Bohém-világ – XI. fejezet

Cigányok kávéháza. HENRI MURGER regényének XI. fejezete

Íme, elmondjuk, hogy az események mily sorozata folytán lett Barbemuche Carolus író és platonikus bölcsész élete huszonnegyedik évében a cigányvilág tagja.
Akkoriban Colline Gustave, a nagy filozófus, Marcel, a nagy festő, Schaunard, a nagy zenész és Rodolphe, a nagy költő, amint egymást bizalmas körben nevezgették, rendesen eljártak a Momus kávéházba, ahol őket a négy munkatársnak hívták, mert mindig együtt voltak. Csakugyan együtt jöttek, mentek, együtt játszottak, és néha nem fizették meg a számlájukat az opera zenekarához méltó összeműködéssel.
Találkozóikra oly termet választottak, amelyben negyven ember kényelmesek elfért, de ahol mindig egyedül voltak, mert lehetetlenné tették a helyiséget a rendes vendégekre nézve.
A véletlen betévedt vendég belépésétől fogva a borzalmas négyes társaság áldozatául esett, és mielőbb menekült, otthagyva újságát és fél csészéjét, amelyben a tejszínhab megaludt a művészetről, ízlésről és remek gazdászatról hangoztatott hallatlan aforizmáktól. A négy pajtás diskurzusa olyan volt, hogy a pincér, aki őket kiszolgálta, élete virágjában hülyévé lett.

A dolog annyira fajult, hogy a kávéház tulajdonosa kifogyott a türelemből, és elvégre is elmondta az ifjaknak sérelmeinek sorozatát.

1. Rodolphe úr már reggel jár a kávéházban reggelire, és a maga termébe viszi a helyiség valamennyi hírlapját; annyira vitte követeléseit, hogy bosszankodott, ha a címszalagokat eltépve találta, ami azt eredményezte, hogy a többi vendég, akit így a közvélemény közlönyeitől megfosztottak, a politika mezején ebéd idejéig tudatlanok voltak, mint a harcsák; a Bosquet asztaltársaság alig ismerte a legújabb kabinet tagjainak nevét.
Rodolphe úr kötelezte a kávést, hogy rendelje meg a Kásztort, amelynek ő a főszerkesztője. A gazda eleinte visszautasította ezt, de minthogy Rodolphe és társai minden negyedórában szólították a pincért és fennhangon kiáltották, hogy „a Kásztort, hozza a Kásztort”, erre az állhatatos követelésre a többi vendégben is felébredt a kíváncsiság és szintén követelték a Kásztort. Vége is abonnálták a Kásztort, amely pedig egy kalapos újság, minden hónapban jelenik meg, és nincs benne, csak egy címkép és Colline Gustave úr valami egyveleges tartalmú bölcsészeti cikke.
2. Említett Colline úr és Rodolphe barátja a szellemi munkától triktrak-játékban pihentek, mégpedig reggeli tíz órától éjfélig. És minthogy a helyiségnek csak egy triktrak asztala van, a többiek nem elégíthették ki e játék iránt érzett kedvüket, mert az urak, valahányszor kérték tőlük az asztalt, azt felelték: – A triktrak kézben van; tessék várni holnapig.
3. Marcel úr megfeledkezve arról, hogy a kávéház nyilvános hely, megengedte magának azt, hogy odahozatta festő állványát, festékdobozát és minden művészeti szerszámát. Annyira vitte ezt az illetlenséget, hogy mindkét nembeli modelleket hozott magával. Ez pedig sértette a Bosquet asztaltársaság erkölcsi érzését.
4. Barátja példája után indulva Schaunard úr még messzebbre is ment; a kávéház jelző lámpájába transzparens feliratot alkalmazott ily jelentéssel:

Ingyenes ének- és zenetanfolyam.
Mindkét nembeli növendékeknek.
                                                                        Cím az irodában.

Amivel azt érte el, hogy a helyiséget minden este elözönlötte mindenféle pongyolás nép és tudakozódott a tanfolyam iránt. Aztán meg Schaunard úr találkákat adott egy Mázoló Phémie nevű hölgynek, aki mindig otthon felejti a kalapját. Ifjabb Bosquet úr ki is jelentette, hogy sohse teszi be a lábát az oly helyiségbe, ahol ennyire bántalmazták a természetet.
5. Nem érve be azzal, hogy amúgy is csak nagyon szerényen költekeznek, az urak még jobban le akarták szállítani kiadásaikat. Az alatt az ürügy alatt, hogy a helyiség mokkáját házasságtörésen érték a cigoriával, szeszforralót hoztak magukkal, és maguk készítik a kávéjukat, amelyet másutt vásárolt olcsó cukorral édesítenek meg, ami a konyha súlyos megsértése.
6. Az urak diskurzusának káros befolyása alatt Bergami pincér, – akit pofaszakálla miatt neveztek így -, megfeledkezve alantas származásáról és megfeledkezve minden illemtől, megengedte magának azt, hogy a kasszíroshölgyhöz költeményt intézzen, amelyben arra csábította, hogy feledkezzék meg anyai és hitvesi kötelességéről; az irály kuszáltságából felismerték, hogy Rodolphe úr és irodalmának káros befolyása alatt íródott.
Ezek következtében, minden sajnálkozása mellett is, a helyiség tulajdonosa abban a kényszerűségben látja magát, hogy a Colline társaságot felkérje, választana más helyiséget forradalmár összejövetelei megtartására.

Colline Gustave, aki a banda Cicerója volt, megragadta a szót és a priori bebizonyította a kávésnak, hogy panaszai nevetségesek és alaptalanok; hogy nagyon megtisztelik őt, amikor az ő helyiségét választják ki az értelmiség csarnokául; hogy az ő és barátainak távozása tönkretenné a helyiséget, amelyet jelenlétük a művészi és irodalmi kávéház magaslatára emel.
– De, mondja a kávés, önök és azok, akik önökhöz jönnek, alig fogyasztanak valamit.
– A mértékletesség, amely miatt ön panaszkodik, mellettünk szól, vágott vissza Colline. Aztán
meg csak öntől függ, hogy tekintélyesebb összegeket költsünk; csak nagyobb hitelt nyisson nekünk.
– Szállítunk hozzá egy jegyzőkönyvet, mondja Marcel.
A kávés úgy tett, mintha nem értené a szót, és némi felvilágosítást kért a bujtogató levélre nézve, amelyet Bergami a feleségéhez intézett. Rodolphe, akit azzal vádoltak, hogy a tiltott szenvedély e ténye körül titkári szolgálatot végzett, élénken tiltakozott.
– Aztán meg, tette hozzá, ő nagysága erénye oly biztos védfal ….
– Oh, szólt a kávés büszke mosollyal, nőm Saint-Denis-ben nevelkedett.
Szóval, Colline ravasz ékesszólásának hálójába kerítette a kávést, és mindent elsimítottak azzal az ígérettel, hogy a négy pajtás nem főzi ezentúl maga a kávéját, hogy a helyiség ezentúl ingyen kapja a Kásztort, és Mázoló Phémie kalapot fog viselni; a triktrak asztalt minden vasárnap déltől két óráig átengedik a Bosquet asztaltársaságnak, és mindenekfelett nem kérnek újabb hitelt.
Néhány napig minden jól ment.

Karácsony előestéjén a négy barát feleségestül nyitott a kávéházba.
Ott volt Musette kisasszony, Mimi kisasszony, Rodolphe úr kedvese, egy imádnivaló teremtés, akinek csengő szava olyan volt, mint a cimbalom hangja és Mázoló Phémie Schaunard eszménye, ezen az estén Mázoló Phémie kalapot viselt. Ami Colline kisasszonyt illeti, akit még sohasem láttak, ezúttal is otthon maradt, mint mindenkor, hogy a férje kéziratain a pontozást pótolja. Fekete után, amelyet kivételesen egy csapat apró pohár kísért, puncsot követeltek.
A pincér, aki kevéssé szokta meg az ilyen inaskodást, kétszer is ismételtette magának a rendelést. Phémie, aki még sohasem lakmározott kávéházban, el volt ragadtatva, mámoros volt az örömtől, hogy lábas pohárból ihatott. Marcel veszekedett Musette-tel egy új kalap miatt, amelynek eredetét gyanúsnak találta, Mimi és Rodolphe, akik még viszonyuk mézesheteit élték, néma eszmecserét folytattak, amelyet cuppanások szakítottak félbe. Ami Colline-t illeti, nőtől nőhöz röpködött, és tékozolta a múzsai almanachok gyűjteményében gyakran szerepelő udvariassági frázisokat.

Míg ez a vidám társaság így mulatozott és kacagott, egy idegen ember ült magában egyik különálló asztalnál, és megfigyelte az élénk látványt, amely előtte lejátszódott; különös tekintettel nézte.
Körülbelül két hét óta minden este eljött; valamennyi vendég közt az egyedüli volt, aki ellen tudott állni a bohémek rémítő zajongásának. A legborzalmasabb élcek tántoríthatatlannak találták; ott maradt egész este, és mennyiségtani pontossággal szívta pipáját, kimeresztve szemét, mintha kincset őrizne, fülelve mindenre, ami körülötte történt. Egyébiránt szelídnek és jómódúnak látszott, mert órája volt, amelyet arany lánc tartott rabságban. És egy napon, amikor Marcel találkozott vele a kasszánál, azon érte, hogy számlája fizetésekor aranyat váltott. Attól fogja a négy pajtás a tőkepénzes névvel ruházta fel.

