, amint reszket a karjaiban.
– Mi bajod? – kérdezte.
– Fázom, felelt Mussette gépiesen és a kandallóhoz lépett.
– Ah, szólt Marcel, olyan jó tüzünk volt.
– Az ám, mondja Musette, az öt napi mulatozás maradványait nézve; elkéstem.
– Miért? – kérdi Marcel.
– Miért? – mondja Musette…. kissé elpirulva. És Marcel térdére ült. Még mindig reszketett. Keze kékült.
– Nem vagy szabad?! – súgja Marcel a fülébe,
– Én! nem szabad! kiált fel a szép leány. Oh, Marcel, ha a csillagok közt ülnék a jó isten paradicsomában és te intenél, leszállnék hozzád. Én! nem szabad?!… És ismét reszketett.
– Öt szék van itt, mondja Rodolphe; páratlan szám, nem is szólva arról, hogy az ötödik nevetséges formájú.
Falnak csapta a széket és aztán a darabjaival befűtött. Majd intett Colline-nak és Schaunard-nak; elvitte őket.
– Hová mentek? – kérdi Marcel.
– Dohányért, feleltek.
– Havannába! – tette hozzá Schaunard értelmesen intve Marcelnek, aki hálásan tekintett reá.
– Miért nem jöttél hamarább? – kérdezte újból Musette-től, amikor egyedül voltak.
– Igaz, elkéstem kissé…
– Öt napba tartott, míg átjöttél a pont Neufön! Talán a Pirenéi hegyeken át jöttél?
Musette lecsüggesztette fejét és némán maradt.
– Ah, gonosz leány, kezdi újból a művész mélabúsan, és kezével könnyedén a kedvese fűzőjét verdeste. Mi van itt alatta?
– Jól tudod, felelt a leány élénken.
– De mit csináltál azóta, hogy írtam neked?
– Ne kérdezd, szólt a leány és többször megcsókolta. Ne kérdezd. Hadd melegedjem melletted, amíg tart a hideg. Lásd, a legszebb ruhámat öltöttem fel… Jó ez a tűz, tette hozzá, kis kezét a lángok fölé tartva. Itt maradok nálad holnapig; akarod?
– Hideg lesz itt, szólt Marcel, és nincs mit ebédelnünk. Nagyon is későn jöttél.
– Ej, annál jobban hasonlít majd a régi jó időkhöz.
Rodolphe, Colline és Schaunard huszonnégy óráig vásárolták a dohányt. Mikor visszatértek, Marcel egyedül volt.
Hatnapi távollét után Maurice gróf ismét meglátta Musette-et.
Nem tett neki szemrehányást, csak azt kérdezte tőle, hogy miért oly szomorú.
– Összevesztem Marcellel, felelte; haragban váltunk el.
– És mégis, szólt Maurice; ki tudja, mégis visszatér még hozzá.
– Ki tehet róla, mondja Musette, szükségem van rá, hogy néha-néha azt a levegőt szívjam. Életem bolondos, mint a kuplé; minden szerelmem egy versszak, de Marcel a refrén.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések