Bohém-világ – X. fejezet

A viharok foka. HENRI MURGER regényének X. fejezete

A hónapokban, amelyek új idényeket kezdenek, rémes időpontok vannak, még pedig rendesen az illető hónap első és tizenötödik napja.
Rodolphe, aki nem tudta rémület nélkül nézni egyik vagy másik nap közeledését, ezeket a napokat a „viharok fokának” nevezte. Az ily napon nem a hajnal nyitja fel a Kelet kapuit, hanem a hitelezők, háziurak, végrehajtók és más efféle szörnyek. Az ilyen nap a figyelmeztetések, intések, számlák, váltók záporával kezdődik és az óvatolások jégesőjével végződik. Dies irae!
Nos, egy ily április 15-i reggelen Rodolphe mélyen, békésen aludt… Azt álmodta, hogy egyik nagybátya ráhagyta Peru egy egész tartományát, a perui nőket beleértve.
Éppen egy képzelt Paktoluszban úszkált, amikor a zaj, amelyet a zárban megfordított kulcs okozott, félbeszakította a reménybeli örököst épp akkor, amikor legnagyobb volt aranyálma.
Rodolphe felriadt ágyában, szeme és szelleme még álmos volt, és így tekintett maga körül.
Ekkor csakúgy határozatlan módon a szobája közepén egy embert pillantott meg, aki éppen belépett.
És milyen ember!
A hajnali idegen háromcsúcsú kalapot viselt, hátán bőrtáskát cipelt, kezében nagy tárcát; szürke frakk volt rajta, és nyilván kifogyott a lélegzetből az öt emelet megmászása alatt. Modora nagyon szeretetreméltó volt, és minden lépése úgy csengett, mintha egy pénzváltó üzlete indulna tova.
Rodolphe pillanatra megijedt, és látva a pofonütött kalapot és a frakkot, azt hitte, hogy rendőr jött érte.
De a jócskán megtelt táska láttára észrevette tévedését.
– Ah, már értem, gondolta. Előleget hoznak az örökségemre… Ez az ember a szigetről jön…. De hiszen akkor négernek kellene lennie.
Intett az idegennek, és a táskára mutatva, szólt:
– Tudom, hogy mi ez. Tegye le. Köszönöm.
Az az ember a francia bank inasa volt. Rodolphe meghívására azzal felelt, hogy szeme elé tartott egy kis cédulát, amely tarka rajzokkal és számokkal volt hieroglifálva.
– Nyugtát akar, mondja Rodolphe. Helyes. Adja ide a tollat és a tintát. Ott van az asztalon.
– Nem a! – felelt a pénzbeszedő inas -, azért jövök, hogy ötszáz frankot vegyek át. Ma április 15-e van.
– Ah, mondja Rodolphe, vizsgálva a váltót… Birman rendeletéből… A szabóm!… Sajnos, tette hozzá mélabúsan, majd az ágyára dobott gérokkra, majd a váltóra nézegetve, az okok eltűnnek, de az okozatok fennmaradnak.
– Hogyan, ma van április 15-e? Különös… Még nem is ettem epret.
A pénzbeszedőt bántotta ez a lassúság. Távozott, mégpedig e szavakkal: – Négy óráig ráér, hogy fizessen.
– A becsületes embernek nincs szerencséje, felelt Rodolphe. Oh, a cselszövő, szólt aztán fájdalmasan tekintve a háromcsúcsú kalapos után, megint elviszi a táskát.
Rodolphe összehúzta ágyának függönyét, és megpróbálta, hátha ismét az örökség útjára térhetne! De eltévesztette az utat, és egy oly álomba gabalyodott, amelyben a Theátre-Prangais igazgatója fedetlen fővel járult eléje, és könyörgött neki, hogy írjon valamit a színháza számára; Rodolphe pedig, aki ismerte a szokásokat, előleget követelt, de abban a pillanatban, mikor az igazgató ennek a követelésnek eleget akart tenni, az álmodozót felzavarta egy másik egyén, április 15-ének másik teremtménye.

Benoit volt, Rodolphe szállodájának eléggé hírhedt nevű gazdája; Benoit úr egyébiránt egyszerre volt lakóinak háziura, cipésze és uzsorása; ezúttal rossz pálinka és esedékes számlák rémes szaga áramlott ki belőle. Üres zacskót tartott a kezében.
– Az ördögbe is, gondolta Rodolphe, ez aligha lesz a Francais igazgatója….annak fehér nyakkendője volna… A zacskó pedig teli lenne.
– Jó napot, Rodolphe úr, mondja Benoit az ágyhoz közeledve.
– Jó napot, Benoit, jó napot… Minek köszönhetem a végtelen szerencsét?
– Azért jöttem, hogy megmondjam önnek, hogy ma április 15-e van.
– Máris?! Hogy múlik az idő! Furcsa! Nanking nadrágot kell vennem ! Április 15-e! Ah, Istenem! Sohasem gondoltam volna rá, ha ön nem mondja, Benoit úr. Igazán hálával tartozom érte. . .
– Százhatvanhét frankkal is tartozik, mondja Benoit úr, és ideje lesz, hogy a számlát rendezzük.
– Oh, egyáltalán nem siettetem…sose fáradjon, kedves Benoit úr… Szívesen elvárok … A kis számla megnőhet.
– De, mondja a háziúr, ön már több ízben halogatta.
– Hát jól van, Benoit úr, rendezzük a számlát, rendezzük, nekem mindegy akár ma, akár holnap… Elvégre, mindnyájan halandók vagyunk… Rendezzük…
Szeretetreméltó mosoly tette sugárzóvá a háziúr ráncait és csak az üres zacskója nem dagadozott a reménységtől.
– Mivel tartozom önnek? – kérdé Rodolphe.
– Mindenekelőtt háromhavi lakbér, egy hóra huszonöt frank, három hónapra hetvenöt.
– Hogyan? Nem tévedett? Aztán?
– Aztán három pár cipő, egyenkint húsz frank.
– Pillanatra, kérem, egy pillanatra, Benoit úr, ne keverjük össze a dolgokat, most tehát már
nem a háziúrral beszélek, hanem a cipésszel… Külön számlát kívánok … A számla mindig fontos dolog. Nem szabad összekeverni.
– Ám legyen, mondja Benoit, akit megszelídített a remény, hogy végre ráírhatja a számlára, hogy „kifizettetett.” Íme külön számla a cipőkért. Három pár cipő egyenkint húsz frank; tessék, hatvan frank.
Rodolphe szánalmas pillantást vetett egy nyomorék cipőpárra.
– Haj, gondolta, ha a bolygó zsidó járt volna benne, akkor sem lehetne rosszabb. Mari után futkostam, és ettől kopott ennyire… Folytassa, Benoit…
– Mondtuk, hatvan frank, kezdi ez ismét. Aztán meg készpénzben kölcsönöztem huszonhét frankot…
– Megálljon, Benoit úr. Megegyeztünk abban, hogy szépen sorrendet tartunk. Nos, ha úgy tetszik, hagyjuk el a lábbeliek birodalmát és térjünk át a személyi bizalom és barátság terére, amely külön számlát igényel. Mennyire terjedt az ön barátsága irántam?
– Huszonhét frankig.
– Huszonkét frank. Olcsó barátja van, Benoit úr. Hogy is mondtuk tehát? Hetvenöt, hatvan és huszonhét… összesen:
– Százhatvankét frank, mondja Benoit úr, átadom a három számlát.
– Százhatvanhét frank, mondja Rodolphe. Ez különös. Mily szép dolog is az összeadás. Nos hát, Benoit úr, most hogy a számadás rendezve van, ismét nyugodtak lehetünk mindketten, tudjuk magunkat mihez tartani. Jövő hóban majd kérem a nyugtáját, és minthogy addig is az ön bizalma és barátsága, amelyet irántam táplált, csak növekedhetik, szükség esetén újabb haladékot nyújthat. Addig is, ha a háziúr és a cipész türelmetlenek, kérem barátomat, hogy beszéljen a lelkűkre. Ez különös, Benoit úr, de valahányszor az ön hármas jellegére gondolok, hogy hát ön háziúr, cipész és pajtás, mindig hajlandó vagyok hinni a szentháromságban.
Rodolphe szavainak hallatára a szállodatulajdonos egyszerre pirult, zöldült, sárgult és sápadt; lakosa minden újabb élcére a harag szivárványa lepte el arcát.
– Uram, szólt, nem szeretem, ha tréfát űznek belőlem. Elég soká vártam. Felmondok önnek, és ha ön ma estére nem fizet… majd tudom, hogy mitévő legyek.
– Fizetni! fizetni! Hát azt kívántam-e hogy fizessen? – mondja Rodolphe… És ha volna is pénzem, akkor sem fizetnék… Péntek van, ez szerencsétlenséget okozna!
Benoit úr haragja viharrá fajult, és ha a bútor nem lett volna a sajátja, kétségkívül összetöri néhány karosszék tagjait.
Így pedig csak távozott és erősen fenyegetőzött.
– Elfelejti a zacskóját, kiáltott utána Rodolphe.
És mikor egyedül volt, hozzátette a boldogtalan fiatalember:
– Micsoda mesterség! Jobb szeretnék oroszlánokat idomítani! De, szólt aztán kiugorva ágyából és gyorsan öltözködve, nem maradhatok itt. A cinkostársak behatolása még folytatódni fog. Menekülnöm kell, sőt reggelizni is kellene. Igazság, hátha felkeresném Schaunard-t. Kérek tőle egy terítéket és kölcsönözök tőle néhány sout. Száz frank éppen elég lesz… Menjünk Schaunard-hoz.
Lehaladva a lépcsőn Rodolphe Benoit úrral találkozott, aki más lakóknál újabb kudarcokat vallott, amint azt az üres zacskó, amelynek nyilván csak művészi értéke volt, bizonyította.
– Ha keresnek, mondja meg, hogy vidékre mentem…az Alpesek közé… szól Rodolphe. Vagy pedig, igen, mondja inkább, hogy már nem lakom itt.
– Az igazat mondom majd, dörmögi, Benoit úr és nagyon jellegzetes hangsúlyt kölcsönzött szavainak.

Schaunard a Montmartre-on lakott. Egész Párizson kellett áthaladnia Rodolphe-nak, akire nézve ez a zarándokút nagyon veszélyes volt.
– Ma, szólt magában, az utcák hitelezőkkel vannak kövezve.
De azért mégsem került a külső boulevard-okra, amint szerette volna. Valami fantasztikus reménység inkább arra ösztökélte, hogy a belváros veszedelmes utjain haladjon. Azt gondolta, hogy oly napon, amikor a milliók nyilvánosan sétálnak a pénzbeszedők hátán, majd csak akad valami ezerfrankos váltó várva az ő paulai Vincéjét. Azért hát földre szegezett tekintettel járkált, de nem talált, csak két gombostűt.
Két óra múltán Schaunard-hoz érkezett.
– Ah, te vagy, szólt ez.
– Igen, én vagyok, reggelit kérnék.
– Ah, kedvesem, rosszkor jössz; az imént volt nálam a szeretőm, akit két hete nem láttam! Ha csak tíz perccel előbb jöttél volna…
– Hát nincs kölcsönözni való száz frankod? – folytatja Rodolphe.
– Micsoda, te is?! – felel Schaunard, akinek ámulata tetőpontra hágott… Pénzt kérsz tőlem? Ellenségeimhez csatlakozol?
– Visszaadom hétfőn.
– Vagy pedig ítélet napján. Barátom, elfelejted, hogy mily nap van ma. Semmit sem adhatok. De nem kell kétségbe esni; a nap még nem ért véget. Még találkozhatol a Gondviseléssel; sohasem kel fel dél előtt.
– Ah, mondja Rodolphe, a Gondviselésnek sok a gondja az apró madarakkal. Felkeresem Marcelt.

Marcel pedig a Bréda utcán lakott. Rodolphe ott találta, amint szomorúan nézegette festményét, amelynek a Vörös-tengert kellett volna ábrázolnia.
– Mi bajod? – kérdi Rodolphe belépve; lesújtottnak látszol.
– Sajnos, mondja a festő allegorikusan, két hete tart már nálam a nagyhét.
Rodolphe-ra nézve ez a válasz átlátszó volt, mint a forrás vize.
– Sóshal és fekete retek! Nagyon jó. Emlékszem.
Valóban, a Rodolphe emlékezete szinte sós ízűvé lett, visszagondolva az időre, amikor kizárólag a sóshal élvezetére kellett szorítkoznia.
– Az ördögbe is, az ördögbe is, szólt, ez komoly dolog! Én száz frankot akartam kölcsön kérni.
– Száz frank! – mondja Marcel… Hát te még mindig eszményítésekben utazol? Hogy lehet ekkora mitológiai összeget követelni, amikor az ínség egyenlítőjében élek. Nyilván hasist ettél?!
– Sajnos, mondja Rodolphe, semmit sem ettem.
És otthagyta barátját a Vörös-tenger partján…

Déltől négy óráig Rodolphe lassanként bejárta valamennyi ismerősét; befutotta a negyvennyolc városrészt, és körülbelül nyolc mérföldet tett meg minden siker nélkül. Április 15-ének befolyása egyforma szigorral volt érezhető mindenütt; és közeledett az ebéd ideje. De mi sem mutatta, hogy idejével az ebéd is közeledett volna, és Rodolphe úgy érezte magát, mintha a hajótörött Medúza tutaján lett volna.
Amint átment a Pont Neuf-ön, egyszerre eszébe jutott valami.
– Oh, oh, szólt magában és visszafordult, április 15-e…április 15-e… hiszen meghívóm van mára… ebédre…
Kotorászott a zsebében, és egy cédulát vett ki, amelyre ez volt nyomtatva:

Barrière de la Viliette.
A NAGY GYŐZŐHÖZ
Évfordulói lakoma

az
EMBERISÉG MESSIÁSA
születésének örömére 184*. évi április hó 15-én.
Érvényes egy személyre.
Jegyzet: Ez a jegy csak fél palack borra jogosít.

– Nem osztozom ugyan a Messiás nézeteiben, mondja Rodolphe, de szívesen osztozom az ételeiben.
És madár gyorsaságával haladt át a távolságon, amely őt a barrière-től elválasztotta.
Amikor a nagy győző termébe nyitott, már rengeteg tömeg volt ott… A háromszáz terítékre berendezett teremben vagy ötszázan tolongtak. Sárgarépás borjúhús tágas látköre nyílt meg Rodolphe tekintete előtt.
Már osztogatták a levest.
Amint a vendégek szájukhoz emelték a kanalat, öt vagy hat civil ruhás ember és több rendőr behatolt a terembe; egy rendőrbiztos volt az élükön.
– Uraim, szólt a rendőrbiztos, a felsőbbség rendeletéből a lakoma nem tartható meg. Felkérem
önöket, hogy oszoljanak szét.
– Óh, szólt Rodolphe a többiekkel távozva, oh, a végzet kiöntötte a levesemet!
Búsan tért hazafelé, és esti tizenegy órakor érkezett lakására.
– Ah, ön az, szólt a háziúr. Gondolt arra, amit önnek ma reggel mondtam. Hozott e pénzt?
– Az éjjelre várok; majd adok holnap reggel, felelt Rodolphe a tartályban kulcsát keresve és gyertyáját. Mit sem talált.
– Rodolphe úr, szólt Benoit úr, nagyon sajnálom, de már bérbe adtam a szobáját, és nincs más a rendelkezésemre, tessék másutt keresni.
Rodolphe erős lelkű ember volt és egy éj a csillagos ég alatt nem rémítette meg. Aztán meg rossz idő esetén az Odeon egyik páholyában aludhatott, ami már megesett vele. De követelte Benoit úrtól, hogy adja ki a holmiját, amely holmi különben csak néhány csomag papirosból állott.
– Helyes, mondja a háziúr; nincs jussom a holmik visszatartására; a fülkében vannak. Jöjjön fel velem; ha az a hölgy, aki kibérelte a szobáját még nem alszik, ön beléphet.
A szobát a nap folyamán egy fiatal leány bérelte ki, akit Miminek hívtak, és akivel Rodolphe már régebben egy gyöngédségi kettesbe kezdett.
Azonnal egymásra ismertek. Rodolphe egész halkan suttogott Mimi fülébe és szelíden szorongatta a kezét.
– Nézze, hogy esik az eső, szólt és a kezdődő vihar zajára figyelmeztette.
Mimi kisasszony Benoit úrhoz lépett, aki a szoba egy zugában várt.
– Ez az úr, szólt Rodolphe-ra mutatva… Ez az úr az, akit ma estére vártam… Ajtóm ma zárva van mindenki elől.
– Ah, szólt Benoit úr arcfintorítva, jól van.
És mialatt Mimi kisasszony valami vacsorát rögtönzött, éjfelet ütött az óra.
– Ah, szólt Rodolphe magában, április 15-e elmúlt; megkerültem hát a viharok fokát. Édes Mimi, mondta aztán az ifjú, karjaiba vonva a fiatal leányt és megcsókolta a nyakát, tudtam, hogy nem dobhat ki az ajtaján. Nagy hajlama van a vendégszeretetre.

Fordította: Komor Gyula