Bohém-világ – XIII. fejezet

2010. november 5.

A nászlakoma. HENRI MURGER regényének XIII. fejezete

Ez az eset kevéssel az után történt, hogy Rodolphe költő összeadta magát Mimivel; vagy egy hét óta az egész cigánytársaság nagy izgalomban volt, mert eltűnt Rodolphe, aki egyszerre súlytalan testté lett. Keresték mindenütt, ahova járni szokott, és mindenütt azt felelték:
– Nem láttuk egy hét óta.
Különösen Colline volt izgatott, mert egy cikkének kellett volna megjelennie a Kásztorban, és a fiatal bölcsész, aki még nem részesült a tipográfia szerencséjében, tűvé tette egész Párizst, hogy ráakadjon a Kásztorra, a jeles kalapos-újságra. Valahogyan kifürkészte Rodolphe lakását.

A poéta a Faubourg-Saint-Germainben lakott egy hotel garni ötödik emeletén, mert hatodik nem volt. Mikor Colline az ajtóhoz ért, a kulcsot nem látta kívül. Tíz percig kopogtatott, de senki sem felelt belülről; a hajnali zajongás odavonzotta a kapust, aki arra kérte Colline-t, hogy hallgasson el.
– Láthatja, hogy az úr alszik, szólt.
– Épp azért akarom felkölteni, felel Colline újból kopogtatva.
– Hát akkor nem akar felelni, válaszol a házmester Rodolphe ajtaja elé téve egy pár fényezett cipőt és egy pár női cipellőt.
– Várjon csak kissé, mondja Colline vizsgálva a hímnemű és nőnemű lábbelit; egészen új cipők! Eltévesztettem az ajtót. Nincs is itt semmi dolgom.
– Elvégre, szól a kapus, mit kíván?
– Női cipellők! – folytatja Colline magában szólva és barátja szigorú erkölcseire gondolva, valóban csalódtam. Nem ez a Rodolphe szobája.
– Bocsánat, uram, itt van.
– Nos, akkor ön téved, jó ember.
– Mit mond?
– Hogy ön téved, ismétli Colline a fényes cipőkre mutatva. Mi ez?
– Ez a Rodolphe úr cipője; mi bámulnivaló van ebben?
– És ez? – szól Colline a cipellőre mutatva; ez is Rodolphe úré?
– Ez a hölgyéé, felel a kapus.
– A hölgyéé! – kiált Colline megdöbbenve. Óh, a kéjenc! Ezért nem akart ajtót nyitni!

Colline elrohant, hogy megvigye a szenzációs hírt barátainak, akik még az este a következő meghívót kapták.
„Rodolphe úr és neje kéretik az író és művész urakat, hogy holnap este pontban öt órakor tiszteljék meg őket ebédre.
U. I. Tányérok is lesznek.”
Az utóiratra azt mondta Marcel, hogy valószínűleg valami lírai túlzás.

Másnap a kitűzött órában Marcel, Colline Gustave és Schaunard Alexandre kiéhezetten, mint az utolsó böjt, Rodolphe-hoz mentek; akit egy vörös macskával játszva találtak, míg egy fiatal nő asztalt terített.
– Uraim, szólt Rodolphe barátai kezét szorongatva és a fiatal nőre mutatva, engedjék meg bemutatnom e tűzhely úrnőjét… Mimi, bemutatom legjobb barátaimat, és most tálald fel a levest.
Schaunard bókolt és a fazekakba kukucskált. Colline megtudta, hogy cikke csütörtökön fog megjelenni, és azért boldog volt. Rodolphe mézesheteit emlegette mentségül, hogy oly sokáig nem mutatkozott.
Aztán elmondta, mint esett meg házassága a bájos teremtéssel, aki hozományul tizennyolc évet és hat hónapot hozott, két porcellán csészét és egy vörös kandúrt, amelyet Miminek hívtak, mint magát a leányt.