Egyszerre csak Schaunard, akinek remek szeme volt, észrevette, hogy a poharak üresek.
– Ej, aki adta, szólt Rodolphe, ma karácsony éjjele van; mindnyájan jó keresztények vagyunk, rúgjunk ki a hámból.
– Becsületemre, igazad van, mondja Marcel. Rendeljünk természetfeletti dolgokat.
– Colline, teszi hozzá Rodolphe, csengess a pincérnek.
Colline lázasan működtette a csengettyűt.
– Mit rendelünk? – kérdé Marcel.
Colline két rétre hajlott, mint valami ív és a hölgyekre mutatva szólt.
– A hölgyek dolga az étrend megállapítása, ők határozzák meg a frissítők sorrendjét.
– Ami engem illet, szól Musette nyelvével csettintve, nem ijednék meg egy kis pezsgőtől.
– Megőrültél? – kiált fel Marcel. Pezsgő!… hiszen az nem is bor.
– Annál rosszabb; én szeretem; olyan feltűnő!
– Én, mondja Mimi gyöngéd pillantással hízelegve Rodolphe-nak, jobb szeretem a beaune-t,
olyan szalmafonatban, tudod!
– Elvesztetted az eszedet? – kérdi Rodolphe.
– Nem, el akarom veszteni, felelt Mimi, akire a beaune különös hatással volt.
Szeretőjére ez a szó lesújtó hatást gyakorolt.
– Én, mondja Mázoló Phémie a pamlag rugóin himbálózva, legjobb szeretnék szerelmi parfét, az jó a gyomornak.
Schaunard orrhangon néhány szót ejtett, amelyek alaposan megremegtették Phémiet.
– Hahaha, szólt végre Marcel, hát csak költsünk egyszer vagy százezer frankot.
– És aztán, tette hozzá Rodolphe, a kasszírnő panaszkodik, hogy nem fogyasztunk eleget. Ejtsük ámulatba.
– Helyes, mondja Colline, lepjük meg magunkat egy úri lakomával. Aztán meg a legnagyobb engedelmességgel tartozunk a hölgyeknek; az önmegadás élteti a szerelmet, a bor az élvezet, az ifjúság kötelessége, a nők virágok, akiket öntözni kell. Öntözzük hát! Pincér! Pincér!
És Colline belekapaszkodott a csengettyű zsinórjába és lázasan húzgálta.
A pincér szélgyorsasággal ott termett.
Amikor azt hallotta, pezsgő, beaune és mindenféle likőr kellene, arca a meglepetés egész skáláját tükröztette vissza.
– Lyuk van a gyomromban, mondja Mimi. Nekem sonka kell.
– Nekem ajóka vajjal, teszi hozzá Musette.
– Nekem retek, mondja Phémie, aztán egy kis hús körülötte…
– Mondjátok hát mindjárt, hogy vacsorálni akartok, szól Marcel.
– Ez elég nekünk, felelik a nők.
– Pincér, hozzon vacsorát, mondja Colline komolyan
A pincér a meglepetéstől háromszínűvé lett.
Lassan lement a kasszához és elmondta a gazdának, hogy milyen rendkívüli dolgokat rendeltek nála.

A kávés azt hitte, hogy tréfát űznek, de a csengettyű újabb szólítására, maga ment a szobába és Colline-hoz fordult, aki iránt némi tisztelettel viseltetett. Colline megmagyarázta neki, hogy karácsony éjjelét ünnepélyesen akarják megülni, azért hát csak tálaltassa fel azt, amit kértek.
A kávés nem felelt semmit; kijjebb hátrált és csomókat kötött asztalkendőjébe. Negyedóráig tanakodott a feleségével, és a Saint-Denis-ben élvezett szabadelvű neveltetés folytán a hölgy, akinek gyengéje volt az irodalom és a művészetek iránt, rábírta hitvestársát, hogy tálaltassa fel a vacsorát.
– Elvégre, szólt a kávés, hátha csakugyan van véletlenül pénzük?!
És meghagyta a pincérnek, hogy vigye fel a szobába, amit rendeltek. Aztán belemerült a piké játékba, amelyet egy régi vendégével játszott.
Végzetes oktalanság.

Tíz órától éjjelig a pincér egyebet nem tett, mint azt, hogy fel és lefutott a lépcsőn. Minden pillanatban újabb fogásokat rendeltek. Musette angolosan szolgáltatta ki magát és minden fogáshoz új terítéket követelt; Mimi mindenféle bort ivott mindenféle pohárból; Schaunard-nak torkában olthatatlan Szahara rejtőzött; Colline kereszttüzelést folytatott szemével, és mialatt a fogával harapdálta az asztalkendőjét, csipkedte az asztallábát, amelyet Phémie térdének hitt. Ami Marcelt és Rodolphe-ot illeti, ezeket nem hagyta el hidegvérük, és nem minden nyugtalanság híján néztek a fizetés órája elébe.

Az idegen személyiség komoly kíváncsisággal nézte ezt a jelenetet; néha-néha ajka mintha mosolyra nyílt volna; majd olyas zaj hallatszott, mint mikor egy ablak nyitogatás közben csikorog. Az idegen volt, ki magában nevetett.
Éjféltájt a kasszírnő felküldte a számlát; 25 frc 75 centime-nyi rémes összeg magaslatát érte el.
– No most, mondja Marcel, sorsot húzunk arra nézve, hogy ki tárgyaljon a kávéssal. Komoly dolog lesz!
Dominójátszmát szedtek elő és úgy sorsoltak a legmagasabb szám szerint.

A sors a boldogtalan Schaunard-t jelölte ki teljhatalmú ügyvivőül. Schaunard pompás művész volt, de rossz diplomata. Éppen akkor jött a kasszához, amikor a kávés elvesztette a törzsvendéggel folytatott játszmáját. A háromszoros vesztés szégyenétől felháborodva Momus gyilkos kedvében volt, és Schaunard első bevezető szavaira éktelen düh fogta el. Schaunard jó muzsikus volt, de jellemre nézve nagyon siralmasnak kell mondanunk. A gorombaságokra dupla erejű szitkokkal felelt. A viszály elfajult, és a kávés berontott a szobába kijelentve, hogy a társaság nem távozhatik, amíg nem fizetett. Colline mérsékelt ékesszólással igyekezett közbelépni, de amikor a kávés megpillantott egy asztalkendőt, amelyből Colline tépést csipkedett, még megkettőződött a haragja, és hogy az biztosítéka legyen, annyira vetemedett, hogy szentségtörő kezét rátette a bölcsész diószínű felöltőjére és a hölgyek gallérjaira.
A szidalmak valóságos sortüzelése keletkezett a cigányok és a gazda között.
A hölgyek azalatt szerelemről és hajdíszekről beszélgettek.

Az idegen személyiség elhagyta érzéketlenségét; lassankint felemelkedett, egyet lépett, aztán kettőt, mint valamely természetes lény; a kávésig haladt, félrevonta és halkan beszélt hozzá. Rodolphe és Marcel követték tekintetükkel. A kávés végül távozott, így szólva az idegenhez:
– Hogyne egyeznék bele, Barbemuche úr, hogyne; intézze el velük.

Barbemuche úr visszatért asztalához, fogta kalapját, fejére tette, jobbra fordult és három lépésben Rodolphe meg Marcel elé ért, leemelte kalapját, bókolt az urak előtt, üdvözölte a hölgyeket, kivette zsebkendőjét, megtörülte az orrát és félénk hangon szólt:
– Bocsánat, uraim, a tolakodásért, amelyet most elkövetek. Régóta égek a vágytól, hogy önökkel megismerkedhessem, de mindeddig nem találtam kedvező alkalmat arra, hogy önökkel érintkezésbe lépjek. Engedjék meg, hogy ma megragadjam az alkalmat.
– Hogyne, hogyne, mondja Colline, aki látta az idegen közeledését.
Rodolphe és Marcel némán üdvözölték. Schaunard túlságos finomérzéke majdnem elrontott mindent.
– Engedje meg, uram, szólt élénken, önnek nincs szerencséje minket ismerni, és az illem szabályai ezzel ellenkeznek . . . Legyen szíves, kínáljon meg egy pipa dohánnyal . . . Egyébiránt osztozom majd barátaim véleményében.
– Uraim, kezdi újból Barbemuche, én, mint önök, a szépművészetek növendéke vagyok. Amennyire önöket megfigyeltem, úgy látom, hogy ízlésünk egyforma; igen forrón óhajtom az önök barátságát és azt, hogy minden este itt találjam önöket… A helyiség gazdája goromba tuskó, de két szót mondtam neki, és önök szabadon visszavonulhatnak… Merem remélni, hogy nem tagadják meg tőlem a módot, hogy itt viszontlássam önöket és elfogadják a csekély szolgálatot, amelyet…
A méltatlankodás pírja lepte el Schaunard arcát.
– A helyzetünkre spekulál, szólt; lehetetlen elfogadnunk. Kifizette a számlánkat. Játszom vele billiárdot abba a huszonöt frankba; adok neki néhány fórt.
Barbemuche elfogadta az ajánlatot, és volt esze veszteni, de ez a szép vonás megszerezte neki a cigányvilág becsülését.
Elváltak azzal, hogy holnap ismét találkoznak.
– Így a, szólt Schaunard Marcelhez, most nem tartozunk neki semmivel. A méltóságunk meg
van mentve.
– Sőt szinte követelhetnénk még egy vacsorát, tette hozzá Colline.

Fordította: Komor Gyula