Az ebéd valóban fényes volt, és egy tengeri rák szenzációt keltett, még pezsgő-féle borkészítmény sem hiányzott. Nem csoda, ha túlságos jó kedvre kerekedtek mindnyájan; Colline szinte rosszul lett és az ablakhoz ment, hogy a nap lenyugtát nézze, pedig már tíz óra volt.
Mikor visszajött az ablaktól, odaszólt Rodolphe-hoz:
– Adj egy hemisztichium pezsgőt!
– Mit mond barátod? – kérdi Mimi, aki nem értette meg a bölcsészt, kedvesétől.
– Ez idegen szó, felelt Rodolphe. Fél pohár pezsgőt szeretne.
Egyszerre Colline nagyot üt Rodolphe vállára és zavartan, mintha tésztába gyúrná a szótagokat, kérdi:
– Holnap csütörtök van, ugye?
– Nincs, felel Rodolphe, holnap vasárnap van.
– Nem, csütörtök!
– Még egyszer mondom, holnap vasárnap van.
– Ah, vasárnap, felel Colline fejét rázva, nagyon is gyakran van vasárnap… holnap csütörtök. És elaludt arcával a tejfelbe borulva, amely tányérján volt.
– Mit akar azzal a csütörtökkel? – kérdi Marcel.
– Ah, már tudom, felel Rodolphe, aki kezdte érteni a rögeszmétől megzavarodott bölcsész makacsságát; a cikkéről van szó, amelyet a Kásztor csütörtökön fog közölni… Hallgassátok csak, fennhangon álmodik…
– Jól van, mondja Schaunard; de nem is kap feketét, igaz-e; asszonyom?
– Igaz, szólt Rodolphe, töltsd a feketét, Mimi.
A leány felkelt; ekkor Colline, aki némileg visszanyerte hidegvérét, átfogta derekát és bizalmasan ezt súgta fülébe:
– Asszonyom, a kávé arab eredetű; egy kecske fedezte föl. Onnan került Európába. Voltaire egy nap alatt hetvenkét csészével ivott. Én cukor nélkül szeretem, de nagyon forrón.
– Istenem, mily tudós ez az úr, gondolta Mimi, és hozta a kávét meg a pipákat.

Éjfélkor Rodolphe igyekezett megértetni barátaival, hogy távozhatnak, de nem igen akarták megérteni, aminek oka főleg egy félig telt üveg volt. Colline egy széken lovagolva motyogta: Hétfő, kedd, szerda, csütörtök…
– Ej, szólt Rodolphe nagyon zavartan, nem tarthatom őket itt éjjelre; azelőtt megjárta, de most más a világ, tette hozzá Mimire nézve, akinek szelíden kigyulladt tekintete nyilván vágyakozott a magányra — kettecskén.

Csak Marcel értette el a dolgot, és a Kean című drámára hivatkozott, amelyben egy inas három részeg embert kicsal a gazdája házából, követték a példát. Schaunard-t azzal küldték el, hogy hozzon a szatócstól két palack rumot. Távozóban Colline diószínű kabátját vitte el. Colline-t meg figyelmeztették, hogy Schaunard elvitte a frakkját.
– Pedig a kabátban ott volt egy finn nyelvtan, Nisard egy kis regénye, a Tejesleány temetése, továbbá hét-nyolc kötet bölcsészeti munka.
– A boldogtalan, kiált fel Colline, miért vitte el a kabátomat?
– Tévedésből.
– Oh, a könyveim!… Majd rossz célra használja őket.
– Ne félj, nem olvassa őket, mondja Rodolphe.
– Igaz, de én ismerem; képes pipára gyújtani velük.
– Siess utána, még a kapuban találod.
Colline csakugyan távozott és Marcel is visszavonult.
A lépcsőn egy macska miákolt; a vörös kandúr miákolva felelt és igyekezett kirontani a félig betett ajtón.
– Szegény Rómeó, mondja Rodolphe; íme Júliája, amely szólítja. Eredj, szólt és kibocsátotta az állatot, amely egy ugrással rontott le a lépcsőn imádója mancsai közé.

Egyedül maradva kedvesével, aki egy tükör előtt felcsavarta a haját, mégpedig csábítóan kecses magatartással, Rodolphe Mimihez közeledett és karjaiba vette. Azután, mint a művész, aki mielőtt a játékba fog, előbb néhány hangot üt meg, hogy megbizonyosodjék hangszerének fogékonyságáról, Rodolphe térdére ültette a fiatal Mimit, és a vállára hosszú, hangos csókot nyomott, amely kéjesen megremegtette a tavaszias teremtményt.
A hangszer meg volt hangolva.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések